Átpólózott az életen

„Hogy miért próbáltam eddigi életem hetven éve során, s próbálok még manapság is minden lehetséges lovat meglovagolni – voltam kocsikísérő, pincekövező, kabinos, kendergyári áztató csillés, fuvarozó, vízilabdabíró, maszekoló rádiós, tévés, könyvszerző, úszószövetségi főtitkár, végül helyettes államtitkári rangban az OTSH elnöke, de mindenekelőtt vízilabdázó és a Nemzeti Sport újságírója –, arra egyetlen, habár szerintem tökéletesen kielégítő és mindenki által elfogadható magyarázat létezik: egyetlen életünk van, s ráadásul ez az egyetlen élet felháborítóan rövid. Ezért van az, hogy kifejezetten utálok aludni – tudniillik alvás közben semmi sem történik az emberrel, vagy ha igen, akkor nem tud róla.”

Ezzel az önvallomással felérő bevezetővel reagált a miniszteri kitüntetésre Gallov Rezső – 45 éve kollégánk a Nemzeti Sportnál, amelynek „Rudi” a rangidőse, a doyenje.

Egy szikrázóan szellemes, borotvaéles eszű doyen...

„A szenilitás első jele, hogy az ember elfelejti a néhány perccel ezelőtt történteket. A második, ha már az ismerősök arcai is halványulnak a memóriájában. A harmadik: dolga végeztével elfelejti felhúzni a sliccén a villámzárat. Végül az utolsó: ha már előtte sem húzza le. Na, én még csak a harmadik fázisnál tartok”– ecsetelte Gallov Rezső annak a 70 éves életkornak az egyik leggyakoribb tünetét, amelyből húszat nyugodtan letagadhatna.

Természetesen mi sem áll távolabb kollégánktól, mint a szenilitás – manapság is észveszejtő fordulatszámon pörög, másodállásban főszerkeszti a Magyar Edzőt, a Magyar Edzők Társaságának folyóiratát, amellett, hogy lapunknak munkatársa.

Első írása 1960-ban, a római olimpia esztendejében jelent meg a Népsportban – lapunk jogelődjében –, s 1964-ben lett státusa az újságnál.
„Tabák Endre főszerkesztő ajánlott állást, de feltételül szabta, hogy fejezzem be az élvonalbeli vízilabdát. Mivel annál többre tartottam magam, semhogy a másodosztályban folytassam, inkább huszonnyolc évesen búcsút mondtam a pólónak.”

Ez persze így nem igaz, hiszen azonnal játékvezető lett, majd néhány dörgedelmes Népsport-cikkét követően Beckl Sándor, a sportvezetőség akkori első embere 1970-ben magához hívatta: „Gallov elvtárs, ha ilyen jól tudja, mit kellene tenni, miért nem áll át a barikád másik oldalára. Nem akar az úszószövetség főtitkára lenni?”

Akart. Harmincnégy évesen főtitkár lett, de azzal a kikötéssel, hogy csak a müncheni olimpia befejezéséig marad. Az eredmény pazar: 29 olimpiai pont, és Munka Érdemrend-kitüntetés.

Kanadában két időszakban dolgozott a vízilabda-válogatottnál, innen hívta haza Gyarmati Dezső, az egykori játékostárs-ellenfél közvetlenül a rendszerváltás után az átalakuló magyar sportvezetés élére. „Én találtam ki Rudit” – jegyzi meg szerényen Gyarmati Dezső, aki ugyancsak ott volt a miniszteri kitüntetéskor.

És nem bánta meg. Sem Gyarmati Dezső, sem más. Gallov Rezső hat évig maradt – példátlan az elmúlt 16 évben, hogy valaki kurzusokon átívelő módon legyen a sportirányítás feje –, és a barcelonai, majd az atlantai olimpián 51 érem, ebből 18 arany adott hű visszaigazolást arról, valamit tényleg jól csinálhat ez az ember.

Immár legenda, pedig igaz: Gallov Rezső volt az első, s mindmáig – de borítékolhatóan örök időkre – az egyetlen sportirányító államtitkár, akit távozásakor hivatalából vastaps búcsúztatott.

Soha, egyetlen helyen sem mulasztja el hangsúlyozni, hogy úgyszólván mindent, amit elért az életben, a pólónak köszönheti.

„Micsoda géniuszokkal játszottam együtt, nem is beszélve azokról, akik az ellenfeleim voltak! A nemzetközi mezőnyből a jugoszláv Zoran Jankovics volt a legzseniálisabb pólós, aki ellen valaha is küzdhettem, idehaza meg, mondanom sem kell, Gyarmati Dezső. Tudott egy olyan lábcsavart, amellyel a bekket ellenállhatatlanul beforgatta. Én is sokszor fogtam, azaz próbáltam fogni, habár inkább irányító, ahogy akkoriban mondták, half voltam. Azért azt sohasem felejtem el, amikor 1960 táján a Csepel Autóval a Fradi ellen játszottunk, és három kettőre vezettek Dezsőék. Ambrus, a Fradi kapusa azt mondta a védőknek, ők csak fogják le Rusoránékat, hadd lőjön a Gallov, úgyis kivédem. Kivédte egyszer, sarokdobás. Kivédte kétszer, megint sarokdobás. Kivédte harmadszor is, újabb szöglet, de negyedszerre bevágtam. Két másodperc maradt hátra, döntetlen lett a vége...”

A sztorik még folytatódnának napestig, s mi csak azt kívánjuk, folytatódjanak is.

Évtizedeken át...