Görbe tükör

Csodálatos, egyben rendkívüli elismerés magyar sportoló számára, legyen szó tollaslabdáról, curlingről vagy gombfociról. Görbe, ahogy sokan becézik őt, pénteken vehette át a díjat, ünnepi volt a pillanat, tán még megható is egy kicsit, ám Görbicz Anitának nem volt túl sok ideje ünnepeltetni magát, hiszen várt rá egy másik életre szóló élmény.

Szombaton az esküvőjére készülhetett.

Mire ezek a sorok megjelennek, Anita már férjezett asszony, éppen túl a lakodalom okozta bódultságon, a tortaszeletelésen, a menyasszonytáncon, a szülők, rokonok, barátok aggódó, biztató, meghatott jókívánságain.

Pörög, forog a világ a 23 esztendős, csinos sportolóval.

– Kész szerencse, hogy ismerem a menedzserét, Vörösbaranyi Józsefet. Ha nincs ez a személyes kapcsolat, üldözhettem volna autóval Győr belvárosában nap mint nap, aligha állt volna szóba velem. Bár el kell ismernem, közvetlenül az esküvő előtt vannak fontosabb dolgok egy interjúnál. Ott vannak ugye a zenészek, a menyasszonyi csokor, a hófehér ruha...
– Nagyjából két hete mással sem foglalkozom, mint az esküvő előkészületeivel. Úgy tervezem, hogy életemben először és utoljára megyek férjhez. Ennek illik megadni a módját, s bár nem vagyok szentimentális alkat, de szeretném felejthetetlenné tenni a lagzit. Úgyhogy ne csodálkozzon, ha nincs sok időm, s ha nem kezdek most neki a bajnokság elemzésének. Egyezzünk ki tíz percben, oké?

– Jó, akkor mondja meg, ki a szerencsés?
– Arra gondol, ki lesz a férjem? Nem szeretnék róla beszélni.

– Annyit csak elárulhat, hogy futballista, nem?
– Várjon, megkérdezem tőle... Bólogat. Annyit leírhat hogy futballista.

– Csodálom a bátorságát. Huszonhárom évesen manapság ritkán mennek férjhez, illetve nősülnek meg a fiatalok. Ön az egyik legsikeresebb, legnépszerűbb, s mondjuk ki, sokak számára tán a legvonzóbb sportolónő. Ahelyett, hogy felhőtlenül bulizna, jóval komolyabb és felelősségteljesebb utat választott.
– Nézze, nem nagyon szeretnék beszélni a magánéletemről, de annyit elárulhatok, a párommal öt éve vagyunk együtt, így tudom, rá van szükségem. Bulizni így is tudok, már persze ha a sport, az edzések s a meccsek engedik. Nem hiszem, hogy különösebb bátorság kellene ahhoz, hogy férjhez menjek. Amúgy is szeretek olykor háziasszonykodni, a konyhában tüsténkedni. S ha a férjem arra kér, hogy este tízkor csináljak neki pörköltet, hát biz’ isten megcsinálom. Azért, mert kézilabdázom, még nő vagyok.

– Sok hódolója van Győrben?
– Nem panaszkodom. Olykor odajönnek hozzám az utcán, a közértben, udvarolnak. Nem tolakodóan, nem szemtelenül, úgyhogy ez roppant jólesik.

– S persze ott van a szurkolók szeretete, amely annyira fontos az ön számára, hogy minden külföldi ajánlatot visszautasít. Nem szeretné kipróbálni magát másik országban?
– Dehogynem. Talán majd három év múlva. Most jó nekem itt, fantasztikus a csapat, csodálatos a közönség, és szeretem Győrt. Nem mondom, ha mondjuk Madridban élhetnék, azon talán elgondolkodnék. De hangsúlyozom, nem most.

– Népszerűsége vetekszik a Hannich, Póczik, Burcsa középpályássoréval, pedig a nyolcvanas évek győri futballcsapatáért még Miskolcon, Budapesten és Debrecenben is rajongtak. Verebes József egykori együttese rendszerint harmincezer szurkolót vonzott az ETO-stadionba. Tudja ezt?
– Hogyne tudnám, olvastam, s hallottam az ETO fénykoráról, s ezért is sajnálom nagyon a mostani győri focistákat, amiért néhány száz néző előtt kell játszaniuk. Így aligha lehet valamirevaló eredményeket elérni.

– Szereti a focit?
– A világbajnokság meccseit is nézem, s leginkább az olaszoknak szurkolok. Ne csodálkozzon, akinek futballista férje van, illetve lesz...

– Mondja, sosincs elege a sportból? Nem érzi úgy néha a kemény edzések alatt vagy után, hogy mást kellene csinálnia, hogy túl strapás az egész?
– Szó sincs róla. Tízéves koromban a nővérem vitt el edzésre, azóta a kézilabda az életem. Szeretek tréningezni, számomra nem nyűg a sport egyetlen pillanata sem.

– Hát még ha ennyire megbecsülik és díjazzák, amit csinál. Kocsis Erzsébet, Radulovics Bojana és szegény Kulcsár Anita után ön a negyedik magyar kézilabdázónő, akit a világ legjobbjának választottak. Elhiszi már, hogy huszonhárom évesen a csúcsra ért?
– Őszintén szólva, reménykedtem, hogy engem választanak. A kétezer-ötös esztendőm valóban remekül sikerült, úgyhogy azt mondom, megérdemeltem a díjat.

– Ez jó. Azt hittem, majd jön a szokásos udvarias körmondatokkal, hogy valamelyik román vagy norvég játékos is lehetett volna a legjobb, ehelyett kerek perec kimondja, hogy Görbicz Anita a világ első számú kézilabdázónője.
– Azért ne tartson nagyképűnek, egyszerűen csak úgy érzem, jól ment a játék. Ez persze felelősséget is ró rám, de nincs ezzel gond, nem vagyok a csúcson, ahogy ön mondta, ennél még csak jobb lehetek.

– Két évvel ezelőtt a budapesti Európa-bajnokság során magam is tudósítottam, s akkor azt írtam, hogy olyan a játéka, mint a Vasas legendás játékosáé, Sterbinszky Amáliáé. Volt, aki lehurrogott, mondván: hogyan említhetem egy lapon Görbicz Anitát Sterbinszkyvel?! Egyébként látta őt játszani, már úgy értem, filmen?
– Talán csak kockákat láttam, rövid visszajátszásokat, de tudom, hogy Sterbinszky különleges klasszis volt.

– Nosztalgiázó típus?
– Nem én. Rohan az élet, minek a múlton merengeni.

– Nem jut eszébe az a zágrábi meccs sem? Világbajnoki döntő, vezetünk hat góllal, tíz perc van hátra, a franciák a padlón, mintegy ötezer magyar drukker a mennyben, aztán micsoda sírás lett a vége. S volt egy szerencsétlen mozdulata...
– Ugye, nem azt akarja mondani, hogy azért kaptunk ki a franciáktól, mert hibáztam és eladtam a labdát?! Azt nagyon elszúrtuk. De gyorsan túltettem magam rajta. Akkor megfogadtam, addig nem nyugszom, amíg nem leszek olimpiai bajnok. Ez az álmom.

– És egy gyerek?
– Na, tessék, már megint a magánélet! Előfordulhat, hogy három éven belül szülök, aztán ahogy lehet, máris megyek vissza edzeni és játszani. De több kérdés nincs. Fel kell próbálnom a menyasszonyi ruhát.