Bravúrok vagy „fél eredmények”? Nagy skandináv túrán a magyar válogatott

Elég végignézni nemzeti tizenegyünk ellenfeleinek során: 1922-ben az osztrákokkal, a mindig (már 1921 végén is) velünk szolidáris lengyelekkel és a semleges Svájccal játszottak a fiúk, az év végén pedig még kétszer Ausztria volt az ellenfél, ezen kívül rendeztek egy Berlin–Budapest mérkőzést, és „Közép-Németország” ellen is pályára léptek legjobbjaink. De már 1920-tól hasonló volt a kép, vagyis az ellenfélválasztást (pontosabban az ellenfelek részéről Magyarország kiválasztását...) is a történelem írta.

És mivel 1921 novemberében a derék svédek voltak azok, akik először szembementek a kiközösítés nemzetközi trendjével (egy 4:2-es vereség erejéig ellátogattak Budapestre), ezt viszonozhattuk 1922 nyarán, a visszavágóhoz sportdiplomáciailag mindjárt egy helsinki fellépést is hozzátéve.

Kiss Gyula szövetségi kapitány bátran kísérletezhetett, így az alapemberek (a két Fogl, Kertész, Mándi, Blum, Molnár, Híres, Pataki) mellé olyanokat is elvitt magával északra, akik előtte-utána kevés lehetőséget kaptak a sorstól és a mindenkori kapitányoktól. Így például Zloch Gyulát, Szabó Józsefet, Schaller Józsefet vagy Paulusz Nándort, ha mondanak valakinek valamit ezek a nevek.

A kor tükrében nem meglepő a pátosz, amellyel a Nemzeti Sport északi útjára bocsátotta a csapatot: „Diadalmas csaták, kemény, nagytudású ellenfelekkel vívott harcok után jelenik meg a címeres, fehér ing a német, svéd és finn nemzet előtt, hogy bebizonyítsa a magyar futball erejét, öregbítse jóhírét és tanúbizonyságot tegyen arról, hogy a magyarság a testi kultúra terén semmivel sem marad mögötte azon népeknek, melyeknek felsőbbséges tudását, e téren elért kiváló eredményeit az egész művelt világ ismeri. Nagy hivatást teljesít az a tizenhét magyar futballista, aki egy ország nevében veszi fel a versenyt, de ennek a nagy hivatásnak meg is kell felelnie, azt úgy kell megoldania, ahogyan a magyar futball tradíciói s a magyar név becsülete megkívánja.  ”

A németek elleni bochumi nyitány kezdőcsapatát (plusz a két csere) az akkori jó szokás szerint napokkal előtte nyilvánosságra hozta a kapitány, igaz, ekkor még úgy volt, hogy Plattkó Ferenc lesz a kapus, és a nagy Orth György is ott virít a középcsatár posztján, további négy labdarúgó pedig a vérfrissítés szándékával Svédország felé tartva Sassnitzban csatlakozik majd a küldöttséghez. (Az MTK-sokra, akiknek a klubjuk arrafelé portyázott, az utolsó meccsen, Helsinkiben már nem számíthatott Kiss Gyula.)

A kapitány meglehetősen pesszimista hangot ütött meg induláskor, amikor megtudta, hogy Plattkó kapus nem utazik, és mert Kropacsek sérült, az eredendően második számú csere, a MAC-os Fehér Ferenc áll majd a gólvonalon a túra három mérkőzésén, Orth pedig sérülés miatt dőlt ki: „ Csak csodában bízom. Nagyon félek, hogy fiatal csatáraink nem tudják majd maguknál tartani a labdát s így a védelemre túl nagy feladat vár ...”  – mondta az aggódó szövetségi kapitány.

Orth György sorsa mindig kitüntetetten érdekelte a közvéleményt, a Nemzeti Sport is részletesen leírta, mi a csodacsatár távolmaradásának oka: „Orth komoly beteg. Bal felsőcombján szenvedett izomzúzódását még nem heverte ki, s komoly kezelés alatt áll. Minden délelőtt a Széchenyi-fürdőben , s délutánonként Burgess mesterének, a beteg lábak főspecialistájának keze alatt kúrálja zúzott izmait.”

