Győzött a magyar szív – Pór Károly publicisztikája

A magyar–skót csoportmérkőzésről szóló hangulatjelentő, szubjektív értékelésünket kezdjük azzal, hogy a futball az egyik legnagyszerűbb „találmány”, amivel a Fennvaló megáldotta ezt a kis bolygót. Egy játék, ami sok-sok millió embernek szerte a világon meghatározza az életét. Még akkor is, ha az ő kedvenc csapata vagy éppen hazája válogatottja nem tartozik a legjobbak közé ebben a különleges sportágban. Ezért a játékért képesek ezer kilométereket is utazni a szurkolók Skóciától Magyarországig, napokig vagy hetekig lakókocsiban élni (Stuttgartban láttunk egy hatalmas parkolót tele a szigetországból érkező lakóautókkal), sokan úgy is, hogy még csak jegyük sincs a mérkőzésekre, de ott akarnak lenni a közelben…

Nemzeti hovatartozás kifejezése, kötődés, hazaszeretet, szenvedély, tisztelet és megannyi leírhatatlan érzés, ami a futballt körbeveszi. Amikor Stuttgartban két, az Eb-n addig csak epizódszerepet játszó válogatott szurkolói végigdalolják a napot, együtt söröznek, énekelnek és ünneplik még győzelem nélküli csapatukat, aztán a stadionban ötvenezer ember teli torokból biztatja az övéit, az egyik oldalról szól a skót duda, a másikról zeng a Tavaszi szél vizet áraszt moldvai csángó népdal, joggal érezheti úgy az ember fia, lánya, hogy olyan élménynek a részese, ami semmihez sem hasonlítható.

Az Európa-bajnokság kezdete előtt volt egy cikkünk, amelyben felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar szurkolók beszéltek nekünk arról, hányan utaznak majd Kölnbe és Stuttgartba a mieink meccseire, milyen érzésekkel várják a kontinenstornát. Közülük egy székelyföldi drukker, József, mielőtt útra kelt volna, a következő sorokat osztotta meg közösségi oldalán.

„Holnap hajnalban indulok, életem egyik legnagyobb, legszebb utazása következik. Stuttgartba megyek a családommal, a magyar–skótra. Jövő héten betöltöm az ötvenedik életévem… Apám jár az eszemben. Nagy focirajongó volt, nagy magyar focirajongó, meg a szentgyörgyi Textil, meg az ÁSZÉÁ Marosvásárhely. Apám belém nevelte a futball szeretetét. Neki esélye sem volt, hogy egy világméretű sportrendezvényen részt vegyen. Nem mehetett, nem engedte a rendszer… Azon gondolkodom, vajon mit szólna most, hogy én holnap indulok a magyar–skótra: »Németbe, az Ebére, fiam?« Elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek a bolgár tv fekete-fehér, »bolhás« közvetítéseire, a ’86-os mexikói vébére, a szovjetek elleni nulla hatra, a kilencvenes és kétezres évek megalázó vereségeire vagy az andorrai zakóra, ami nem is volt olyan rég. Viszont egy dolgot biztosan állítok, az elmúlt öt évben ez a magyar válogatott olyan pillanatokat szerzett nekem, hogy a libabőr nem kifejezés. Az a büszkeség, az az érzés, hogy jó magyarnak lenni, hogy megvertük az angolokat, a szerbeket, a németeket, akkora boldogságot, büszkeséget jelentett nekem, hogy azt a Svájc és a szerdai, Németországtól elszenvedett vereség sem feledteti velem. Van egy pólóm, »Ria, ria Hungária!« felirattal. A németek elleni meccs napján abban mentem munkába. Hihetetlen, mennyi ironikus, sajnálkozó, ajakbiggyesztős megjegyzést kaptam: »Na, jól leszerepeltetek. Nagy a zakó, mi? Ennyi volt, szappanbuborék, majd este a németek megmutatják!« Én egy dolgot tudok, holnap indulok és akkor is indulnék, ha ez lenne az utolsó magyar válogatott mérkőzés. Akkor is, ha innentől mindenki megveri a magyar válogatottat. Holnap indulok a magyar–skótra, jövő héten ötven leszek, csak azt sajnálom, hogy nem apámmal… Hajrá, Magyarország!”

Úgy gondolom, ebben minden benne volt!

