Politikai (sport)gazdaságtan – Szöllősi György publicisztikája

Nem állítom, hogy jól döntöttünk, amikor némi habozás után úgy határoztunk, hogy mégiscsak illik tételesen cáfolni itt, a magyar sportrajongók kedvenc felületén az Élet és Irodalomban a közelmúltban megjelent Muszbek Mihály-interjú legmeredekebb állításait és megfogalmazásait, ahelyett, hogy elnéző mosollyal legyintenénk egyet, de azért tartjuk az előbbit a kisebbik rossznak, mert túl sokan méltatták vagy vitatták szűkebb körben, kisebb fórumokon ezt a csúsztatásoktól hemzsegő publikációt ahhoz, hogy az ott megjelent agyrémek csak úgy a levegőben maradjanak.Muszbek Mihály-interjú legmeredekebb állításait és megfogalmazásait, ahelyett, hogy elnéző mosollyal legyintenénk egyet, de azért tartjuk az előbbit a kisebbik rossznak, mert túl sokan méltatták vagy vitatták szűkebb körben, kisebb fórumokon ezt a csúsztatásoktól hemzsegő publikációt ahhoz, hogy az ott megjelent agyrémek csak úgy a levegőben maradjanak.

Kezdjük mindjárt a címmel, előrebocsátva, hogy az interjúalany zsigeri megnyilvánulásain túl lehetetlen elmenni a szerző, a szerkesztők tájékozatlansága (hogy erősebb kifejezést ne használjunk) mellett is. „Miért üresek a labdarúgó-stadionok lelátói?” – az „És”-nek ezzel a címmel sikerült kihoznia az interjút, éppen azokban a napokban, amikor nem egészen három óra alatt fogy­tak el a jegyek a magyar–szerb Eb-selejtezőre a 67 ezres Puskás Arénába, amelyet az érdeklődők duplán vagy triplán is megtöltöttek volna. Majd pedig egy teljesen öncélú felcsútozással és „falulakózással” indít a bevezető, amelynek több részletét kénytelen vagyok szó szerint idézni, annyira abszurd.

A konkrétan valótlanságot állító cím után idézett, az egész interjút hitelesíteni hivatott adat sem stimmel: bár az interjúban később szerepel, hogy a mélypont a 2500-as meccsenkénti átlag volt, s ahhoz képest bizony már az itt említett 3500-as szám is 50 százalékos javulás, valójában, az őszi idény eddigi NB I-es meccseit tekintve 4500-hoz közelít az átlagnézőszám, ami pedig 80 százalékos javulást jelent. Az természetesen nem szerepel az anyagban, hogy a magyar csapatok eddigi tíz idei itthon játszott nemzetközi kupameccsén az átlag csaknem 16 ezer néző, amiben benne vannak nemcsak a Ferencváros, de a Debrecen, a Kecskemét és a Zalaegerszeg mérkőzései is. És az FTC sorozatának még nincsen vége, további két telt házas, húszezres hazai mérkőzés most borítékolható, igaz, hogy Muszbek egy korábbi Facebook-bejegyzésében már összegezte és „csalódásnak” nevezte a magyar futballklubok idei európai kupaszereplését (az FTC azóta veretlen, és szerzett 26 gólt, többet, mint magyar csapat UEFA-sorozatban valaha, és négy mérkőzést még biztosan játszik az Ekl-ben).

Aztán jön a később még kacifántosabban megfogalmazott párttitkári színvonalú és hangulatú két mondat: „A Testnevelési Egyetem címzetes docense szerint a magyar válogatott iránt megnövekedett nézői érdeklődés sem annyira a foci színvonalának emelkedésével magyarázható, hanem a politika által tüzelt nemzeti érzésnek köszönhető, ami szinte kötelező társasági eseménnyé tette a meccsekre járást. Muszbek Mihály állítja: a mérkőzéseken szotyizó politikusok viszont inkább távol tartják a jó ízlésű szurkolókat, bár a legtöbben akár élveznék is, hogy együtt köpködnek a miniszterelnökkel, ha nem magasodna a nézők és a »miniszterelnöki bagázs« társasága közé üvegfal.” Vagyis a felheccelt tudatlan tömegek és a szotyiköpködő bagázs, szigorúan tudományosan.

