Nagyobb volt a füst, mint a láng

Kezdjük az elején… Amint beszámoltunk róla, Björn Ferber és a DAC-Invitel útjai hétfő este szép csendben elváltak. Állítólag végleg. Tavaly is erről volt szó, így hatalmas meglepetést keltett, midőn kiderült, a rájátszásban leváltott szakvezető újra a csapat élére állt. Az érintettek most végleges búcsúról beszélnek. Meglátjuk.

A súlyos anyagi gondokkal küszködő szakosztály (amely végre át tudott utalni némi pénzt a játékosainak) házon belül oldotta meg Ferber pótlását, az eddig a fiatalokkal foglalkozó Vladimir Matejov kapta a kezébe a karmesteri pálcát (segítője Faragó Gyula). Intézkedett is vele azonnal, a Magnusson, Simensen, Schellin támadótriót a negyedik sorba tette, és csak nagy ritkán küldte jégre. A svédek egyértelműen gyenge teljesítményt nyújtottak a szezonban, ám élvezték honfitárs edzőjük bizalmát. Matejov viszont nem titkoltan kevésre tartja őket, azt mondja, ilyen szintű hokisok az utánpótláscsapatban is vannak.
Nem vitatkoznánk vele…

Vitatkoztak eleget a játékosok Árkovics bíróval, a rég nem látott „kedvenccel”. Legtöbbször nem volt igazuk. Nem ment a játék sem itt, sem ott, hasztalan üldözték a korongot a felek, felesleges kiállításokkal igazolták, hogy idegesek, roppant idegesek. Persze nem kicsi volt a tét. Bajnoki döntőt vívni nemcsak szakmailag, hanem gazdaságilag is felettébb kifizetődő, érthetően egyikük sem akar lemaradni.

Érdekes, a nézőtéren nyugodt hangulat uralkodott, nem nagyon paprikázta fel a szurkolókat az első meccs után jelentkező „Gól volt, nem volt gól” szólamú vircsaft. A vezetők persze nem tudnak napirendre térni az eset felett, ennek ellenére azt mondták, noha ezer százalékig biztosak az igazukban (szerintük Ondov lövése csak kapuvas volt), nem fellebbeznek. „Nem akarják sokan, de döntősök leszünk!” – fogalmaztak pikírten – no ehhez persze gólok is kellenek. A meccset azonban nem a hazai rohamok jellemezték – ezt mutatja, hogy az első két harmadban Jaroslav Ferjót éltette a publikum. Mást nem lehetett.

A gyenge, de roppant feszült parti a harmadik harmad közepén vált egy fokkal élvezhetőbbé. Peterdi Imre a hatalmas tumultus közepette nagy nehezen gyömöszölte be a korongot a kapuba, hogy miképpen, talán csak ő tudja. A vendégek mindenesetre esküsznek arra, hogy szabálytalanul, lábbal, tiltakoztak is hevesen – eredménytelenül. Úgy látszik, ez a párharc már csak ilyen: ha első gól, akkor vitatott.

Rákapcsoltak a lila-fehérek, ám nem igazán ment nekik sem – ráadásul Szélig Viktor emberelőnyben lőtt bombája mindent eldöntött. Az urak így a végén a játék helyett egymással törődtek, lett is belőle szép nagy csetepaté. Egy újpesti bekk Sájevics Andrásra lökte Schellint, akit a kapus reflexből (méregből?) kezdett el csépelni. A jelenetet látva többen is egymásnak estek, a bírók csak nagy nehezen tettek rendet. Viszonylagos rendet. Schellin ugyanis ahelyett, hogy lefelé korcsolyázott volna – pedig Szélig mutatta is neki az utat – odament Sájevicshez, afféle egyenlítés gyanánt. Több se kellett a többieknek, folytatódott tehát az adok-kapok. Különösen Buzás és Lencsés párviadala érdemelte ki a nem mindennapi jelzőt – a bunyó közben vér lepte el a jeget. Az újpesti fejéből ömlött, itt is csatát veszítettek tehát a vendégek.
Persze ez fájt nekik a legkevésbé.

MESTERMÉRLEG

Nagyon taktikusan, fegyelmezetten játszottunk, keveset hibáztunk. A csapat átérezte a tét nagyságát, minden játékos nagyon odatette magát. Jobbak voltunk, és végre a kapuba is betaláltunk. Érzésem szerint megérdemelten nyertük meg a mérkőzést. (Vladimir Matejov a DAC vezetőedzője)

A szerencse ezúttal a Dunaújvárosnak kedvezett. A hazaiak kapusa, Ferjo ragyogó napot fogott ki, a csatáraink egyszerűen nem boldogultak vele. Szerzett gól nélkül pedig nem lehet mérkőzést nyerni, ezért nem is győzhettünk ezen a találkozón. Pénteken minden kezdődhet elölről. (Ancsin jános az Újpest edzője) ---- V ---- A