Az „Öreg” évszázada – N. Pál József publicisztikája

Sosem gondoltam volna, hogy Hidegkuti Nándor játéka leginkább találó jellemzését ama nagy-nagy csapat végzetét elhozó gárda szövetségi kapitánya mondhatja ki. A berni csoda című, fikciós elemekkel operáló, hatásos képi és szerkezeti dramaturgiával fölépített – valójában a német nemzet vesztett háború utáni talpra állása kulcseseményének lélektani folyamatáról beszélő – film egy számomra nagyon fontos jelenetére gondolok. Sepp Herberger, az akkor – 1942–50-ig a FIFA kizárta az országot – már tizennyolc éve a posztján lévő „főnök” a világbajnoki döntő előtti taktikai értekezletet tartja éppen. Valósághű-e a jelenet, játékfilmről lévén szó, nem annyira lényeges, hogy a futballisták öltönyben, nyakkendőben ülik körül a hosszú asztalt, „érdekesnek” vélem, ám hideglelősen áthatók az edző szavai. Puskás csatasorba állt, tán érzi még a sérülését, de biztosan hajtja a becsvágy, mondja, s Liebrichre – két héttel korábbi „kivégzőjére” – bízza őt megint. Aztán rátér a lényegre: „ha győzni akarunk ebben a döntőben, a magyar csapat szívét kell megbénítani. Az pedig nem Puskás – itt kivár kissé –, hanem Hidegkuti” nyomja meg fojtott hangon a szót, s a táblán be is keretezi a mi kilencesünk nevét. Halk drámai zene kíséri a jelenetet, s szinte hallom, hogy az indulattól csikordul a kréta! „Ő az igazi játékmester, őt kell tehát kikapcsolni” teszi hozzá. „Horst (Eckel), ez a maga dolga lesz. Le ne menjen a nyakáról, ragadjon rá, mint a kullancs. Magáról álmodjon, rémálmokat ma éjjel!” A győzelembe vetett hitről beszél még („ők nem tudják, milyen erőnk van valójában, nem tudják, hogy elég erőnk van győzni is ellenük”), ami a film általánosabb és történelmi (!) üzenetének a része már, s '45, a teljes vereség után kilenc évvel törvényszerűen az, de ez – nekem – most nem érdekes.

Ez hangzott-e el pontosan a valóságban, nem fontos, történhetett így, kissé máshogy, de a döntőt elvesztettük, csak ez, ami bizonyos. A mérkőzésen Hidegkuti is kihagyta gólhelyzeteit („másfél” kapufát is lőtt), de a történet nem az ő játékán ment el, ebben megegyezhetünk talán. Meg abban is, hogy a magyar futballhistória legnagyobb kudarcát soha, élete hátralévő negyvennyolc esztendejében sem volt képes feldolgozni. Elszorult a torka, könnyek fátyolozták a szemét, ha arról a meccsről a nyilvánosság előtt beszélni kényszerült.
Váltig motoszkál bennem, hogy Herberger filmbéli kijelentése igaz lehetett. Tudjuk, a londoni 6:3-at a helyszínen nézte végig, hogy Bozsik folyvást előrejátszik, s nagy mögötte a terület, a magyarok bal oldalát kell támadni hát, erről valóban nyilatkozott később. (Tényleg mindhárom gólt a bal oldalról „indítva” kaptuk, az utolsót Bozsik labdavesztése nyomán.) Azt meg, hogy Hidegkutira ama meccsen fölfigyelt, aligha kell magyarázni. Nagyon beleéghetett a német kapitány elméjébe, amit 1953. november 25-én látott, jó fél évvel azelőtt.

Igen, az „Évszázad mérkőzését”, ami a hőskort végleg elhagyó futball nyitánya, egyben az „Öreg” pályafutásának legemlékezetesebb pillanata volt. Három gólt szerzett (s még egyet – szerintem a legszebbet – amit nem adott meg a holland bíró), ezt mindenki tudja, de arra kevesebbet gondolunk talán, hogy a csapat játéka – illetve annak többlépcsős következménye – a modern labdarúgás „kályhája”, majd irányt jelző táblája lett.

Ki volt hát a ma száz esztendeje született Hidegkuti Nándor? A mértéktartóbbak négy (Bozsik, Kocsis, Hidegkuti, Puskás), mások – Grosiccsal és Cziborral kiegészítve a sort – hat világklasszisról beszélnek az Aranycsapat kapcsán, számomra az utóbbi tétel a szimpatikusabb, ám ő mindkét halmaznak tagja vitathatatlanul.

