Népsport: Kalocsay Géza, az első magyar vb-érmes

Még a 90. születésnapján őt köszöntő Nemzeti Sport is azon értetlenkedett, hogy miért nem játszott az 1938-as világbajnoki döntőben – holott erre már csak azért sem volt módja, mert mindössze 1940-ben mutatkozott be meggypirosban, értelemszerűen nem is volt tagja Dietz Károly keretének. Ellenben négy évvel korábban valóban ott volt Olaszországban, de Csehszlovákia színeiben. A vb-ezüstöt sohasem kapta meg, mert a kor egyik legjobb balszélsője, Antonín Puc mögött nem lépett pályára, de a keretnek (mások mellett Ferdinand Daucíkkal, a Barcelona későbbi sikeredzőjével, Kubala László majdani apósával együtt) tagja volt, így mai felfogásunk szerint világbajnoki érmesnek tekinthető.

„Drága barátaim, a Jóisten szeret engem, másként nem ihatnék áldomást veletek a kilencvenedik születésnapomra. Boldog ember vagyok, csak tudjátok, az bánt, hogy nem léphettem pályára a világbajnoki döntőn...”– mondta a köszöntésére szervezett díszebéden, mielőtt Puskás Öcsivel koccintott volna. És nemcsak a döntőben, hanem a torna négy meccsén sem – tegyük hozzá.

Kalocsay Géza az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgáraként született a mai Ukrajnában, a magyar többségű Beregszászon, amely hét évvel később, a trianoni diktátum után már Csehszlovákiához tartozott. Igazi XX. századi történet az övé, nem véletlen, hogy valóságos nyelvzseni lett belőle. („Csehül végeztem az egyetemet, közben az életutam során megtanultam angolul, németül, franciául. A szerb, meg a lengyel csak úgy jött a többi mellé. És nem konyhaszinten...”– nyilatkozta utóbb.) A Beregszászi Állami Főgimnáziumban 1932-ben érettségizett, 13 éves korában (!) külön tanári engedéllyel már játszott a helyi BFTC-ben.

A remek fizikai adottságokkal rendelkező, atletikus felépítésű ifjú balszélsőre (aki 11 mp-en belül futotta a 100-at...) hamar felfigyeltek az akkoriban világmárkának számító csehszlovák Sparta Praha vezetői. A KK-győztes prágai csapat színeiben 19 évesen mutatkozott be, négy bajnoki címet szerzett és majdnem hat éven át volt a csapat erőssége. 1934-ben a csehszlovák válogatott balszélsőjeként jutott el a második labdarúgó-világbajnokság olaszországi döntőjébe, és az első magyar futballista, aki vb-ezüstérmet szerzett. (Nem mellesleg: Kalocsay túlélte a 38-as vb-döntős magyar együttes valamennyi tagját.) Háromszor lépett pályára Csehszlovákiáért – utoljára 1935 szeptemberében a Hungária úton Magyarország ellen, az 1:0-s magyar sikerrel záruló Európa-kupa-mérkőzésen.

A labdarúgás mellett nem feledkezett meg a tanulásról sem, a prágai Károly Egyetem jogtudományi karának hallgatója volt, két doktorátusa közül az államtudományit Szegeden, a jogit később Pécsen szerezte meg, együtt készült leendő ferencvárosi klubtársával, Sárosi Györggyel.

Az, hogy nem egyszerűen az 1938-as vb-ről csúszott le, de 1940-ig nem is volt magyar válogatott, nyilván azon is múlt, hogy mindössze 1939-ben játszotta első mérkőzését magyar színekben, hiszen Prága után az Olympique Lille játékosa lett (még francia ligaválogatott is volt), és ezzel a kanyarral tért aztán „haza”, a Kispestbe.