Az MTK centere nélkül a Pataki, Molnár, Híres (Hirzer) trióra hárult a góllövés feladata, amúgy pedig az ingatag magyar védelem (ha a híres Fogl-gát ingatagnak nevezhető...) hirtelen formajavulásában bízhattak a híreket itthon izgatottan váró szurkolók.

Ehhez képest Bochumban remek (igaz, nézhetetlen) 0:0-val kezdte meg európai kalandozását a válogatott, amely elöl nem sok vizet zavart, hátul viszont váratlanul jól helytállt. Erről a Nemzeti Sport olvasói több nap késéssel értesülhettek, ugyanis „a   mérkőzés részletes leírását  –   sajnos   –   lapzártáig nem tudtuk megkapni, aminek a zavaros német közlekedési viszonyokon kívül az is az oka, hogy Bochum távol fekvő kis  város, amely nincsen kellően bekapcsolva a világ távbeszélő forgalmába  ...”

Nem úgy Stockholm, ahová vonat-, majd hajóutat követően futott be a csapat, hogy viszonozza a sárga-kékek előző évi budapesti látogatását.  „Viszontlátásra a Nemzeti Sport hasábjain a stockholmi győzelem után  !”  – zárta beharangozó sorait a sportnapilapban Mamusich Mihály, aki nyilván átértékelte ezt a sort, amikor a meccs 43. percében Fogl III József egy éles szöglet utáni fejesbe úgy tette bele a derekát, hogy abból svéd vezetés lett... Kész szerencse, hogy szűk negyedórával a vége előtt Híres (Hirzer) Ferenc elcsípett egy svéd passzt, és kiegyenlített (1:1). „A magyar csapat általában   – különösen az első félidőben – szegényes, gyenge, játékot produkált ” – értékelt a kritikus Nemzeti Sport. („ Az Idrottsbladet szerint Kertész volt a magyar csapat legjobb embere. Nem zavartatta magát erősen fejlődő pocakjától, hanem végig a legnagyobb energiával, néha túlzottan erős temperamentummal küzdötte végig a mérkőzést…”)

A magyar küldöttség mindeközben természetesen rácsodálkozott az északon júliusban lemenni nem akaró napra, majd Helsinkiben az 5000 finn nézőre is, amíg ki nem derült, hogy ilyen sokan itt csak nagy ritkán választják a futballt szórakozásul.

Fölényes vendéggyőzelem lett a vége (5:1), holott egy óra játék után még 1:1-re állt a meccs, ám a számukra szokatlanul nagy tempóba belefáradtak finn barátaink, így a hajrában már számolatlanul estek a magyar gólok.

A Nemzeti Sport mégis a külföldön futballozó, így a nemzeti tizenegy összeállításakor elfelejtett játékosok hiányán siránkozott  („  Miért nem foglalják el árván maradt helyeiket a magyar válogatott csapatban  Szabó Péter, Schaffer, Konrád II, Nemes, Viola és a többi, jobb valután gömbölyödő emigráns? Bezzeg ővelük nem kellett volna fél eredménnyel beérnünk Bochumban és Stockholmban...”), amúgy pedig Fehér kapus hozsannázására építette a túra értékelését. A MAC egyese, aki a „nagy hontalan” Plattkó és a kelése miatt sántító Kropacsek mögött csak amolyan vészkapusnak számított Kiss Gyulánál, ezen a három meccsen szenzációsan védett. „ Mi csak áldjuk a véletlent, amely arra kényszerítette a lemondott szövetségi kapitányt, hogy működése utolsó napjaiban kénytelen legyen hozzányúlni   a lenézett, semmibe vett...talonhoz. ”

Ehhez képest a „lemondott” Kiss nemhogy maradt a posztján, de egészen a párizsi olimpiáig húzta, hogy aztán így részese legyen az „egyiptomi csapásnak”, az 1924-es nyolcaddöntőben elszenvedett szégyenteljes 0:3-nak – ami után nyilván már akkor sem lett volna maradása, ha esetleg ez szerepelt volna a terveiben.