Harmadszor, nélküle – Fülöp Mártonra emlékezünk

Ez lesz a második karácsonyunk nélküle.

Harmadik – pontosítok. Hogyan? – kérdez vissza. 2015. november, 2016, tényleg, a harmadik.

Megy az idő.

Gyógyít az idő múlása?

,,Legfeljebb enyhít. Segíteni nem tud. A helyzetet megszokni lehet, de elfogadni... Ebben az idő múlása sem segíthet.”

Fülöp Ferenc (a futballtársadalomban mindenkinek: Feri) időnként elhallgat. A telefonjával babrál, a távolba néz. Több mint két éve, hogy elhunyt a fia, Fülöp Márton, a korábbi 24-szeres válogatott kapus.
32 éves volt.

„Két éve, az első karácsonyunk? Ne is kérdezd, nem is emlékszem. Talán nem is akarok emlékezni. Próbáltam lezárni, blokkolni az agyam, hogy ne gondoljak mindig erre. Hogy ne mindig erre gondoljak. De persze nem lehet. Idén mi lesz? Megyünk a feleségem, Gabi szüleihez, aztán az édesanyámhoz Sárbogárdra. Nyolcvankilenc éves, szerencsére jól van. Ott nevelkedtem, ott kezdtem focizni, onnan kerültem Fehérvárra, a MÁV Előrébe, onnan igazolt át az MTK.”

Ahol később klubigazgató lett, ma menedzser: a futballpályákon jól ismert ember Fülöp Feri. És az ismertség néha hátrány, hiszen amikor elvesztette egyetlen gyermekét, nem tudta nem észrevenni mindenki szemében a tétovaságot: mondjam? Ne mondjam? Mit mondjak? Választékos nyelv a miénk, de nincs szó, amely kifejezné, legbelül mit érzünk. Amely valódi vigaszt, tényleges segítséget adhatna. Van, aki meg viaskodik magával, nem akarja szóba hozni, hátha épp abban a pillanatban nem a fiára gondol az édesapa, de nem szóba hozni meg illetlenség, ugye. És látni a másik arcán a belső vívódást...

„Persze hogy látom: Ferikém, úgy sajnálom, annyira együttérzünk veletek – köszönöm, válaszolom, és itt igyekeztem le is zárni. Mást mondhat, többet aligha, de azért tényleg erőt tudott adni az érzés, mennyien mellettünk voltak, mennyien szerették Marcikát. Kaptam angol, spanyol, görög cikkeket, amelyek megemlékeztek róla – spanyolok? Nem is védett ott, mégis, szeretettel írtak róla. Sunderlandban védett a legtöbbet, elhívtak egy meccsre, Gabit meg engem, a bejáratnál virágokból írták ki a nevét, a 32-es számú kapusmez a főbejáratnál, a 32. percben tapsoltak a nézők, Marcikám fotója az eredményjelzőn – megható volt látni-érezni, mennyire szerették.”

Talán furcsa: nevetünk. Régi sztorik jönnek elő, de mint minden futballöltözőben, itt is megy a zrika, szóviccek, poénok, a kávét felszolgáló pincérnő kedves ugratása ugyanúgy része a beszélgetésnek, mint az emlékezés.

„Ökörködés, az ment mindig, és ehhez máig ragaszkodom, ez egyfajta terápia nekem. Gabi rám szól néha: téged néznek bolondnak, ha nem értik a vicceidet. Nem tudok, nem is akarok más lenni, muszáj nevetni néha. Marcikám mondta egyszer: Apa, Anya, mindent megteszek, de ha nem sikerül, éljétek tovább az életeteket. Azt meg hogyan? – kérdeztem. Nem gondolhatod komolyan. Próbáljátok meg, mondta Marcikám, nincs más lehetőség. Hát... Próbálkozunk. A lelkembe mar néha a gondolat: annyit dolgozott, és éppen most beérhetett volna a munkája. Itthon nem látták, de az utolsó, görögországi szezonja nagyon jól sikerült, letisztult, tanult a korábbi hibákból. Már fél éve beteg volt, amikor az Olympiakosz, a PAOK még mindig érdeklődött, miért nem hallanak róla, szerződtetnék...”

Kétezertizenháromban egy kisebb rutinműtét közben találtak valamit a karjában, a szövettan kimutatta: baj van.

Nagy baj.

„Az első perctől tudtuk, hogy nincs sok esély. Marcikám nem áltatta magát, és minket sem. De nem beszéltünk: gyerünk, csináljuk, mire van lehetőség, mi adhat esélyt?! Marcikám mindent elolvasott, a neten utánajárt, nem viccelek, szakmai megbeszéléseket folytatott az orvosaival a betegségéről. Mindent kipróbáltunk: még nem használt, de ígéretesnek tűnő eljárásokat, kísérleti stádiumban lévő gyógyszereket. A beteg gén keresése a legújabb eljárások egyike, meg is találták nála, de... Két év alatt kétszer esett kétségbe: miért éppen én? Miért éppen most? Olyan szép életem van, mondta egyszer, annyi jó történt velem, kár, hogy nem hatvan-hetven év alatt. Csak harminckettő jutott. Fantasztikus volt, ahogy viselte, ahogy kezelte, még ő biztatott minket. Az utolsó napokban... A kórházban mi is mellette aludtunk. Lélegeztető maszk volt rajta, hajnali négy körül jött a nővér, megigazította, Marcikám felemelte a hüvelykujját, itt van előttem a mozdulata, megköszönte az ápolónőnek. Aztán egyre nehezebben lélegzett, és... Senkinek sem kívánom, hogy szenvedni lássa a gyermekét. Reggel lett, és Marcikám elment.”

