Marco Rossi hétévesen kezdett el focizni (a bal oldali képen a hátsó sor bal szélén áll), első profi csapata (jobb oldali képünkön) a Torino volt (Fotók: Árvai Károly, Tumbász Hédi, Marco Rossi archívumából)

 

Via Dante Alighieri. Ott, ahonnan tiszta idő esetén a nem egészen hét kilométerre fekvő Juventus-stadion is kivehető, Druentóban, a Torinóval szomszédos községben, az Isteni színjáték szerzőjének nevét viselő utcában nőtt fel Marco Rossi. Bár talán helyesebb, ha úgy fogalmazunk, hogy a Via Francesco Petrarcában lett kisgyerekből nagy gyerek, hiszen a szülői háztól egysaroknyira lévő grundon töltötte minden szabadidejét. Mondjuk, akárhogy is nézzük, költői tájon cseperedett fel...

Kiváltképp a szünidőben focizott rengeteget, két öccsével, valamint a barátaival már nem sokkal azután kint volt a pályán, hogy felkelt a nap, s amíg le nem ment, addig nyüstölte a labdát. Ahogyan azt két évvel ezelőtt, a Magyar Nemzetben megjelent írásban felelevenítette, csak enni szaladt haza – kész szerencse, hogy nem kellett messzire mennie...

Arról már a Nemzeti Sportnak beszélt, hogy valamivel nagyobb távolságot kellett megtennie, amikor nagypapája, Giuseppe Bosso, vagy ahogy Druentóban mindenki hívta, Gino egy nap megragadta a kezét, és meg sem állt vele – a Torino edzőpályájáig! Amíg oda nem értek, másról sem regélt az akkor kilencéves Marcónak, mint a Grande Torinóról, a nagy Honvédról és az Aranycsapatról. Hol a szívéhez legközelebb álló futballista, Valentino Mazzola nevét foglalta imába, hol a kispestiek legendájáról, Puskás Ferencről áradozott. „Tudod, Marco, kegyes volt hozzám a Jóisten – citálja újra és újra nagyapja akkori szavait unokája.Mazzolát sokszor láttam játszani, de egyszer az is megadatott nekem, hogy Puskást csodálhattam élőben. A világ két legjobb tízeséről beszélek most neked. Mazzola és Puskás – jól jegyezd meg ezt a két nevet, kis unokám.”

A családi ház nappalijának egyik kincse: régi fénykép a három Rossi fiúról


Amikor odaértek az edzőpályára, a kisfiú ráeszmélt, nem egy hétköznapi edzésre hozta le a nagyapja, hanem egy válogatóra. Nyolcvannál is többen jelentkeztek a kiválasztóra, a végén mind­össze három gyerek arcára csaltak mosolyt azzal a szakemberek, hogy azt mondták nekik: szeretettel várják őket a következő edzésre is. A kis Marco volt az egyik.

Attól a naptól kezdve minden egyes edzésre a nagyapja vitte. Vitte volna édesapja, Vittorio is, ám ő éjt nappallá téve robotolt egy torinói gumigyárban, hogy a családnak ne legyen gondja semmire. „Apám fantasztikus ember volt – idézi fel édesapja emlékét Marco Rossi. – Sokat, túl sokat dolgozott, sokszor már akkor elment, amikor még aludtunk, és akkor ért haza, amikor már aludtunk, mégsem panaszkodott. Kemény, határozott ember volt, aki élt-halt a családjáért. Nem voltunk gazdagok, de amire szükségünk volt, édesapám előteremtette. Viszont annyit volt távol tőlünk, hogy nem mellette, hanem a nagyapám mellett nőttem fel. Édesapámnak is sokat köszönhetek, miként a nagyapámnak is. Egy biztos, ha nincs a nagyapám, sohasem leszek futballista. És később edző sem.”

Druento, Via Dante Alighieri: háttérben a Rossi család háza...
...amelynek ablakából szép időben a Juventus stadionjáig ellátni


No de vissza a gyerekkorra: Gino és a Marco nap mint nap együtt járt a Torino edzésére. Amíg az unoka a pályán gyakorolt, a nagyapa a korlátot támasztva könyvet olvasott. Azaz, csak olvasott volna, mert bármennyire is izgalmas volt a könyv, néhány sor után rájött, szívesebben nézi, mit művel Marco a labdával. Nagyapa és unoka mindennapos kalandjai addig tartottak, amíg Marco megszerezte a jogosítványát. Utána már egyedül ment edzésre.

Imádott nagypapáját 1993-ban veszítette el, abban az esztendőben, amelyben labdarúgó-pályafutása csúcsára ért: az 1991-ben fennállása első – és eddig utolsó – bajnoki címét nyerő, 1992-ben a Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjéig jutó Sampdoria futballistája lett. Rá egy évre már bajnoki bronzérmesnek és Olasz Kupa-győztesnek vallhatta magát – mások mellett Roberto Mancini, Ruud Gullit, Gianluca Pagliuca és David Platt társaságában...

