Borongós nyárelő – Deák Zsigmond publicisztikája

Június Szent Iván, avagy nyárelő hava, a nevét Junóról, a szülés és a házasság ősi római istennőjéről kapta. De hogy jön ez a futballhoz? Elsőre és aktuálisan az ugrik be, hogy Vít Benes, a Vasas cseh játékosa konkrétan az NB I utolsó fordulója alatt, június 2-án házasodott meg, így csak a távolból konstatálhatta csapata kiesését. De félre a viccel, van a piros-kékeknek elég bajuk, az összes légiósuknak útilaput kötnek a talpára, Oenning mester is mehet, amerre lát. Akkor az Iván keresztnév lehet az összekötő kapocs? Aligha, hiszen nem szláv országban élünk, s az 1902 októberi első válogatott mérkőzés óta máig nemzeti mezt húzó majd’ ezer (pontosan 992) honfitársunk között írd és mondd, egyetlen Iván található: az 1883-as születésű, Szittya becenevű Medgyessy Iván, aki száztíz éve, 1908 májusában játszott az Ausztria ellen a bécsi Hohe Warte Stadionban elszenvedett 4:0-s vereség alkalmával.

A megfejtés csupán annyi, hogy nyárelőn szinte mindig rendeztek-rendeznek válogatott meccseket, kevés kivételtől eltekintve ilyenkor zajlanak például a világversenyek, illetve az arra felkészítő találkozók. Nekünk, magyaroknak most, 2018 nyárelőjén más a dilemma: mit kezdjen az ember a vb előtti két, nem hivatalos FIFA-játéknapon zajló e heti összecsapással? Hogyan készüljön fel rájuk lélekben? Mennyire vonatkoztasson el a téttől, akarom mondani a tét hiányától? Magyarul fogalmazva: hogyan vegye komolyan a világranglista 79. helyén álló Fehéroroszország, illetve a 40., s vb-résztvevő Ausztrália elleni szerdai breszti és szombati budapesti találkozót?

Aki őszintén érdeklődik a hazai futball iránt, az legkésőbb a múlt hét végén túljutott az NB I zárása keltette izgalmakon, s klubszimpátiától függően sírva vagy őszintén vigadhatott. Most azonban nehéz a dolga, hogy kicsiholjon magából valami érdeklődést – pedig épp kedden, június ötödikén volt a szenvedélyek napja, ha valaki nem tudná. Jómagam a motivációt keresve a múltba menekültem (ha már a jövőbe egyelőre nem tudok), ahol azért akadtak emlékezetes júniusi mérkőzéseink. Az 1978-as argentin–magyar világbajnoki csoportmeccsről épp szombati számunkban írt szívhez szóló publicisztikát Ballai Attila kollégánk. De például a második győzelmünk is ehhez a hónaphoz kapcsolódik, hiszen 1903-ban Prága csapatának áprilisi felülmúlását követően júniusban az ősi rivális Bécset is legyőzte 3:2-re Gillemot Ferenc Budapest-válogatottja a Margitszigeten (ez később hivatalos nemzetek közötti küzdelemmé vált). Hogy ne csak a fényről emlékezzünk meg, száztíz esztendeje, 1908. június tizedikén a Millenárison a sportág tanítómestereinek számító angoloktól kaptunk egy sima hetest, ez a 0:7 két társával együtt azóta is a legnagyobb különbségű vereségünk.

Kissé ugorva az időben, a harmincas évektől a világbajnokságokat rendezték nagyjából ilyenkor, 1934-es első részvételünk azért nem lógott bele a júniusba, mert a május 31-i bolognai negyeddöntőben 2:1-re kikaptunk Ausztriától. 1938-ban azonban már nem volt mese, az ezüstéremig vezető úton mind a négy vb-meccsünket ekkor játszottuk, 5-én Holland-India (6:0), 12-én Svájc (2:0), 16-án Svédország (5:1), 19-én pedig Olaszország (2:4) ellen.

A negyvenes évekből emlékezzünk meg jó szívvel egy épp hetvenéves, 1948-as 9:0-s román verésről (a Megyeri úton Egresi Béla hármat, Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Mészáros József kettőt vágott), az ötvenes években úgyis jöttek megint a világbajnokságok. 1954-ben Svájcban csak az NSZK elleni vesztes finálé csúszott át július 4-ére, a Koreai Köztársaság 9:0-s, az NSZK 8:3-as, Brazília és Uruguay 4:2-es felülmúlása mind június fényes terméke és emléke. 1958-é már kevésbé az, hiszen Svédországban egy-egy győzelem, döntetlen és vereség után kikaptunk Walestől, s nem kerültünk be az egyenes kieséses szakaszba. 1962-ben Chilében a négyből három vb-találkozónk zajlott ebben a hónapban, a bolgárok legyőzése és az argentinok elleni döntetlen után a csehszlovákoktól elszenvedett 1:0-s vereség. Sőt, a szomorú hazaérkezés után (pedig a nyolc közé jutottunk, ugye) még 24-én volt erőnk 2:1-re legyűrni az osztrákokat Bécsben, hetvenezer néző előtt.

