Focialista történetírás – Ballai Attila publicisztikája

Készülünk az ezredikre. Labdarúgó-válogatottunk történetének ezredik hivatalos mérkőzésére, a törökök elleni, március 20-i Nemzetek Ligája-rájátszásra. Emlékekkel, érzésekkel, statisztikákkal. Az alábbiakban én az utóbbiakkal legkevésbé – hiszen az eltelt ötnegyed évszázad puszta számokkal leírhatatlan. Csak egy példa: 999 mérkőzés 123 esztendő alatt (1902–2024), az elvben évente 8.12 meccs, azaz átlagosan másfél havonta lépett pályára a nemzeti tizenegy; ehhez képest 1944-ben érthető okokból egyszer sem, de 1951-ben is csak háromszor, 1968-ban pedig mindössze kétszer. Bizony, az Aranycsapat kis híján áldozatául esett annak, hogy a Szovjetunióban az 1950-es évek legelején a futball még imperialista csökevénynek számított, így az eszme mindenben hű hazai követői is elkeresztelték az 1950-es vb-t „alvilágbajnokságnak”, és majdnem elvették a néptől kedvenc játékát is, ám a szovjet álláspont szerencsére gyorsan megváltozott, így mi is „focialista” ország maradhattunk. Sűrűsödtek is a fellépések, ennek jeleként az ötszázadik találkozóját 1975-ben vívta együttesünk – 1–1-re ment a csehszlovákokkal Pozsonyban –, így az első durván hetvenöt évben annyiszor játszott, mint az azt követő ötvenben. Ennyi elég is a számokból. Annál is inkább, mert ezer mérkőzéshez – a tanítómesterek, az angolok is csak 1068-nál tartanak – százezrek érzései társultak, társulnak, meghatározva öt-hat generáció szurkolóinak hétköznapjait, ünnepeit. Nem túlzás, életét és az aktuálisan általános közhangulatot.

A Nemzeti Sport korabeli szalagcímeire épülő visszatekintésünket azzal kezdjük, hogy már száz éve sem voltunk a régiek. Első mély traumánkat az 1924-es olimpián elszenvedett „egyiptomi csapás”, a nevenincs észak-afrikaiakkal szembeni 0:3 jelentette, a sportnapilap korrektori gárdája tette a dolgát, az újság „Katasztrófális vereségünk Párisban” felütéssel, de mai szemmel két öles nyelvtani hibával (katasztrofális és Párizsban) jelent meg. Az újabb mérföldkő, 1934-es vb-bemutatkozásunk alkalmával még mindig a tízéves sokk kísértett, ez állt a címlapon: „A Nemzeti Sport tudósítója behatolt az egyiptomiak száz lakattal lezárt táborába és részletes jelentést ad a rettegett ellenfél utolsó előkészületeiről”. Az ellenfél azért annyira mégsem lehetett rettegett, mert kollégánk 4:2-es győzelmet jósolt, és tippje tökéletesen be is jött. A következő körben, a negyeddöntőben azonban már az osztrákokkal szembeni kiesést kellett kommentálni, a már akkoriban is bűnbaknak kikiáltott balsors és játékvezető kombinációjával, ekképpen: „Kilenc emberrel 1:2. Avar korai lesántulása, Markos indokolatlan kiállítása.”

Második nekifutásra, 1938-ban, a vb-fináléba kerüléssel bezzeg máris „lakodalmat ülhettünk”, és ezt nem is mulasztotta el a Nemzeti Sport szerkesztője, aki az elődöntőben a svédek feletti 5:1-ről leszögezte: „Két számjegyű eredménnyel győzhetett volna a magyar csapat, ha nem tartalékolja erejét a vasárnapi döntőre”. Persze, mindjárt két számjegyűvel, az elődöntőben! Miközben a teljes vb-históriában egyetlenegyszer szerzett tíz gólt egy meccsen egy csapat; igaz, az is a mienk volt, 1982-ben szórtuk meg Salvadort. Az olaszok elleni aranycsatát Vittorio Pozzo szövetségi kapitánynak egyet odabökve harangozta be a sportlap, „Piola, Andreolo és Foni sérüléséről sír Pozzo, de mindhárman játszanak”, majd a 4:2-es vereség másnapján már mi sírtunk, „Nagy küzdelemben alulmaradtunk”.

Aztán új éra köszöntött ránk, futballunk aranykora, egyéb tekintetben a sötétség. Az évszázad mérkőzése, a londoni 6:3 után mégis bármely angol sportbarát örömest cserélt volna velünk, az új időknek megfelelően átnevezett Népsport pedig némi történelemhamisítástól sem mentesen írta: „Minden eddigi játékát felülmúlva vívta ki a magyar csapat csodálatos győzelmét és törte meg az angol válogatott 90 éves hazai veretlenségét”. Apró szépséghiba – persze nem Puskáséké –, hogy a skótok nem sokkal azelőtt, 1951-ben 3:2-re nyertek a Wembley-ben.

