Szamszonov, a finomkezű

Vlagyimir Szamszonov…
A név hallatán először mindig egy magyar tehetség, bizonyos Bátorfi Zoltán neve ugrik be az embernek. Amikor ugyanis Szamszonov sikereiről esik szó, előszeretettel hangzik el az a mondat, miszerint "a serdülők között még egy szinten voltak, egyformán indultak, aztán az egyik világsztár lett, a másik pedig csak egy jó magyar éljátékossá vált". A megjegyzés amúgy igaz, ám hogy így alakult, az nem csak és kizárólag Bátorfi Zoltán hibája, de ennek kifejtése nem feltétlenül e mostani írás témája. Foglalkozzunk inkább hősünkkel, aki 1976-ban Minszkben látta meg a napvilágot, és hat évvel később is itt vett először ütőt a kezébe, amikor édesapjával játszott egy "élet-halál" meccset. Tehetsége hamar szembetűnt a szakembereknek, s e tálentum olyan erős volt, hogy bár az akkori szovjet válogatási elvek nem igazán erőltették a nem orosz születésű játékosok nemzeti csapatba kerülését, a fehérorosz származású Szamszonovnak már az 1987-es serdülő Eb-re utazó válogatottban is biztos helye volt.
S ekkor még mindössze 11 esztendős volt.
A következő évek serdülő, majdan ifjúsági kontinensversenyei gyakorlatilag az apró termetűből a felnőtté válás során rendkívül nyurgává nőtt Vlagyimir körül forogtak, 13 Európa-bajnoki aranyéremmel a tarsolyában hagyta el az utánpótlás korosztályt. Sokan már ekkor úgy gondolták, a következő évtizedben csakis ő lehet az, aki képes lehet megállítani a kínaiak mind nyomasztóbbá váló fölényét, ám a "nagy bumm" elmaradt: hiába játszott jól, hiába parádézott, az igazán nagy dobás viszonylag sokáig váratott magára. Az 1997-ben, a manchesteri világbajnokságon aztán kis híján felült arra a trónra, amelyet a szakemberek már jóval korábban neki jósoltak: egyesben döntőt játszhatott, ám a svédek zsenije, a nála 11 évvel idősebb Jan-Ove Waldner ekkor még megállította. "Óriási tehetség, de most még én vagyok a jobb. A jövő viszont kétségkívül az övé" – jósolta akkor a svéd a finálét követően, és talán ő sem gondolta, hogy a szavai ilyen gyorsan valósággá válnak: egy évvel később Halmstadban, az Európa Top 12 elődöntőjében ismét összecsaptak, s ez a mérkőzés és az egész torna már Szamszonov győzelmével zárult.

Megszületett az első igazán nagy Szamszonov-siker a felnőttek között…
A nagy ünneplés azonban ennek ellenére elmaradt. A fehérorosz fiatalembert ugyan mindenki elismerte, de sokan nem tartották igazi egyéniségnek, olyannak, aki vonzza a nézőket a csarnokokba. A fanyalgók az ekkoriban már kiöregedés felé haladó sztárokat, a belga Saive-et, a francia Gatient, a német Rosskopfot, a svéd Perssont és persze Waldnert emlegették, mondván, rájuk akkor is érdemes odafigyelni, ha éppen csak a nézőtéren ülnek, miközben Szamszonov néha még az asztalnál is elszürkül. Igaz, ami igaz, hősünk nem tartozik a hangoskodó, a játékába show-elemeket is beleszövő asztaliteniszezők közé, sőt… A játéka rendkívül érdekes: úgy mozgatja a nagy testét (a 188 centijével igencsak kilóg felfelé a mezőnyből), hogy szinte nem is hallani, a labdamenetek között olyan óvatosan szökdécsel, mintha a lábai alatt tojások lennének, az ütőjével pedig annyira finoman ér a labdához, hogy kívülről érthetetlennek tűnik, ezt miként nem tudja visszaadni az ellenfél. Márpedig többnyire nem tudja, ez tény.
A finomkezű.
A legtöbbször így emlegetik és ez a jelző sok mindent elárul. Úgy tetszik, hogy a nagy előd, Waldner első legyőzése gátat szabadított fel benne, mert az 1998-as Európa Top 12-győzelme után még ugyanabban az évben az eindhoveni Európa-bajnokságot is megnyerte. Azóta egyértelműen az időközben a németországi Düsseldorfba költöző sztárt tartják a kontinens egyik, ha nem "a" legjobbjának, és ezt a véleményt újabb Európa 12-sikerei és Eb-aranyai is alátámasztják. Ám hiába a kontinens elismerése, nagy szívfájdalma, hogy világbajnokságon és olimpián még nem tudott igazán nagyot dobni: az 1997-es döntője óta vb-n csak egyszer, 1999-ben állhatott dobogóra, s akkor is "csak" férfi párosban, az ötkarikás játékokon pedig a negyeddöntőnél tovább Atlantában és Sydneyben sem jutott. Nem csoda, ha most úgy készül Athénra, mintha ez döntene mindenről: nagyon szeretne ott is bizonyítani, hiszen már 28 esztendős, és ki tudja, mi lesz négy év múlva. Ebben segítségére lehet az a háttér, amit a felesége és nemrégiben született kisfia ad az öt nyelven (angolul, németül, oroszul, fehéroroszul és horvátul) beszélő, sportegyetemet végzett, szabadidejében sokat olvasó és moziba járó rendkívül szimpatikus fiatalembernek, aki saját bevallása szerint minden mérkőzése előtt imádkozik.
Bizonyára így lesz ez kedden Kecskeméten is, bár félő, hogy inkább a magyaroknak lenne szükségük valamiféle felsőbb segítségre ezzel a fantasztikus képességű asztaliteniszezővel szemben…