A játékos tragédiája – N. Pál József publicisztikája

Bár csak filmtöredéken láttam játszani, állítom, Kocsis Sándor nemcsak a magyar futball egyik legnagyobb alakja s roppant összetett jelensége volt, lénye, sorsa újabb történelmünk döbbenetes tanúságtétele is. Az Aranycsapat – a memoriterré lett tizenegy – legfiatalabb tagja, harmadik halottja Zakariás és Bozsik után, 1929. szep-tember 21-én, kilencven esztendeje született, s keveseknek ötlik eszébe, hogy e nap egyebekről is nevezetes. Széchenyi István, a „legnagyobb magyar”, Sinkovits Imre a labdarúgást imádó színészóriás (Kocsisnak nemcsak kortársa, személyes ismerőse is volt) csakúgy e napon jött világra, mint Kiss Gergely, háromszoros olimpiai bajnokunk vagy középiskolai tanárom, Szakál István, akivel ha nem találkozom, nem biztos, hogy elindulok azon az úton, amelyen ma is botladozom.

Szakál tanár uramat azért is emlegetem, mert ő volt az első „hivatalos kapcsolat” életemben, aki történelemtanárként már a hetvenes évek közepén figyelmeztetett: ha a huszadik századi, különösen a '45 utáni sorsunk érdekel, ne a tankönyvben keressem a valóságot. Intelmét fejben tartva figyeltem föl arra is, milyen tanulságos lett a sorsa ama nemzedéknek, amely a világháborút követő időben „került helyzetbe” így vagy úgy. Pontosabban: egy nemzedék (a „fényes szellők” nemzedékéről is beszéltünk Jankovich Ferenc híres NÉKOSZ-indulójának szövege után) azon részének, amelynek korábbi társadalmi helyzete a gyors fölemelkedés esélyét – tömegesen – aligha adta volna meg, ám az új világ megadni látszott. Írók, művészek, tudósok, sportolók kerültek az élvonalba, szegénységből, hátrányos helyzetből indulva többnyire, s látszottak szárnyalni akkor, majd – évek, évtizedek múltán – bénultan hulltak alá.

Saját keresztjére feszített nemzedékről beszélt Béládi Miklós (irodalmár volt, '83-ban vitte el a szíve 55 évesen) temetésén Mészöly Miklós, azokról, akik óriási ígéretet kaptak az időtől, majd ugyanez az idő csalta, taposta meg őket '56 előtt s után könyörtelenül. Nincs még egy generáció a huszadik századi magyar históriában, amelynek ennyi tehetséges tagja siklott félre, hasonlott meg, fejezte be életét negyven-ötven-hatvan évesen, mint az, amihez Kocsis Sándor is tartozott.

Neveket soroljak? Soós Imre, a színészzseni, Sarkadi Imre író, Váci Mihály, kora legnépszerűbb költője, B. Nagy László, a neves filmkritikus, aztán Simon István költő, Szabó István novellista, Latinovits Zoltán, Kormos István, Nagy László, Huszárik Zoltán, Pilinszky János és Szirtes Ádám is, alig később valamivel. Szív, rák, agyvérzés, alkohol, öngyilkosság, nem túl változatos halálnemek, s döbbenetes a tanulság is egyben. A heveny reményre következő megcsalatottság drámája ez, egy nyugalmas gyarapodást hozó korban, amikor a nagy-nagy történelmi csalás, a morális megroppanás tényét tudomásul venni nem akartuk még, de annak züllesztő valóságát sem lehetett nem észlelni már.

S eme „végre jobban élünk” érzet csalfa korában ment el az Aranycsapat játékosainak jó része is. Minden halál egyedi persze, a korai tragédiákhoz vezető ok a személyes élet mozzanataiban is kereshető, ám a történelmünk kihordta sors törvényeire nem figyelni nem lehet. Bozsik és Zakariás, Lóránt, Lantos és Budai e kor halottja mind, szív, agyvérzés és más nyavalya szedte a meghalni még fiatal, egykor csodált áldozatokat itthon és külhonban is, a nagy csalás – amiről Kádár rendje szólt – beérésének idején. Kocsis is ekkor, 1979. július 22-én távozott, tisztázatlan körülmények között, de biztosan csüggedten, élni aligha akarva már, még innét az ötvenen.

Hogy hallgatták el, ami történt, ezzel nem foglalkozom, azzal sem, hogy más volt a „szabadság” térfelén élni '56 után, mint idehaza, de hogy a honi traumák tovább éltek a távozottakban, állítani merem. Így Kocsis és Lóránt korai halálát sem tudom a véletlenre fogni én.