A sportközgazdász ezt követően a médiatörténet számára ingoványos területére téved, ilyen zűrös kronológiát vetítve a múltba: „Aztán a század 20-as éveitől erre már nem volt szükség, a rádió egyenes adásban tudósított a bajnoki meccsekről. Közben (sic!) az újságok megjelenésével a nyilvánosság tovább bővült, az 50-es évektől pedig már a televízió is beszállt a foci közvetítésébe.” (A rend kedvéért: az 1903-as alapítású Nemzeti Sport már száz éve, 1923 óta napilap, a Magyar Rádió viszont az első válogatott meccset 1930-ban közvetítette, bajnoki mérkőzéseket rendszeresen csak sokkal később, míg a televízió a rendszerváltásig idehaza csak elvétve.)

Következik egy homályos fejtegetés arról, hogy „a helyszíni szurkolás a Coviddal véget ért” és ezért (!) „az európai ligák csapatainál 8 ezres, illetve 35 ezres nézőszámú stadionok” épülnek csak ma már. De tényleg: mi van?! Majd jön az unalomig ismert lózung az „üzleti alapról”: „A futball üzleti alapra helyezésével ugyanis a sportlétesítményeknek mindenütt meg kell térülniük, legalább az üzemeltetési költségeknek.” Tehát „mindenütt” – értjük? Vajon a PSG-nél, a BL-győztes Manchester Citynél vagy a Newcastle Unitednél helyezték mostanában üzleti alapra a futballt? Netán a végletekig eladósodott, de amúgy új stadiont építő Juventusra vagy FC Barcelonára (a Camp Nou befogadóképessége 100 ezer fölé emelkedik) gondolt a költő? Vagy a világfutballt fenekestül felforgató szaúdi dollármilliárdok helyezik éppen üzleti alapokra a futballt? Mindenütt…

Nos, menjünk tovább. A kérdező, Kardos Ernő durva csúsztatása következik: „Magyarországon legfeljebb 5–6500 nézőt befogadó stadiont kellett volna építeni, de nálunk a tízszeresénél nagyobb is épült. Ezért kong az ürességtől a bajnoki mérkőzéseken majd minden sportlétesítmény?” Na most. A stadion, amelynek a befogadóképessége a 6500 tízszeresénél is nagyobb, csakis a Puskás Aréna lehet, amelyben a válogatott meccseit rendezik, nem bajnoki mérkőzéseket, esetleg az Európa-liga-döntőt vagy az UEFA Szuperkupa-mérkőzést, az EURO2020 meccseit, megannyi telt házzal (a Guns 'N Rosest, a Rammsteint, a Depeche Mode-ot és a futballmeccseknél is több egyéb rendezvényt most hagyjuk is), de a Magyar Kupa-döntőn is fél évszázados rekord dőlt itt meg tavaly egy 40 ezres helyszíni nézettségű FTC–Paks finálén, igen, két magyar klubcsapat meccsén. De kong az ürességtől. Miközben az átlagos bajnokikon, mint láttuk, meccsenként 4500 szurkolót jelent a kongás, ami a színházban, a könnyűzenében, a legtöbb szórakoztatóipari produkció esetében amúgy kiemelkedő érdeklődésnek számít.

Muszbek ezután arról beszél, hogy „az elmúlt évtizedekben két nagyobb stadionépítési láz volt Magyarországon”, de szerényen elhallgatja, hogy az elsőt az ezredfordulón az a profi liga koordinálta, amelyben neki kulcsszerepe volt. És bár a magyar profi futball talpra állítását kapták és vállalták feladatul, a hozzá szükséges pénzzel együtt, nem az ő hibájuk, hogy a 2002-es kormányváltás félbeszakította a fejlesztéseket, azért még megértő jóindulattal is legfeljebb ügyetlenkedésnek nevezhetjük azt, amit Muszbek és csapata akkor tett, különösen annak fényében, ami 2010 után történt ezen a területen, s amit persze ugyanő most fölényesen bírál.

Újabb logikai hátraszaltó következik egy másik botrányos kérdés formájában: „Hol marad a külföldön még ma is látható tömeg az első osztályú meccsek nézőteréről?” Mármint azon a „külföldön”, ahol a világjárvány óta már nincsenek is nézők, ezért stadionokat sem építenek többé? „Külföldön”, vagyis ismét „mindenhol” máshol, ami nem ez a szotyiköpködős koszfészek. Miközben éppen a budapesti Puskás Aréna volt a 2021-re halasztott futball Európa-bajnokság egyetlen (!) helyszíne, ahol minden mérkőzés telt házzal zajlott, az egész világon nézett portugálok, franciák, hollandok részvételével. A régiós összehasonlításban pedig lassan már csak az osztrákok lesznek előttünk létesítményhelyzetben, klubsikerekben, nézőszámban. De nem Muszbeknél! Ő úgy tudja, hogy „a hivatalos UEFA-statisztikák szerint a magyar bajnokság minősége az európai rangsor második felében van”. Nos, rákerestem a különféle nemzeti bajnokságokat az őket képviselő klubok szereplése révén összeállított hivatalos UEFA-koefficiensek szerint rangsoroló listára, s ezen bizony a magyar bajnokság a 25. helyen áll az európai szövetség 55 tagállama közül. Akárhogy számolom, a 25. hely az 55 tagú mezőny első és nem a második feléhez tartozik, s ehhez talán nem kell címzetes egyetemi docensnek lenni. Akként fals adatokat sorolni viszont különösen nagy felelősség.

