Kimondhatatlan? – N. Pál József publicisztikája

Vannak sebek, amelyek örökké fájnak, s a traumát feldolgozni sosem lehet igazán. A labdarúgás szerelmesének az 1954-es világbajnokság döntője ilyen história. Noha a meccs idején nem éltem még, a rövidebb-hosszabb összefoglalókat elszoruló torokkal nézem ma is, s hinni szeretném, hogy egyszer másképp végződik az egész. De nem végződik másképp, mindig veszítünk ott a filmen, ahogy veszítettünk a valóságban is, s ezt orvosolni nem lehet.

A futballtörténeti érdeklődéssel megvert szurkoló azóta sem nyughat, keresi az okot, az egyetlen okot, amely mindenre magyarázatot ad, hisz a rajongó, a szívvel értékelő lélek hiszi: kellett lennie ott „valaminek”, ami, ha kiderül, enyhülést hoz a háborgó lélekre talán. Ám – s ezt kellene tudomásul venni, de az érzelmek vezérelte ember képtelen rá – nincs egyetlen oka a történelemnek általában, így nincs ama döntőben megesett vereségnek sem.

Eszem ágában sem lett volna a témát elővenni, ha Malonyai Péter január 22-én e hasábokon megjelent publicisztikájának egy bekezdése meg nem döbbent, amit köszönök neki. Sebes Gusztáv szavait idézte a Népsport 1954. július 6-i számának harmadik oldaláról, azokat, amelyek elfelejtődtek az idő során. A július 5-i szöveg így szól: „Ennek a döntőnek az az elsőszámú tanulsága, hogy nekünk, vezetőknek nem szabad a jövőben érzelgősnek lennünk. Lelkesedésében nem mindegyik játékosunk érzi, hogy fáradt, nem érzi komolynak a sérülését. Lelkesedésében mindegyik jót akar, s nem gondolja meg, hogy ha nincs teljesen rendben, esetleg nem használhat csapatának.” Meglepő olvasni e szavakat, hisz csak egyet jelenthetnek. Ott, a vereség másnapjának sokkos állapotában a szövetségi kapitány bevallotta (igaz, többes számban), hogy tévedett, hogy Puskásnak – mert nem volt teljesen egészséges – nem biztos, hogy kellett volna játszania.

Akárhogy forgatom, nem tudom másképp értelmezni. „Érzelgősek voltunk” (voltam), a szívünkre hallgattunk (hallgattam), engedtünk (engedtem) a csapatkapitány óhajának, aki fájdalommal küszködve, legalábbis a nyilallástól ösztönösen tartva is játszani akart, győztesen visszatérni. Mindez azért fontos, mert Sebes soha többé nem kapott ily „őszinteségi rohamot”, ami nemcsak a focival kapcsolatos érzelmeknek az „érintettségből” fakadó, bevallhatatlan törvényére, de az önnön épségét – önképét! – óvó lélek mindenkori esendőségére is példa lehet.

Félreértés ne essék: nem akarom futballtörténelmünk legnagyobb traumáját a csapatkapitány ambíciójára fogni én! Megértem, hogy élete legfontosabb meccsén játszani akart, s azt is, hogy az Öcsi-függőséggel is megvert Sebes – bár aggódott (az utolsó pillanatig próbálgatták a sérült balt) – nem akarhatta kihagyni őt. (Hisz mi van, ha a játékra jelentkező Puskás nélkül veszítünk – el lehet képzelni!) Aztán meg – mondogatta később –, nem játszott rosszul a balösszekötő, két gólt rúgott (az egyiket nem adta meg a bíró), ne varrjuk hát az ő nyakába a vereséget. Jelentem: én sem varrom!

Más az, amit az idézet elindított bennem. Azt például, hogy miért feledtük el, holott százezrek olvashatták, bár lehet, a keserűséggel vegyes düh közepette nemigen figyeltek reá. Nagy volt a kétségbeesés, a harag, a felelősöket akarta megnevezni, s legalább verbálisan keresztre feszíteni a tehetetlen szurkoló. S a „megnevezéskor” – ne feledjük: a Nagy Imre-szakasz szabadabb levegőjét szívtuk akkor, s ily hevesen csaknem évtizede nem tüntetett a nép – Sebes és Puskás neve hangzott el leginkább az emlékezések szerint. Az ő lakásukat kellett védeni, amikor 8-án reggel hazaértek, őrök álltak az ajtajuk előtt. Mi történt, mi dobta fel a kapitány „igazságbeszédét”, s mi volt az, ami visszaszívatta vele – sohasem idéztette fel újra – a szavakat azután? Gondolkodjunk a kronológia és a lélektan sokszor egymást determináló törvénye szerint. A mérkőzés tudósítását Feleki László főszerkesztő és Pálfai János küldte Bernből, ennek 4-én este el kellett készülnie, hogy 5-én megjelenjen. A csapat fáradtságáról, az összeállítás és Puskás állapota kérdésességéről már itt szó esett, azt kell mondjam, higgadtan, értelmesen. A „távlatosabb” értékelést Felekinek a „Miért vesztettünk a világbajnokság döntőjében?” című, az első két oldal jó részét lefedő vezércikke adta 6-án, meg a Pálfai jegyezte interjúsorozat a harmadik lapon, ahol a kapitány sorai is olvashatók. Vélem, Feleki írása a Sebes mondatok ismeretében született, s amikor ma is vállalható cikkében a csatársor vitatható összeállítását és Puskás részleges „maródiságát” is súllyal tárgyalta az okok között, eszébe sem jutott, hogy akkora skandalumot okoz majd, ami – Sebes „kérésére” – az állásába kerül.