Azt hinné az ember, az 1954-es vb alatt az egész újság az Aranycsapatról szólt, ezzel szemben a brazilok ellen 4:2-re megnyert negyeddöntő másnapján a vezető anyag azt hirdeti, hogy „Kovács legyőzte Zátopeket!”, bár mellette, ugyancsak három hasábon ott virít, hogy „Hősies küzdelemben harcolta ki a továbbjutást a magyar válogatott”. A toronymagas esélyesként 3:2-re elbukott döntőről józan és mértéktartó, címbe és alcímbe foglalt gyorsértékelés olvasható: „A gólhelyzeteket jobban kihasználó nyugatnémet csapat legyőzte a fáradtan, formán alul játszó magyar válogatottat. A magyar csatársor összeállítása helytelennek bizonyult.”

Az 1962-es chilei tornán a csehszlovákokkal szembeni óriási mezőnyfölény dacára 1:0-ra elveszített negyeddöntő címadásán nem sokat törte a fejét az illetékes, beérte az eredmény közlésével. Az 1966-os, brazilok feletti korszakos 3:1-ről ellentétes előjellel visszafogott a tálalás. „Nagyszerű küzdelemben, remek játékkal győzte le csapatunk a világbajnokot!” – hirdetik, már megint három hasábon, mert az ezzel egyenértékű, másik címlapsztori ez: „Papp Lajos is bronzérmet szerzett Wiesbadenben – A sportpisztolyban szovjet sikerek”. Az 1960-as évtized két, dicsőségesen, heroikusan keserves világbajnoksága közti, 1964-es Eb-n fiaink bejutottak a négyes végjátékba, ahol előbb Madridban hosszabbításban kikaptak a házigazda spanyoloktól, majd Barcelonában, ugyancsak 120 percben a dánokkal szemben megszerezték a bronzérmet, a fanyalgó értékelés címe mégis így szól: „Támadójátékunk hiányosságai Madrid és Barcelona tükrében”.

Mintha a népet a túláradó öröm mellett a súlyos kiábrándulásoktól is meg kellett volna óvni, a sportlap a kívülálló szenvtelenségével kommentálta a korábban elképzelhetetlent is: egymást követő két vb-ről is lemaradtunk, és nem ám önszántunkból, mint 1930-ban vagy 1950-ben, hanem kiejtettek bennünket. 1969-ben 4:1-gyel a csehszlovákok („Fájó, de megérdemelt vereség”), 1973-ban, a budapesti 3–3-mal a svédek („Búcsú a világbajnokságtól”).

Ez utóbbi egyben már az én első személyes futball­emlékem is. Innentől nem kell az archív felvételekre, cikkekre hagyatkoznom. A 411. válogatott mérkőzés után születtem, az 1978-as vb selejtezői óta számítok rendszeres és szenvedélyes követőnek. Az 1976. októberi, görögök elleni idegenbeli 1–1 volt az 510. meccsünk, az azóta lejátszott majdnem félezerből négyszáz környékén lehet, amit láttam – a januári, februári világvégi felkészülési meccseket kényszerültem kihagyni –, 1980 óta valamivel több mint százat a helyszínen. A négyszáz mérkőzésnek nagyjából a fele maradandó, meghatározó, minimum ötven katartikus élményem. Talán életem során családtagjaimon, szeretteimen túl senkitől és semmitől sem kaptam ennél többet.

A már említett 1973: nagyszüleimnél gázt szerelnek, a melósok elkérik a magyar zászlót, mert mennek a Népstadionba a svédek ellen, aztán másnap pironkodva közlik nagyanyámmal, hogy ne haragudjon, kiestünk, a zászlót sajnos el kellett égetni. Ezt már kissrácként sem értettem. 1977: úrvezető apám őrült módjára száguld a ködben, hogy odaérjünk a Bolívia elleni kezdőrúgásra, de túléljük, és megéri, mert 6–0 ide! 1981: máig utoljára megverjük Romániát 1–0-ra, Fazekas „Kapa” 18. percben lőtt vezető góljánál először fogom meg az osztálytársam kezét a Népstadionban, aztán hetven percig el sem engedem, mert nyomnak a románok, és rettegünk, hogy ki ne egyenlítsenek. 1985: az első külföldi meccsem élőben, és mindjárt a tündökletes 3–0 a bécsi Hanappiban, ahová nem vihetjük be a gondosan felhalmozott söreinket, ezért a magyar tábor a stadion bejáratánál gyorsított eljárással pusztít el több hektót, így a melegíteni érkező játékosainkat olyan hangorkán fogadja a lelátón – „Itthon vagyunk!” –, hogy földbe gyökerezik a lábuk. 1986: itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három null, de pünkösdi e királyság, és az irapuatói, szovjetek elleni 0–6 bénultságában először halasztok másnap vizsgát az egyetemen, de a tanár nem írja be az elégtelent, mert ugyanabba „pusztul bele”, amibe én.

Aztán három évtizednyi nihil, majd az álom beteljesülése, indulás a 2016-os Eb-re a magyar válogatottról tudósítani. Bordeaux felé, a repülőn két harsány osztrák kóstolgat, pólójukon himnuszuk egy sora virít: „Heimat großer Töchter und Söhne.” Magyarul: nagy leányaid és fiaid hazája vagy. Másnap hajnalban ugyanezekkel a „nagyfiúkkal” találkozom a párizsi tranzitban, ők civilben, leforrázva ücsörögnek, én címeres pólóban üdvözlöm őket.

Mindez csupán töredéke a magyar válogatott mérkőzésekhez fűződő futballélményeknek. És még csak most jön az ezredik!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!