Kocsisét főleg nem. E korszakos futballzseniről úgy gondolom, két, illetve három (s a harmadik végzetessé lett) nagy trauma érte életében, ami az alkatából következő törvényszerűségek mentén a tragédia felé vitte őt. Először: kiszakították csapatából, a Ferencvárosból, ahol otthonra lelt, ahol halomra rúgta a gólokat, s ahonnét a Honvédhoz kényszerítették (mindegy hogy, nem életrajzot írok) 1950 nyarán. E traumát – zökkenőkkel, mert zseni volt, s mert „atomcsapatba” került – sikerült feldolgoznia még. Bajnokságokat nyert, gólkirály lett háromszor is, s a válogatott meghatározó játékosa (a 68 meccsen szerzett 75 góljánál kevés jobb „arány” lehet a világon), de azt a helyet, megbecsülést, amit remélt, sosem kapta meg. Úgy érezhette, csak második lehet Puskás mögött, s e vetélkedés emlékét anekdoták is őrzik.

Aki vérbeli fradista, máig hiszi: Kocsis volt a jobb! Tán összetettebb (neki két lába s feje is van, mondták!), atletikusabb játékos lehetett, mint a balösszekötő, ám karizmában, tekintélyben, a jelenlétet minden pillanatban demonstrálni képes „vezéri” adottságban Öcsi volt verhetetlen. Mindegy ma már: a mi szívünkben elférnek mindketten, ahogy Ady és Kosztolányi, Babits és József Attila is elfér, noha nem szívelték egymást, ez tudható.

S akkor a trauma második fejezetéről, az 1954–1956 közti időről. Ne legyen kétségünk: a Puskás és az önmagát másodhegedűsnek érző Kocsis közti ellentétet – ott, a lélek mélyén – az '54-es világbajnokság végkifejlete determinálta végképp. Emlékezzünk: Kocka nyerőember lett mind a brazilok, mind az uruguayiak ellen, a sérült vezér távollétében szinte szárnyalt, aztán a döntőben – ő is – enerváltan játszott. Vélem, ha a nem egészséges Puskás beállítását nem tudta feldolgozni valaki, az Kocsis volt! Azt, hogy sokszor elképzelte, mi lett volna, ha a finálét az ő jó játékával – Puskás nélkül – nyerjük meg, nos, ebben szinte biztos vagyok. Mert ha így esik (s ezt nem fogjuk megtudni soha!), nem lehet Öcsi mögé sorolni őt többé egyértelműen! S ez neki, a jutalmazásokkor is háttérbe szorított léleknek igen-igen fontos lett volna alighanem.

Maradt a trauma tehát, amely '56-tal – a szétszéledéssel – beteljesedett. Tehetségének, alkatának, alkalmazkodóképességének is köszönhetően Puskás lett sikeresebb, noha a Barcelona sztárjának sem lehetett oka panaszra, ez nyilvánvaló. Ám Kocsist a maga habitusa, sorsa kísérte tovább. E hódító jelenség, aki úr volt a pályán, de védtelen, gyámoltalan fiú azon kívül, sorsát nemigen végezhette másképp. Mert csak a futball atavisztikus mámora éltette őt, így aki utcai cipőben is beállt a gyerekek közé játszani, s aki órákon át gyakorolt, az utolsó sípszót követően nem találta többé a helyét. Hírlik, naphosszat ült a pohárral szemben szótlanul, depresszióval is küzdve alighanem, s a régi sikerek idézése sem tudta jobb kedvre deríteni.

S jött a végzetes trauma, a harmadik. Ártatlannak tetsző baleset, érszűkület, elveszti lábfejét, amivel annyi gólt szerzett egykor, aminek a helyét simogatta egyre, s a legalattomosabb kór is megtámadta szervezetét. Járt még Magyarországon, hetekkel a halála előtt, félt az orvosoktól, s visszatérve végzetesen magához szorította a csüggedés. Vélem, életakarata is elfogyott, s bár családja tagjai – joguk van hozzá, s hitük érthető! – tiltakoznak az öngyilkosság felvetésén, a végső pillanatban a „meghívott halált” érzem valószínűbbnek én.

Születésének ideje – szeptember 21. – a magyar dráma napja is. Madách remekét e napon mutatták be 1883-ban, a művet, amelyet szerzője nem is színpadra álmodott. Hiszem: hősünk sem azért jött világra, hogy élete drámai példázattá legyen. Örvendeni, szeretve lenni akart csupán, örömet és szeretetet hozni a földre, aminél nemesebb föladatunk nem lehet. Ám aki tündökölt, előbb csapatát, aztán hazáját, majd életét veszítette el – s lelke békéjét nem találta soha. Legyen e békesség övé mindörökre, magyar földön – Puskás Ferenc mellett – pihenve immár!