A Ginzery Dénes vezette válogatóbizottság irányítása alatt 1940-ben kétszer szerepelt a magyar csapatban, Sárosi doktor balszélsőjeként ott volt a svájciak ellen 3:0-ra megnyert, majd Toldi Géza oldalán a Berlinben a németek ellen 1:0-ra elveszített összecsapáson, ennyi jutott neki piros-fehér-zöldben.

Viszont tagja volt 1941-ben a magyar bajnokságot nyerő Ferencváros csapatának, amelyben a Sárosi fivérek, Lázár Gyula vagy Polgár Gyula mellett társa volt a nála öt évvel fiatalabb Gyetvai László is, aki aztán Kalocsay 2008-as halálától a legidősebb élő magyar válogatott játékosnak mondhatta magát.

Hősünk 1943-ban hazatért az anyaországhoz visszacsatolt Kárpátaljára, és az Ungvári AC élén folytatta amolyan játékos-edzőként. A csapat 1944-ben megnyerte az NB II Északi csoportját – nem utolsósorban Kalocsaynak és hat évvel fiatalabb öccsének, a '70-es években szenegáli (!) kapitányként is dolgozó Abának köszönhetően.

A vb-döntővel, a KK-győzelemmel, továbbá a csehszlovák és magyar bajnoki címmel igazán nem panaszkodhat a karrierjére, edzőként azonban talán még többre vitte. Idehaza jórészt vidéken dolgozott, mígnem az '56-os forradalom leverését követően kiengedték a belgrádi Partizanhoz, amellyel rögtön Jugoszláv Kupát nyert, majd elment Belgiumba, ahol a Standard Liege-zsel bajnokságot.

Hazaugrott, de csak azért, hogy az Újpesti Dózsát, Göröcs Jánosékat bevigye a KEK elődöntőjébe, majd távoznia kellett a Megyeri útról, mert egy kubai túrán nem volt hajlandó élőben végighallgatni Fidel Castro 12 órás beszédét... Dolgozott az algériai válogatott mellett is, majd elment Lengyelországba, ahol a Górnik Zabrzéból bajnokot és kétszeres kupagyőztest faragott. És a BEK-ben a nyolc közé navigálta az együttest, amely a Kalocsay távozását követő évben, 1970-ben óriási meglepetésre bejutott a Kupagyőztesek Európa-kupája döntőjébe, soraiban a későbbi lengyel aranygenerációból Jerzy Gorgonnyal és Wlodzimierz Lubanskival.

Itthon a Ferencváros, a Videoton majd az MTK vezetőedzője volt, de mivel Kalocsay ekkor még alig múlt hatvan, Ázsiába és Afrikába is el akart menni levezetni és könnyű pénzt keresni. Több mint hat évet töltött Pakisztánban, ahol szövetségi kapitány is volt, majd az egyiptomi al-Ahli élére került, ahol az ez idő tájt Puskás Ferenc gardírozta al-Maszrit is felvonultató ligában bajnoki címmel, kupagyőzelemmel és Bajnokcsapatok Afrika-kupája elődöntőjével koronázta meg pályáját.

Egy kései interjúban arra is kitért, hogy a politikusok közül ki mindenki tartozott az ismeretségi köréhez – közülük kevesen érték meg az öregkort. A teljesség igénye nélkül Dollfuss osztrák kancellárral, Benito Mussolinivel, Anvar Szadat egyiptomi elnökkel és Ali Bhutto pakisztáni miniszterelnökkel is jóban volt Kalocsay, aztán tudjuk, mi lett a sorsuk...

Méltatlanul kevés szó esik arról, hogy a nagy Sebes Gusztáv mögött milyen koponyák dolgoztak azon, hogy Aranycsapatunkat az 1950-es években a világ tetejére repítsék. Bukovi Márton, Mándi Gyula és Kalmár Jenő mellett sokáig a szakmai stáb tagja volt Kalocsay Géza is. Ha mással nem, pusztán ezzel beírta volna magát a magyar futball aranykönyvébe.