De jön a mondat, amelyre az MSZMP-agitprop is elismerően csettintett volna mint a büszke internacionalizmus pompás megnyilvánulására: „A válogatott mérkőzések megtekintése egyrészt a nemzeti öntudat felkorbácsolásának köszönhető, annak a divathullámnak az eredménye, amit a politika gerjeszt és lovagol meg!” Ha csak úgy nem, mondhatnánk, de azt még Muszbek is hozzáteszi: „Másrészt a javuló eredményeknek és a játék minőségének is betudható.” Akkor meg miről beszélünk, már bocsánat…

De nincs ám vége. „A labdarúgásban az európai kupák főtáblájára jutó 96 csapat közé pusztán egyetlen klub képes feljutni” – mondja Muszbek, de elfelejti hozzátenni, hogy az az egyetlen klub, plusz egy másik már összesen hatodik éve tartja ott a magyar futballt a csoportkörben, amire korábban nem volt példa, s hangoztathatja a megemelt létszámot, de ez csak akkor lenne tisztességes, ha megemlítené azt is, hogy a magyar válogatott a 2016-os Eb-n nem csak a bővített, 24-es mezőnybe, de a legjobb 16 csapat közé is bejutott, a legutóbbi Nemzetek Ligája-sorozatban pedig a kontinens legjobb 10 csapata közé, s immár az első kalapból sorsolták az Eb-selejtezőre, amire emberemlékezet óta nem volt példa. Ahogyan a Ferencváros nyolcaddöntős, idén tavaszig tartó El-szereplése is csaknem fél évszázados rekord. Egy mondatot, bevallom, irigylek Muszbek Mihálytól, amikor az általa egyébként a kérdező provokációja ellenére reálisnak tartott áron épített stadionokról beszél, az Egri csillagokat parafrazeálva: „a stadionok értékét nem a falak ereje, hanem a védők lelke adja”. Persze, illendő lett volna Gárdonyit pontosan idézni: „A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében.” De valóban találó a párhuzam, s illik is a válogatottunk és közönsége „lelkére”, ami az elmúlt évek telt házas meccsélményeit illeti, s miként Egerben a nők Dobó kapitányt és társait, az angolok elleni „zárt kapus”1–0 alkalmával 35 ezer gyerek segítette győzelemhez Szoboszlaiékat.

De Muszbek csak nem adja föl: „A válogatott esetében a néző nem kéri számon szigorúan a színvonalat, mert azt helyettesíti a politika által tüzelt »közösségi élmény«, illetve a »nemzeti hovatartozás« érzése.” Akkor most fontos a védők lelke vagy nem? Amúgy én elég színvonalasnak találtam a németek, az angolok, a szerbek, a horvátok, az osztrákok, a bolgárok, az izlandiak legyőzését, az Európa-bajnok portugálok vagy a világbajnok franciák elleni döntetlent.
És a végére még egy sportközgazdasági és futballszakmai nonszensz: „Csak az a baj, hogy nálunk a pénz alapvetően determinálja az eredményt, s a költésekből már a bajnokság indulásakor sejthető lesz, ki nyeri a hazai bajnokságot. Ilyen más országokban nem fordulhatna elő!” Az interjúalany itt nyilván a legutóbbi öt alkalommal magyar bajnok Ferencvárost próbálja ekézni a maga módján. Nos, induljunk el nyugat felé: a Red Bull Salzburg a legutóbbi tíz osztrák, a Bayern München a legutóbbi tizenegy német Bundesligát nyerte meg (de bármerre nézünk, említhetnénk a Juventus, a Crvena zvezda, a PSG sorozatát is). Arrafelé talán nem tudják, hogy Muszbek Mihály szerint ilyesmi ott nem fordulhatna elő. Sportközgazdaságilag.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!