Miért, és miért akkor? – N. Pál József publicisztikája

N. PÁL JÓZSEFN. PÁL JÓZSEF
Vágólapra másolva!
2018.11.11. 00:24

Varga Zoltán a magyar futballtörténelem egyik legjobb képességekkel megáldott és a legtöbb érzelmet, vitát előhívó játékosa volt. Beszédes, hogy több könyv, mint róla, Puskás Ferencről készült csupán. Személye és emlékezete szélsőséges emóciókat vált ki ma is, van, aki állítja, sosem látott nála jobbat, s akad, aki neve hallatán legyint, vagy indulatossá lesz. Aki bírálja, az Albertéhez képest vékonyabb eredményességét (kevesebb gólját, válogatottságát) hozza elő általában, mások meg a futball törvényével – vannak elsők s hátrébb lévők a pályán, az öltözőben – szerintük összeegyeztethetetlen türelmetlenségét, konfliktuskereső természetét, „összeférhetetlenségét” hajtogatják kitartóan, vagy azt, hogy cserben hagyta csapatát. Ismerek olyan nyolcvanhoz közel járó, nagyon művelt, a Fradi históriáját is alaposan ismerő, minden idegszálával szeretett klubjára figyelő szurkolót, aki a jobbösszekötő '68-as „lelépését” máig képtelen megbocsátani. Varga neki „volt fradista” csupán, visszavonhatatlanul.

E hozzáállással kapcsolatban szeretnék elmondani valamit, ami e fél évszázaddal ezelőtti történethez tartozik. Sorsom úgy hozta, hogy Vargát élete utolsó két esztendejében, mondhatnám, bizalmas közelségből ismerhettem, volt, hogy öt-hat órán át beszélgettünk, s nem a futballról, hanem életünk tanulságairól, a mögöttünk hagyott időről általában. Bármit mondott a nyilvánosság előtt, állítani merem: embert nem láttam addig, akit élete értelmezése ennyire fogva tartott volna.

1968. októberi tette – így éreztem – állandóan foglalkoztatta valamiképp. „Ha tudom, mekkora fájdalmat okozok sokaknak, nem teszem meg talán” – mondta néha, ám azt is, hogy cselekedetét sosem bánta meg. Ellentmondás ez, de csak látszólag. Varga Zoltán a sorsa – a pőre életrajza! – által determinált pályát futotta be ugyanis, amelynek a hatvanas évek magyar futballvalóságával menthetetlenül össze kellett ütköznie. Azt vágyta, szomjazta, amit gyerekként – itt nem részletezhető ok miatt – nem kapott meg, pillanatokra sem. A szeretetet, pontosabban a szeretetet – a becsületet, az egyenességet, az alakoskodás minden formájának a megvetését – sugárzó „levegőt”, közeget (futballközeget is!), miközben a manapság szeretetnek hitt, mutatott formáktól – a „rajongástól”, a lelkendezéstől, meg az „arról mesélj” kezdetű ájuldozástól – egyenesen irtózott. Hazugnak, tartalmatlannak érezte e magatartást, ahogy a „férfiatlan” csókolózást, sőt a karácsony napján elővett – szerinte álságos – viselkedéskényszereket is.

A Fradiról ezt írta önéletrajzában: „Valami tradicionális titkot, tudást, lelki finomságot, igényességet” jelentett, ami a „legendából, a szeretetből, a tradícióból, a nemzedékről nemzedékre testált hűségből” állt össze, ám – tette hozzá –, ez az idea az ő pályája kezdetén már tovatűnt. Igen, ez történt '56 leverése után, ama langyosan biztonságos, gyorsan megkedvelt kádári rend idején, s nem csak a futballcsapatokban. S mit látott vagy érzett ösztönösen Varga? Egy számításokra, óvatoskodással vegyes rongyrázásra hajlamosító közeget, amely a középszerűséget szorgalmazva a kontraszelekciónak, a „kicsi melóval is jól ellehetünk” módinak kedvezve rendszerré állt össze szinte, s amely a „kilógókat” – filmen, színházban, futballban és mindenütt – nehezen viselte el. Varga meg ezt a közeget viselte nehezen, minden sejtje lázadt ellene, s a közegnek az „Albert” nevet adta, a húsz körüliek öntudatával, mert más nevet adni nem tudott neki. Higgye, aki akarja, állítom: nem Albert „elsősége” zavarta, elsővé lenni meg főleg nem akart. Olyan világra áhítozott, amelyben a „ne szólj szám, nem fáj fejem” módon nem lehet első senki sem. Az „Albert miatt mentem el, de nem Albertre haragszom” mondat csak így értelmezhető. Egy hazug közeg elől menekült, s azért tudta megtenni, mert rajongva szeretett feleségén kívül senki(!) sem kötötte ide. Brutális, de igaz: sem az anyja, sem az apja koporsója mellé nem állt oda később!