Aznap este Oslóban nyert a magyar válogatott, amelynek a kapuját 24-szer védte Fülöp Marci.
Feri azt mondja: a meccset nézte, azt nem tudja, látta-e. Az a kapufa...

„Hajdú B. Pisti régi jó barátunk, nagyon szép volt tőle, hogy eszébe jutott akkor épp azt mondani, hogy talán Marcikám, már fentről tolta kapufára a labdát.”

Ostoba kérdés, mégis felteszem: hogyan lehet szülőként túlélni, az életet folytatni?

Hogy lehet elérni, hogy ne szüntelenül a veszteség jusson az eszünkbe?

Lehetséges?

„Az első időszak... Ne is beszéljünk róla. Próbáltam dolgozni, minél többet, és blokkolni az agyam: csak a feladatra koncentrálni, és nem azon meditálni, mi miért történt. Voltak nehéz napok: a feleségem ki akarta beszélni a fájdalmát, úgy érezte, neki ez segít, én kevésbé. A munka: volt, hogy harmincnégy játékost képviseltem, de beláttam, túl sok, ennyi emberrel lehetetlen úgy foglalkozni, ahogy szeretném, most kevesebb játékossal dolgozom, többek között Balogh Béla, Baki Ákos, Batik Bence, Gera Dániel, Vaskó Tamás, Vida Máté, az Ajax fiataljai, Horváth Olivér és Schön Szabolcs, egy másik fiatal, Szabó Levente a Genoa Primavera-csapatának centere – meg ne haragudjon, aki kimaradt. Van munka, jövök-megyek, csörög a telefon. A másik: mindig is nagy társaság volt körülöttünk. A régi játékostársak, ellenfelek: a Vasasból Kiss László, Komjáti András, az MTK-ban is szereplő Farkas Tibor, Híres Gábor, Pölöskei Gábor, mindig összejártunk, ez nem változott. Vannak a szurkolók közül megismertek, évtizedes kapcsolatok, és van egy nagy kör a kosarasok világából, Gabi révén. Mindig megyünk, vagy hozzánk jönnek, amikor előjönnek a régi sztorik, tudunk nevetni – a sok barát jelenléte rengeteget segített.”

Nem a klasszikus menedzser-játékos kapcsolat van Fülöp Feri és Balogh Béla, az MTK-ba visszatért védő között. A bekk Fülöp Marci korosztálya, együtt kerültek a klub serdülőihez, a kapus és a közvetlenül előtte futballozó között életre szóló barátság szövődött.

Vagyis – azon is túl érvényes.

„Bélának másfél éve fia született, Miló. Felkért minket keresztszülőnek, ami nagy megtiszteltetés nekünk. Heti egy-két alkalommal megyünk érte a bölcsődébe, nálunk alszik, labdázok vele a nappaliban – tipikus nagyszülő üzemmódban vagyunk olyankor. Ami, ugye, nekünk nem adatik meg, hiszen Marcikámnak nincs testvére... Terápia? Lehet, hogy ez is az. Több évtizedes barátaink akkor tudták meg, hogy nagyszülők lesznek, amikor Marcikám már nagyon beteg volt. Zavarban voltak: mondják az örömhírt, miközben mi a betegséggel harcolunk? Az unoka, Kalamár Marcell már kétéves, Gabi gyakran van náluk, sokszor ő vigyáz rá. A kis Marcira.”

A szülők elvesztett gyerekük képét látják ébredés után, Feri ma is beszél hozzá olykor.

„Sunderland és Newcastle szinte összeér, hatalmas a rivalizálás. Egyszer ott voltam, amikor Marcikámék a Premier League-ben szerepeltek, a Newcastle a másodosztályban. Autóval mentünk, és a fizetőkapunál beragadt a kártya, szerelő jött. Zuhogó eső, Marcikám a klubcímeres esernyőt a géppel bajlódó szakember fölé tartja, mire ő: bocs, ő Newcatle-rajongó, inkább szétázik, de ilyen ernyő ne legyen felette. Később azt mondja, mit szólunk, tegnap nyert a csapata? Marcikám rávágta, bocs, Championshipet nem nézünk – nagyon jó humora volt, sokat nevettünk. A mosolya, igen, az van előttem, ha eszembe jut, erre gondolok, nem a fájdalomra, a könnyekre. Marcikám tanította meg: az élet szép, élvezzük, amíg van rá időnk. Néha elviselhetetlenül könyörtelen, de hidd el nekem: az élet szép.”

Miért panaszkodunk, ha Fülöp Feri képes ezt mondani?