A Torinóval szomszédos településen csaknem ötezren laknak


Hogy ilyen díszes társaság tagja lett, addigra már édesapja sem bánta. Holott Vittorio Rossi volt az, aki nem engedett a tanulásból – fiával úgy állapodott meg, hogy addig futballozhat, amíg az edzések és a meccsek nem mennek az iskola kárára. Amire mi csak az elmúlt évtizedben, másként szólva a magyarországi ténykedése alatt döbbentünk rá, arról családtagjai már az idő tájt meggyőződhettek: Marco Rossit kemény fából faragták. Mivel az edzések délután voltak, és az utazás is beletelt némi időbe, sokszor azért kelt fel hajnalok hajnalán, hogy elkészítse a leckét, megtanulja a megtanulnivalót. Hozzáállásából fakadóan a pályán és az iskolában sem akadt gondja, sőt...

De mielőtt elmerülnénk abban, mit takar a „sőt”, szóljunk arról, hogy – amint arról a Mandinernek adott júniusi interjújában mondott – Marco hétéves volt, amikor egyszerre kezdett el síelni és focizni. Druentóban, az Alpok közelében nem volt hiány hegyekből, ha kocsiba ültek, egy óra múlva már fel is csatolhatták a léceket. A három Rossi fiúból a legnagyobbnak, Marcónak kifejezetten jól ment a síelés, 14 esztendős koráig ugyanolyan lelkesen és ügyesen űzte, mint a futballt, akkor azonban válaszút elé érkezett. Hiába csábították a korosztályos síválogatottba, hiába pallérozódhatott volna a következő évben az egyik legjobb síközpontban, a labdarúgás mellett tette le a garast.

Marco Rossi (középen) kezdés előtt kifut a pályára a Torino mezében


Hogy miért? Mert az volt a gyerekkori vágya, hogy futballista legyen.

Az álomból aztán cél lett, a célból pedig valóság. Jó, nem az első fociemléke volt az, ami a hófödte lejtők helyett a zöld gyep felé terelte. Még a hatodik életévét sem töltötte be, amikor édesapjával és barátaival megnézhette az 1970-es, mexikói világbajnokság döntőjét. Keserű emlék: Olaszország Brazíliával, a kis Marco a könnyeivel nem bírt...

Mosolyból persze több jutott, mint könnyből, ha fociról volt szó. Kiváltképpen úgy, hogy a kissrác Marco Rossi semmiben nem különbözik az 57 esztendős Marco Rossitól: ma ugyanúgy a szenvedélye a futball, mint gyerekfejjel volt. Ezt erősítik meg öccse, a mindmáig Druentóban élő, hivatalnokként dolgozó Massimo szavai is. „A fivérem kipróbálta magát több sportágban, például úszásban, vízilabdában, röplabdában, síelésben, de a szíve csücske mindig is a labdarúgás maradt  – árulta el kollégánknak, Csillag Péternek a tavalyi Eb után kiadott, A csoda kapujában című könyvben. – Hétévesen kezdte el a játékot, később a Torino korosztályos csapataiban lépett előre, nagy tehetségként emlegették. Ügyes volt, a szüleink büszkén figyelték a kibontakozását, édesapám szemében azonban mindig kiemelt feltétel volt, hogy a sportolás ne menjen a tanulás rovására. Olyannyira komolyan vette ezt, hogy amikor a Torinónál felvetődött később Marco átigazolása Nápolyba, bekopogtatott az akkori torinói sportigazgatóhoz, Luciano Moggihoz, és tisztázta vele, ragaszkodik fia továbbtanulásához. Nem érdekelte a pénz, a karrier, a tanulásból nem engedett. Marcónak jól is ment az iskola, szorgalmas és kötelességtudó diák volt. El is kezdte a felsőfokú tanulmányait, csinálta, amíg a futballal összeegyeztethető volt.”

A fivérek egyike, a máig Druentóban élő Massimo Rossi a fiúk szobájában


S ezen a ponton kanyarodhatunk vissza ahhoz a bizonyos „sőt”-höz... A dicséretes eredménnyel elvégzett egyházi középiskola után Marco Rossi felvételt nyert a torinói orvosi egyetemre. A famíliában volt hagyománya az orvoslásnak, apai nagyapja, Luigi Rossi szolgálta az egészségügyet. Volt idő, amikor Olaszországtól távol. Fájdalom, Afrikában meg is betegedett, és hiába tért haza, az ott összeszedett kór a halálát okozta. Unokája csupán a nagymama elbeszélései alapján tudott a történetéről, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy fiatalon arra jusson, ha már úgyis a tankönyveket kell bújnia a foci mellett, legalább nagyapja példáját követi, és orvosnak tanul.

Így fért meg egymás mellett a passzió és a hivatás – egy évig. Merthogy amikor a Torinóban a szamárlétrát becsülettel végigjáró Marco Rossi egy híján húszévesen, két Serie A-meccsel a háta mögött Nápolyba, a harmadosztályú Campaniához szerződött, kénytelen volt befejezni az egyetemet. Anatómiából még sikeresen levizsgázott, aztán szögre akasztotta a – fehér köpenyt. Érzékeny búcsút vett Druentótól, a szeretteitől, és az addigi életét maga mögött hagyva északról délre költözött. Noha országot nem váltott, teljesen új világba csöppent...

(A következő részben: Nápoly, te csodás!)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 16-i lapszámában jelent meg.)