1964-ben az akkor még csak négycsapatos Európa-bajnokság esett nyárelőre, a spanyolok elleni fiaskó (1:2) és a dánok 3:1-es legyőzése után bronzérem volt a jutalom. Két évre rá az angliai világbajnokságot egy hónappal később rendezték, viszont júniusban nem kevesebb, mint hét felkészülési találkozót vívtak a mieink, Svájccal hivatalosat, Hatvanban a helyi Kinizsi és a MÁV HAC közös csapata elleni 17:0 alkalmával sörmeccset… Aztán jó időre szünetelt a szokásos világbajnoki részvételünk, 1973-ban épp a svédekkel szembeni sorsdöntő budapesti selejtező (3–3) esett június 13-ra. Azért ne feledkezzünk meg az 1972-es Eb-ről sem, hiszen a negyedik helyünket eredményező két vereség (Szovjetunió, 0–1 és Belgium, 1–2) esett erre a hónapra. 1978-ban Argentínában végre újra ott lehettünk a sportág legnagyobb seregszemléjén, de mindhárom júniusi vb-csoportmeccsünkön kikaptunk, sorrendben a házigazdáktól (1–2), Olasz- és Franciaországtól (egyaránt 1–3). 1982-ben Spanyolországban szintén ekkor szerepeltünk, az emlékezetes Salvador elleni 10–1, valamint az argentin vereség (1–4) és a kiesést eredményező belga remi
(1–1) is júniusi emlék. Mint ahogy az eddigi utolsó, 1986-os világbajnoki szereplés is, a másodikai 0–6 a szovjetekkel a magyar futball fekete fejezete, Kanada 2–0-s legyőzése és a francia vereség (0–3) feledhetőbb.

Ezután alapvetően átalakultak a nyárelőink, hiszen három évtizeden át csak figyeltük az ekkor gyürkőző világversenyes résztvevőket. Sorra szedtük be a keserű pirulákat: 1993-ban az izlandi 2–0-s vb-selejtezős vereség Puskás Öcsi bácsival a kispadon, 1994-ben a hollandiai 1–7 már Verebes József irányításával, de a 2010-es 1–6 – Erwin Koeman szövetségi kapitányi hattyúdala –, szintén az oranjéval, is júniusra esett. 2004-ben Lothar Matthäus megmozgatta a csapatot, elsején 2–1-es zakó a kínaiaktól Tiencsinben, hatodikán az Eb-re készülő németek bravúros 2–0-s legyőzése Kaiserslauternben, Torghelle duplájával. Ez volt a kivételt erősítő szabály, hiszen összességében elmondhatjuk, ha az aktuális világversenyre készülő erős csapattal találkoztunk, jellemzően bántóan simán kikaptunk, ha hozzánk hasonló alakulattal, az senkit sem érdekelt (ez ügyben érdemes böngészni a kilencvenes évek végi, kétezres évek eleji nézőszámokat).

A cezúra 2016-ban jött el, amikor végre sikerült kivívni a várva várt újabb Európa-bajnoki szereplést, természetesen júniusra. A németek ellen felkészülési 0–2 után már minden franciaországi epizódra élesen emlékezhetünk, Ausztria legyőzésére (2–0), az izlandiak (1–1) és a későbbi győztes portugálok elleni döntetlenre (3–3), s a belgáktól elszenvedett nyolcaddöntős vereségre (0–4). Ez a menetelés visszahozta a szurkolók kedvét, hitét és ők magukat is, így történhetett, hogy azóta eltelt rövid idő fájó fiaskói sem tántorították el őket. Tavaly júniusban az oroszok elleni 0–3-at csaknem 13 ezren követték a helyszínen, a Groupama Arénában, s persze az Andorrától idegenben elszenvedett traumatikus 1–0-s vereség is nyárelőre esett, szombaton lesz egy éve a szomorú napnak, június kilencedikének.

Az idén akkor fogadjuk az ausztrálokat, s előtte ma játszunk Fehéroroszországban, ez valamilyen szinten öszvérmegoldás, hiszen egy vb-résztvevővel és egy hozzánk hasonló erejű riválissal találkozunk. Bresztben nyilván nem lesznek magyar drukkerhadak, a szurkolói psziché alakulását majd újra a Fradi stadionjában lehet lemérni. A múltból mindenesetre le lehet szűrni, hogy bravúrok és világversenyes szereplés nélkül nincs az a június, amire szívesen emlékeznénk. Noha Georges Leekens mester már nagy nyomást érez az emberek és a sajtó részéről, én úgy látom, csapata jelenlegi állapota feszélyezi inkább. Azt mondom, a két korábbi vereség után egy győzelem már helyre teheti az idei nyárelőt, megcsillantva a még szebb jövőbeni júniusok lehetőségét. Hiszen a 2020-as,
részben budapesti Eb csoportmeccsei és nyolcaddöntői erre a hónapra esnek…