A magyar válogatott okosan kezdett a skótok ellen. A mérkőzés előtti sajtótájékoztatókon is elhangzott, nem szabad túl nagy kockázatot vállalni a meccs elején. A saját játékunkra kell törekedni, a területek lezárására, gyors átmenetekre a szervezett védekezésből támadásba. Utóbbiból ugyan a találkozó első szakaszában nem sok volt, de aztán szép fokozatosan egyre többször merészkedtünk át az ellenfél térfelére, és az első félidő legnagyobb helyzetét is mi hagytuk ki, amikor Szoboszlai Dominik közvetett szabadrúgása után Willi Orbán (igaz, talán lesről) centikkel fejelt fölé, még a lécet is súrolta a labda.

A sajtótájékoztatón azt is elmondták, hogy a korábban ránk jellemző, nagyon fegyelmezett, a védekezésben egymást kisegítő, egymás hibáit kijavító játékra lesz szükség, a tüdőnket is ki kell tenni a gyepre, csúszni-mászni kell. Ez most mind megvolt, és sokkal kevesebb hibával futballoztunk, mint az első két meccsen. Willi Orbán az eddigi rontásai után ismét tanári módon söprögetett hátul. És akkor jött a 68. perc, amikor Varga Barnabás félelmet nem ismerő módon ütközött a kezét fegyverként használó Angus Gunn kapussal, aki nemes egyszerűséggel, ha nem is szándékosan, de kiütötte a csatárt, aki súlyos fejsérülést szenvedett, percekig kellett ápolni a pályán. Ráadásul az orvosi személyzet olyannyira nem volt a helyzet magaslatán, hogy Szobosz­laiéknak kellett beráncigálniuk a hordágyat cipelő embereket a pályára, hogy, ugyan, segítsenek már. Hihetetlen jelenetek voltak… Azon viszont már meg sem lepődtünk, hogy az egyébként sok esetben összevissza fújkáló, következetlenül sárga lapokat osztogató Facundo Tello argentin játékvezetőnek eszébe sem jutott videón visszanézni az esetet, történt-e szabálytalanság… Az egyetlen, aminek örülhettünk, hogy a másik oldalon is néma maradt a sípja, amikor a tizenhatoson belül Willi Orbán szorításában hasra esett az egyik skót.

Ezt követően viszont olyan lelkierőről tett tanúbizonyságot a magyar válogatott a lelátóról is szörnyű (hát még közvetlen közelről átélt…) pillanatok után, amit talán még sohasem láttam a nemzeti csapatunktól hasonlóan nagy tét mellett. Ráadásul azon a tornán, amelyiken valahogy semmi sem akart eddig sikerülni. A csapat fejben félre tudta tenni azt, ami a csatárunkkal történt. (Innen is jobbulást, gyors felépülést kívánunk Barnabásnak!)

A hajrában nagy nyomás alá helyezték a skótokat, tényleg a szívüket-lelküket kitették a pályára a fiúk, ám a legnagyobb helyzetek is kimaradtak, mint Csoboth Keviné, aki a kapufát találta el.

Ahogy azonban már az előző mérkőzésnél is idéztem Vörösmarty Mihály klasszikus sorait: „Az nem lehet, hogy annyi szív… / Még jőni kell, még jőni fog…”

És jött is az a gól, az utolsó, 100. percben! De ez nem az a „sors ajándéka” típusú gól volt, amely ki tudja, hogy csorog be a védők között, hanem tanítani való módon végigjátszott kontra végén, amikor Szoboszlai indítása után Csoboth kitette a jobb szélre a labdát Sallai Rolandnak, ő pedig úgy gurított vissza a második hullámban érkező Kevinhez, ahogyan az a nagykönyvben megvan írva!

A Fennvaló most velünk volt, de ezért kegyetlenül meg kellett dolgozni. Viszont arra jó volt ez a találkozó, hogy megmutathassuk annak, aki az életben nagyon szeretne elérni egy célt, hogy igenis érdemes kitartani, harcolni, mert egyszer meglesz az eredménye. József is boldogan mehet haza Sepsiszentgyörgyre és kérdezheti meg a kollégáit: „Na, mi a helyzet azzal a zakóval?”

Végezetül már csak egy kérdésem maradt: azt leírtam már, hogy a futball a világ egyik legnagyszerűbb találmánya?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!