Summa summarum, úgy gondolom, az a válogatott jó két évtizednyi vajúdás után máig elérő változást hozott, s a váltásnak hősünk az egyik koronagyémántja volt. Tudatosan-e, nem fontos, de hogy a hátravont – lényegében irányító középpályást játszó – középcsatár posztjának tökélyre vitele a „pozicionális” játék meghaladásának előhírnöke lett, az bizonyos. Az együttesben az ő nevéhez fűzött módi a húszas évek második felére kialakult WM-rendszer, s az ellene való elszánt honi tiltakozás szembenállása megkerülésének avagy alkotó felülírásának meghatározó része volt, s ez az egyedülálló futballhistóriai szerep (Jonathan Wilson angol „sztárszakértő” is így tárgyalja!) az, amit attól a csapattól elvitatni nem lehet.

Ilyenformán az ő történelmi érdeme is megkérdőjelezhetetlen, hisz a folyvást gólra törő gárdának az „agya” volt, úgy, hogy Puskás „vezéri” tekintélyét nem veszélyeztette közben. Ő lett az – Bozsik mellett –, aki még neki is „beszólhatott” ha a csapat érdeke úgy kívánta, mert amúgy senkit sem alázott meg, s nem is „tett helyre” fölöslegesen.

Szelídnek, amolyan „jó embernek” látom őt a lényét őrző fölvételeken. Ama portréfilmen főleg (Az „Öreg” a címe), amit Borbély Zoltánék készítettek a halála előtti hónapokban talán, hisz a vége már a torokszorító búcsúról beszél. Hogy a csapat játékát Bozsik és ő vezényelte igazán, e filmen maga is emlegeti, ám nem tudom nem észlelni, hogy fátyolos szavai nemcsak az elmúlással számot vető lélek töredelméről tanúskodnak, hanem valami mély fájdalomról is üzennek nekünk. Arról, ami – magyar történelemként – a csillogó (annak látszó) pályafutás egyáltalán nem mellékes, szívbe markoló kísérője volt.

Gondolkozzunk! Nagyapja Kaltenbrunnerként született (ő magyarosított – a név tükörfordításával – Hidegkuthyra, mert így írta a XIX. században még!), s már erre sem volt tanácsos emlékeznie. A hasonló nevű náci – a sorban „negyedik” – háborús bűnöst „vállalni” (noha semmi köze nem volt hozzá) 1945 után nem lehetett, így a család eredeti neveként a Dvoracseket emlegette inkább (anyai nagyanyját hívták így), ami több emlékezésben – sőt lexikoncikkben – is így, tévesen maradt reánk.

Aztán! Édesapja az első világháborúban kitüntette magát, vitézi címet kapott, amit fia örökölhetett. A sajtóban is így – vitéz Hidegkuthyként – írták a '45 előtti összeállítások a Gázművek játékosának nevét, amiből nagy baj (lehetett volna) az új világban, főleg, ha a történethez a mama – született Soszták Antónia! – gyárigazgatói tisztét is hozzáteszik.

Szó mi szó: hogy a nagy tehetségű ifjú futballozhasson, új családtörténetet kellett kreálni '49 után Sebes Gusztáv szándéka szerint. Fejkendős dolgozóvá lett az anya hát a filmhíradóban, maga a család meg a Horthy-éra proletárszegénységét példázta, s mindezt a válogatottá lett játékosnak és környezetének le kellett nyelnie. Miként roncsolta ez a lelket – hisz múltját, önazonosságát vették el tőle –, nem megválaszolható. Így lett a 6:3 hőse, a feléje áradó szeretetet elképzelni sem lehet ma már, de azt sem pontosan, hogy a vb-döntő kudarca miként hathatott éppen reá. Soha senkit – az álmatlan éjszakáit többször emlegető Grosicsot sem – hallottam hozzá fogható keserűséggel beszélni, ha az „eladták a meccset” ostobaságával jött elő valaki. Hiszem, haláláig hurcolta e fájdalmat, s azt is, aminek kényszerűen részese lett.

Mert korábban múltját, aztán meg a jövő reményét vette el a minden ízében hazug világ. Edzői állást kapott Olaszországban kegyesen – a Fiorentinával KEK-et nyert 1961-ben! –, ám egymást váltva vagy a fiú, vagy a leány lehetett a családdal csupán, túszként maradt itthon az egyikük tehát, s ez az áldatlan állapot a gyermekeket torzította el, az életük szétesett. Mindkettejüket túlélték a szülők, s ennél lélekgyilkosabb tragédiát elszenvedni aligha lehet.

Ha a világverő, de léte legfontosabb meccsét elveszítő csapat sorsára gondolok, a „titok” megfejtésének kulcsa Hidegkuti Nándor élete és életének tanúsága is lehet. Hiszem – túl a futballtörténeti tényeken, ami a „szakma” emlékezetéhez tartozik –, sorsunk az ő személyes históriájában mutatta meg a leghívebben magát. Mert egy ember járt közöttünk, aki – ahogy Herberger mondhatta egykor – a valaha létezett egyik legjobb együttes „szíve” volt, ám abban a szívben minden ott kavargott, amit a huszadik században megélni adatott nekünk, döbbenetes sűrűséggel mindhalálig, kitörölhetetlenül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!