Elment hát, s erről számadással csak saját lelkiismeretének és Teremtőjének tartozott. Ám gond nem a „lelépéssel” – ezt, sajgó szívvel, el tudták fogadni sokan –, hanem az időpontjával lett igazán. Miért az olimpia előtt, miért nem játszott, hiszen az újabb arany jót tett volna a hírnevének is. Mondhatnám, az „ügy” legkényesebb mozzanata ez, s a Vargáról való érzelmi polémia „lelke” is talán. Figyeljünk csak: „most is azt mondom, nem lett volna szabad a torna előtt lelépnie” – így a '68-as olimpiai bajnok salgótarjáni középpályás, Básti István fogalmazott Thury Gábor írásában nemrég a Nemzeti Sportban, a maga látószögéből nézve a históriát tökéletesen érthetően.

Mi történt tehát?

A magyarázat pofonegyszerű, ahogy lenni szokott más, „bonyolult” esetekben is, ha a fontos mozzanatra figyelünk, s nem oda, ahova az elménk s a szívünk húz. A „titok” nyitja nem a játékos, hanem Varga Zoltánné akkori helyzetében van ugyanis! (Ismerem őt, a történetről szót cseréltünk.) A rejtély azért van, mert Varga a kérdésre rendre „nagyobb összefüggésben” válaszolt. Elmondta: ez volt a végső esély, hisz ha gyermekük születik – 1969 januárjában ez történt – valakinek „túszként” mindig itthon kellett volna maradnia, s a terv odalesz. Meg azt is, hogy ez volt az utolsó pillanat, amikor léphetett. Ám ezt az „utolsó pillanatot” mindenki „tágabb” értelemben fogta föl, s jött a vád, az „óhaj”: az olimpia azért beleférhetett volna még. Nos, nem fért volna bele, még az első, október 13-án játszott Salvador elleni meccs sem!

Nem azért, mert tervezett csapata, a Standard Liege azonnali lépést követelt, noha ez igaz. Volt egy életbevágóan fontos tényező akkor. Ez pedig Vargáné vízuma. Nem volt szabad a játékos szökése előtt lejárnia! (Épp ezért sürgették a belgák is Vargát.)

Lehet, tévedett valaki, lehet, „kavartak”, hogy a feleség épp ekkor útlevelet kapott, ezzel nem foglalkozom. Ami biztos: Vargáné szeptember 12–13. körül indult útnak (nem emlékszik pontosan), s a vízum harminc napra szólt. Október 12–13-án lejárt tehát, s ha nem jön haza, rögvest „disszidensnek” számít. Október 1-jéig Hollandiában volt, majd átment Belgiumba, s a Standard Liege által foglalt szállodában várt. Gondoljuk el: idegenben, használható nyelvtudás nélkül, huszonkét évesen, hat hónapos magzattal a szíve alatt, egyedül! Várt a hírre, rettegve, kétségbeesve, reménykedve, hogy sikerül. Mert ha nincs hír, mit tehet? A vízum lejárta előtti utolsó pillanatban törvénytisztelően hazajön, s vége a tervnek? Vagy kint marad a férj, a gyámolító nélkül? Könnyű belátni: teljes katasztrófa lett volna ez.

Vargának október 11-én lépnie kellett. Lehet, egy napot várhatott volna, de többet semmiképp. Mert ha nem kap hírt a feleség, s marad, a hazai belügy tudja, hogy Vargáné(!) „disszidált”. S ha tudja, tudja annak Mexikóban lévő része is, menten összeáll a kép, Varga lebukik – a továbbiakba meg belegondolni sem érdemes.

„Muszáj volt tudni az asszonynak, hogy sikerült” – mondta nekem, de se a vízum, se az útlevél szót nem ejtette ki, én meg bávatag módon nem kérdeztem rá. Ahogy sok-sok dolgot nem kérdeztem meg tőle, s ezt sajnálni fogom, amíg élek. Mert futballzseni volt cifrálkodás nélkül, esendő, de patikamérleg-érzékenységű ember is ugyanakkor, akit – hiszem – egy felsőbb szándék küldött nekünk. A játék lett az öröme, a szeretet egyetlen alkalma. Ezt hajszolta – szó szerint – mindhalálig, mert a szeretet nyugalmát, a „megérkezés” üdvét, amire szomjazott, ahova menekült, ott sem kaphatta meg. Rá kellett döbbennie, hogy a vágy, amely vezérelte, a „szabad világban” sem érvényesíthető.

Tán ezért lett nyughatatlan önértelmező, igazságkereső hajlammal megáldva-megverve – ahogy én láttam – az utolsó pillanatáig.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik