Brooking megmondta előre

"England go home!” – mondta kajánul a brazil fotóriporter, és természetesen senki sem vitatkozott vele.Már az időjárás is becsapta az angolokat.Ôk azért imádkoztak, hogy essen az eső, ők abban otthonosabban futballoznak a braziloknál. Csütörtökön derekesan ömlött is a víz a nyakunkba, úgy tűnt, sohasem áll el, ám péntek reggelre csak szelíd bárányfelhők maradtak az égen, amelyek közül vidáman sütött le a nap kellemes nyárias időt varázsolva.Persze ezen aligha múlott bármi is. Bár ki tudja, mikor mi a fontos. David Beckham például állítólag babonából ragaszkodott hozzá, hogy sajátos frizurájával minden rendben legyen, s hogy ezen se múljon semmi, rendbe is hozták. Mindez legfeljebb azért érdemel említést, mert a világbajnokság eddigi legnagyobb sztárjának fürtjeit kedvenc fodrásza nyírta a kívánt formára, aki kizárólag ezért repült Angliából az angolok sizuokai szállására. Ebből látszik, hogy babonásnak lenni egy szint fölött nem olcsó mulatság.Ráadásul felesleges is.Beckham amúgy valóban hihetetlenül népszerű Japánban, nyilván teljesen felesleges említeni, hogy különösen a tinédzserlányok rajonganak érte, és ezt a média maradéktalanul ki is aknázza. Az újságok címlapját mintha kibérelte volna, mindegyikről ő mosolyog, a tévések őt keresik a kamerájukkal, és az újságírók is elsősorban az ő nyilatkozataira kíváncsiak. Nem véletlen: ő, illetve az ő imázsa volt a leginkább eladható ebben a mezőnyben, ebből a szempontból például Ronaldo a nyomába sem érhetett. Azon már többen vitatkoznak, hogy a játékával mennyire emelkedett ki. Egy vélemény a sok közül: az angolok közül ő adja el a legkevesebb labdát, övé a legtöbb gólpassz, ráadásul nem fut kevesebbet, mint a többi középpályás, és a szerzett labdák tekintetében sem tartozik a gyengék közé. Mint minden egyéniség, ő is kelthet vitát maga körül, ám egy tény: hihetetlenül jó szellemű futballista, aki elutaztatja ugyan a fodrászát a világ végéről, ám a pályán óriási alázattal harcol, és egyetlen primadonnagesztusa sincs, amely hátrányára lehetne a csapatnak.Ez a jellemzés – bár egyetértek vele – nálam sokkal avatottabb szakértőtől származik. Az idősebbek biztosan emlékeznek egy huszonegy évvel ezelőtti magyar–angolra a Népstadionban, amelyen egy brit játékos két gólt lőtt nekünk – 3–1 lett a vége, nem ide –, és az egyik után bent is ragadt a labda a vinkliben, úgy kellett onnan kipiszkálni. A (egykori) játékost Trevor Broo-kingnak hívják, aki manapság az egyik angol televízió kommentátoraként dolgozik már a sokadik világbajnokságán. A meccs előtt beszélgettünk néhány percet a Beckham-jelenségről, és ő mondta el a Spice Boyról ezeket a hízelgő szavakat. Kérdeztem természetesen az esélyekről is, de a válaszát tömören össze lehet foglalni abban a vállvonásban, amellyel szavait kísérte.Közben pedig áradt a nép a lélegzetelállítóan szép hegyek kijelölt ösvényein az egyik festői völgyben meghúzódó stadion felé. Fehér és kék mezes angol rajongók vegyültek békésen a sárgába öltözött brazil hívekkel, láttam olyan párt is, amely úgy kötött kompromiszszumot, hogy a nő brazilnak, a férfi angolnak öltözött – könnyen lehet, az ilyen döntésekben rejlik a hosszú házasság titka. A hangulatról nehéz újat mondani: az eredeti brazilok zenéltek, szambáztak, tánclépésben vonultak fel a lelátóra, zenéltek és énekeltek az angolok is, és természetesen mindkét tábor reménykedett, hogy a visszaút is legalább ennyire vidáman telik majd el.A japán tinilányok talán nem is sejtették, hogy ezen a világbajnokságon most búcsúznak el imádott kedvencüktől.Sírtak is rendesen a meccs után. Egymás vállára borultak, jól kizokogták magukat, aztán rohantak az országút szélére, jó helyen legyenek, ha majd arra megy az angolok busza, hátha még egy pillanatra, egy villanásnyira meglátják őt, és akinek ezt a pillanatot sikerül megörökítenie is a kis fényképezőgépével, az már lényegében üdvözültnek is érezheti magát.England go home!Csendben, különösebb botrány nélkül. Hosszú gyalogút vezet a stadiontól a tíz percre eső kis állomáshoz, amelyről el lehet jutni a sinkanzen, a helyi gyorsvasút kekegavai megállójához, csaknem egy óráig meneteltek lassan, ráérősen, teli torokból énekelve az angolok. Mentek vissza Tokióba, Oszakába vagy bárhova, ahol megszálltak, és velük a legnépesebb külföldi szurkolótábor is távozik hamarosan Japánból. "Van valakinek eladó jegye az elődöntőre?” – harsant egy rekedt hang, százak keserű nevetése volt a válasz.Kissé giccses a kép, de a háttérben a nyugodni készülő nap, mintha csak aláfesteni kívánná az angolok hangulatát.Tudjuk jól, a tinilányok csalfák, hamar találnak maguknak új bálványt, választék van bőven. Itt vannak rögtön kéznél a brazilok, Ronaldo, Rivaldo, Roberto Carlos, nem is szólva a csitrik szívét mindig megdobogtató hosszú fürtökkel parádézó Ronaldinhóról. Feltéve hogy nem tiltják el egy meccsnél többre – és ha csapata eljut a döntőig –, a fináléban még bátran hódíthat. Szegényt valósággal sokkolta ez a meccs: ragyogóan futballozott, adott egy parádés gólpasszt, berúgta a világbajnokság egyik legszebb gólját, aztán kiállították. Pozitív és negatív hős egy személyben: Shakespeare tökéletes drámát írhatna róla, ha élne, és abban az esetben feltehetően nem az angolok tragédiájával lenne elfoglalva. Ronaldinhónak maradt a tinilányok vigasza: ő is alig tudta abbahagyni a zokogást. Csak a lefújás pillanatában nyugodott meg úgy-ahogy, ám később elmondta, számára ez a kiállítás súlyos csapás, hiszen játszani akar még, és nem élné túl, ha nélküle lenne világbajnok Brazília.Mert eddig is ez volt a cél – de ezek után?Tehát England go home!A sajtóteremben az angol kollégák mintha csendesebbek lettek volna a szokottnál. Nem harsogtak, készültek le a mixed zone-ba összegyűjteni a nyilatkozatokat, csendben értékelték egymást közt a látottakat. Azt, hogy megint nem sikerült, Anglia ismét nem nyer nagy versenyt, és bár a csapat erős volt, üres kézzel utazik haza.Feltűnt Trevor Brooking is. Összeakadtunk az ajtóban, s miközben előreengedtem, széttárta karjait: "Ugye, én megmondtam…”Bólintottam. Mit vitatkozzak vele? Csak elköszöntem.Good-bye.