Gólok az örökkévalóságnak – Ballai Attila publicisztikája

ÓRIÁSI VERSENY, vitaforrás, móka lenne – e szavakkal vetettem fel egy gólszépségverseny ötletét október 27-én megjelent publicisztikámban, a bosnyákok feletti, 2–0-s zenicai győzelem kapcsán, amikor labdarúgó-válogatottunk megszerezte a kétezredik gólját. Néhány sorral lejjebb aztán már konkrétabban fogalmaztam: „Vajon melyik volt a legfontosabb? A legemlékezetesebb? A legszebb? Meg kellene határozni szakértő zsűrivel, esetleg a szurkolókkal megszavaztatni.”

Így is történt. Két hónappal később, december 27-én pedig már ki is hirdettük a Nemzeti Sportrádió és a Nemzeti Sport közös játékának végeredményét. Jelesül kétszer kettős holtversenyt: az első helyen Bene Ferenc és Farkas János, a harmadikon Puskás Ferenc és Esterházy Márton egy-egy emblematikus találatával. Mindkét győztes gól az 1966-os világbajnokság liverpooli csoportmérkőzésén, a brazilok feletti 3:1-es diadal során született, és bevallom, ennek külön örülök. Ugyanis úgy érzem, ez a kilencven perces hősköltemény sohasem kapta meg méltó helyét a kollektív szurkolói emlékezetben – valószínűleg azért nem, mert a negyeddöntőben kiejtettek minket a szovjetek, és ez visszamenőleges hatállyal leértékelte a brazilverést. Mint amikor az egyszeri úszó korszakos világrekordot repeszt az olimpiai előfutamban, de a finálét nem nyeri meg, még dobogóra sem állhat. Csakhogy a világrekord ettől még világrekord, és amíg meg nem javítják, a csúcstartó dicsőségét hirdeti.

Márpedig válogatottunk ama 1966. július 15-i káprázat óta nem aratott nagyszerűbb, becsesebb, „(futball)világraszólóbb” győzelmet. Sőt, azt megelőzően is keveset. Az 1938-as, még inkább az 1954-es vb negyed- és elődöntőjét, az 1953-as, londoni 6:3-at, esetleg még ugyanabból az évből az olaszok feletti, római 3:0-t az Európa-kupa tulajdonképpeni döntőjében, illetve az 1962-es vb-n az angolok elleni 2:1-et lehetne egyáltalán említeni.

Azonban mindezek közül az 1966-os, liverpooli 3:1 az egyetlen, amelyet a magyar szurkolók tömegei láthattak a televízió egyenes közvetítésében, így az emlék két-három korosztály elméjébe, lelkébe vésődhetett be örökre, kitörölhetetlenül. A magyar focitól később megcsömörlött, megkeseredett idős kollégám tizenévesen élhette át e katarzist, és egy régebbi beszélgetésünkkor kijelentette: „El sem tudod képzelni, mit jelentett a tévé előtt ülni és zokogni.”

Valamelyest mégis el tudom, mert a világhálón ráleltem a BBC közvetítésére. Mint ismert, a mieink a portugáloktól elszenvedett, kapushibákkal és kihagyott ziccerekkel súlyosbított 1:3 terhével kezdtek – mondhatnánk, győzelmi kényszerben, csakhogy a vb-n 1954 óta veretlen Brazília (akkor is épp a mi Aranycsapatunktól kapott ki), az előző két vb aranyérmese ellen ilyet még gondolni is merészségnek tűnt. Első felütésként Lima jó 35 méterről ágyúzott a bal felsőbe, Gelei őrült bravúrral tolta szögletre a lövést. Mi lesz itt még? – kérdezhették eleink, ám a valós válaszra senki emberfia nem számított.

Hiszen útjára indult a varázslat. Góljainkat nem írom le, azok – szavazós játékunk, A nemzet bombázói két holtversenyes első helyezettje – megtekinthetők az nso-n. Azt viszont elárulom, mert én is a BBC közvetítésében hallottam, hogy a Goodison Park, az Everton-pálya több mint ötvenezer nézője egyszer csak teli torokból rákezdte, hogy „Hungary, Hungary!” A játék tanítómesterei, a világhódító angolok egy kis kommunista ország klasszisait bálványozták, kórusban és harsányan. Amikor a meccset végig irányító és rohanó Albert Flórián görcsbe rándult lábát kezelték, a publikum a maga akcentusával „Elbört, Elbört!” kiáltással gyógyítgatta a mi császárunkat, a hajrában pedig „We want more, we want more!”, azaz „Még, még, még, ennyi nem elég!” rigmussal kérlelte fiainkat az újabb és újabb ráadásra. (Ami jött is, csak Albert szlalomja után Farkas második és együttesünk negyedik gólját érthetetlenül, talán a brazilok iránti kegyeleti okokból les címén érvénytelenítették.) Az angol riporter szerelembe eshetett csapatunkkal, mert cseleinket, passzainkat, góljainkat, Bene brazilosnál is brazilosabb, őrjítő szólóját, Farkas földöntúli kapáslövését visszatérően a „what a lovely…” szóösszetétellel illette, amikor pedig Mészöly Kálmán felkötött karral, kiugrott vállal visszatért, a szpíker azt mondta: „Nyugodtan kijelenthetem, én ennél bátrabb cselekedetet még sohasem láttam futballpályán.” A nemzetközi sajtó meg ilyen játékot nem, a másnapi értékelések rezüméje ugyanis nagyjából oda futott ki: ennél már nincs feljebb, mindenki akár haza is mehet, mert a vb csúcspontján túl vagyunk.