Úgy tetszik: a főszerkesztőt azért rúgták ki, amit a kapitány is mondott lényegében, ugyanazon a napon, de aztán soha többet. Az ő engesztelhetetlen haragja hazatérve lobbant fel, s később sem csillapodott, róla – Feleki Lászlóról – még az 1981-ben megjelent könyvében is mint „sötét destruálóról” beszélt.

Nem vagyok oda érte, de elmondom, hogy '56 nyarán félretették, mint valami „nehezéket”. Az, hogy Kádár János mint a vele a Rajk-pert végighajtó, majd őt – Kádárt – a börtönben Vladimir nevű fiával megalázó Farkas Mihály „emberét”, Sebest nem szívelte, tudható, s nem is térhetett vissza igazán. Tény, hogy labdarúgásunk legsikeresebb szövetségi kapitánya sértett, önmagát méltatlan helyzetben érző emberként ment el nyolcvanévesen – Sebes napra pontosan ma harminchárom éve halt meg –, s ezen könyve engedélyezése, meg Öcsi hazahozatalában való szerepe – ugyanazon évben történt! – sem változtatott.

Sebes 1954. július 5-i őszinteségét szerintem a hazatérés során tapasztaltak – no meg a gyarló természete – változtatták meg. Megtudta Tatán, a július 7-i esti vacsorán már biztosan, hogy rendszerellenesnek tekinthető tüntetések vannak Budapesten, hogy lakását felforgatták, később fiát is megverték az iskolában. Feleki cikkét olvasva kreált egy önfelmentő ellenségképet, amihez befolyását is felhasználva ragaszkodott egész életében. Emlékszem, el-elcsuklott a hangja, ha a vb-döntő szóba került, de saját hibájáról nem volt hajlandó beszélni többet.

Hibázott-e akkor, nem akarom eldönteni. Czibor jobbszélsőjátékát önmagában nem érzem végzetes tévedésnek. Nyilván a – feljebb tolt – „félsérült” Puskást akarta a védekezésben jó, sok futásra képes Tóth Mihállyal tehermentesíteni. Ezt a korát megelőzve „totális futballt” művelő Czibortól nem várhatta el, így a túlsó oldalra került, amihez ideológiát is gyártott (jobblábas, gyors, s játszott e poszton, Csepelen, egyszer talán). Budait gond nélkül ejthette, hisz ama csapat első számú jobbszélsője Tóth József volt akkor már, ám a brazilok lerúgták őt.

Mondom, a csatársor nem lett volna katasztrófa, legalábbis szakmai értelemben nem, de állítom, a döntés a játékosok fejét alaposan megzavarhatta mégis. Kocsisét például, aki hitte szerintem, hogy ha akkor, ahogy a brazilok és Uruguay ellen is, Puskás nélkül győz a csapat, sosem lehet már Öcsi mögé sorolni őt egyértelműen. Milyen tanácstalanságot okozott e helyzet a fejekben a 2:0-ra gyorsan következő 2:2 után, midőn semmi sem sikerült, s jött a fáradtság, a görcs, a sajgó lábú vezér meg nem tudott vezér lenni ezúttal, örökre homályban marad.

Puskás a vb-döntőről nem beszélt szívesen. Viccesen reagált, ha szóba került (vesztettünk, mert a németek hármat rúgtak, mi meg csak kettőt), közhelyeket mondott (máskor is játszottam ilyen állapotban), de sejtem, hogy fejedelmi humora menekülési útvonal is volt rendszerint, menekülés attól, ami annyira fáj, hogy hangosan bevallani sosem lehet. Szöllősi György könyvében olvasom felesége súlyos mondatát: olyan barátja, akinek legbensőbb titkait kiadta volna, nem akadt. Hiszem, legbensőbb titkait valóban elvitte a sírba!

Van az úgy, hogy a nemzet egyik legnagyobb fia a leginkább tragikus sorsú lélek is egyben!