Sajnos túl volt a válogatottunk is. A Bulgária elleni, újabb 3:1-gyel még simán továbblépett a csoportjából, de a negyeddöntőt 2:1-re elveszítette a Szovjetunióval szemben. Aztán 1978-ig ki sem jutott a vb-re, és 1966. július 15. után legközelebb 1982. június 15-én, egy hónap híján tizenhat év múltával nyert világbajnoki mérkőzést. Mindez, valamint a liverpooli csoda óta lepergett, majdnem hatvan esztendő tovább halványította e ragyogó emléket. Miközben még napjainkban is számos futballbarát képes memoriterként kivágni az Aranycsapat névsorát, vajon hányan tudják, hogy 1966-ban Gelei, Káposzta, Mátrai, Mészöly, Szepesi, Mathesz, Sipos, Bene, Albert, Farkas, Rákosi tizeneggyel álltunk fel? Albertet, Benét, Farkast, Mészölyt, Rákosit, talán Mátrait még ismerik, na de a többieket? Ki tudja, hogy Rákosi Gyula bácsi mellett Gelei József és Káposzta Benő is köztünk, velünk él még? Hogy utóbbi, az Újpesti Dózsa bekkje kormányőrként folytatta a pályafutását? Hogy Szepesi Gusztáv, aki a negyvennyolc évet sem érte meg, harmadik válogatottsága alkalmával valósággal eltüntette a jobb szélről az akkori világ legördöngősebben cselező csatárát, Garrinchát? Mesélték, hogy a meccsre készülés során a nevét sem ejtette ki tökéletesen, mire azt mondták neki: ne is ezzel törődjön, az a lényeg, hogy akinek hetes van a hátán, az ne érhessen labdához. Hát, nem is nagyon ért.

Ha egyebet nem adott volna a „Nemzet bombázói”, a Nemzeti Sportrádió és a Nemzeti Sport közös játéka, mint azt, hogy a helyére emelte az 1966-os magyar–brazilt és a héroszait, már bőven megérte. A mai fiatalok olyan gólokon álmélkodhattak, amelyekről talán el sem hitték eddig, hogy magyar lábakról zúdultak, ívelődtek be világklasszis ellenfelek, kapusok hálójába. A fülemben, a lelkemben csengenek Gyetvai Laci bácsi szavai, amint az Albert-film díszvetítése után, az akkori legidősebb magyar válogatottként, túl a kilencvenen, megkérdezi tőlem, mit nem láthattunk ebben a filmben, és értetlenkedésem láttán mosolyogva mondja: „Hát fölé lövést. Mert a mi időnkben nem volt szokás fölé lőni.”

Nézzék hát meg, kedves olvasók, még egyszer, tízszer, százszor Puskás, Bozsik, Hidegkuti, Czibor, Bene, Farkas, Albert, Tichy, Szőke Pista, Kiss Laci, Détári Döme góljait, és ha eddig nem tették, szeressenek bele a magyar labdarúgás igéző múltjába! Vagy legalább ismerjék meg. Ha másért nem, azért is, mert kapocs a jelenhez és a jövőhöz – és terveink szerint 2025-ben következik az újabb voksolás, a huszonegyedik század góljaira. Vb-hőskölteményeket az ismert okokból ne keressenek majd közöttük. De három Eb-t azért a harmadik évezredben is megjártak a fiúk, amelyekre ki is kellett jutniuk, úgyhogy Kleinheisler, Priskin, Szalai, Gera, Szoboszlai, Fiola, Schäfer, Csoboth is okozhat némi fejtörést.

Legfeljebb megint holtversenyt hirdetünk. Fogadjuk el, hogy nem Bene és Farkas között. Ne azon sopánkodjunk, hogy ők már nincsenek – azért adjunk hálát, hogy egyáltalán voltak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!