Éjszakai járatok – Deák Zsigmond publicisztikája

Ahogy közeledik az esztendő vége, a kisebb és nagyobb közösségekben, a családtól a baráti társaságon át a munkahelyi kollektíváig egymást érik az évzáró összejövetelek, vacsorák, díjátadók, ünnepségek, amire épp igény és forrás adódik. A sportban, ezen belül a futballban sincs másképp, annyi talán a különbség, hogy itt nem kizárólag egy protokolláris esemény, hanem maga az utolsó mérkőzés is lehet az adott naptári egység slusszpoénja, még akkor is, ha esetleg nem tükrözi az addig történteket, és ünnepelni sincs túl sok mindent. Utóbbi esetben előfordulhat, hogy bizony a személyi konzekvenciák sem maradnak el, további témát szolgáltatva a játék nélküli téli hónapokra.

Amikor kiderült, hogy a magyar labdarúgó-válogatott a Luxemburg és Costa Rica elleni „kettős rangadóval” búcsúztatja 2017-et, elgondolkodtam, kell-e ez nekünk, pontosabban épp ez kell-e. Mert hogyan zárják az évet a legjobbak? A következő világversenyre magabiztosan kijutva, egymás elleni felkészülési rangadókkal. Angol–német, orosz–argentin, orosz–spanyol, német–francia, angol–brazil – csak néhány derbi az előző és a következő napok ajánlatából (az oroszok a leendő világbajnoki helyszíneiket avatják rangos vendégeikkel). Aztán ott vannak a jók, akik tétmérkőzésekkel, egészen pontosan vb-pótselejtezőkkel finiselnek, amelyeken tetőfokára hág az izgalom, kijutás és kiesés esetén egyaránt – természetesen ellenkező előjelű – katarzist kiváltva.

A kevésbé jók egyéb lehetőség híján vagy beválasztanak – a nagy zakót is kockáztatva – egy rangos riválist, hogy fenntartsák az érdeklődést, és szurkolóik legalább lássanak néhány sztárt év végi bónuszként, vagy a hozzájuk hasonlókkal tuszkolódnak egyet-kettőt. Mi az idén (is) az utóbbi utat jártuk, viszont a személyi konzekvenciákkal nem várt az MLSZ az évzárásig, hiszen már a sikertelen vb-kvalifikációt követően útilaput kötött Bernd Storck szövetségi kapitány (egyben sportigazgató) talpára. Kinevezett utódja, Georges Leekens első lépcsőként Luxemburgban testközelből tapasztalta meg, mire képes leendő csapata leendő segítője, Szélesi Zoltán vezetésével.

Hát, nem irigylem a belga mestert, mert keveset mutató, fizikailag, pszichikailag – lásd Lovrencsics fegyelmezetlensége –, taktikailag gyenge, alulmotivált társaságot láthatott, amely „magabiztosan” hozta a történelmi vereséget. A megalázó luxemburgi cselek, húzogatások csak forgatták a kést a szívünkben, ha nagyon önironikusak vagyunk, legfeljebb annak örülhettünk, hogy győzött az igazság és vele a jobban játszó csapat. Kellett ez nekünk? Amikor 2014. november 18-án, az oroszok elleni évzáró 2–1-es vereségét követően szó szerint feltettem ugyanezt a kérdést az akkori szakvezetőnek, Dárdai Pálnak, mintegy egyetértőleg nagyot kacagott, hogy aztán adjon valamiféle szakmai jellegű, semleges választ. Ott igazából azért érdeklődtem, mert a bukaresti 1–1, majd a feröeriek és finnek szintén Eb-selejtezős legyőzése után a frissen épülgető nimbuszt és eredményességet láttam törékenynek a gyengécske „végszó” miatt.

Az idén ez a veszély nem fenyeget, a nimbusz és az eredményesség eleve oda, Leekens mester keserédes ismerkedése a viszonyainkkal a Costa Rica elleni záróakkorddal léphet második szakaszába. Vajon lesz-e gyógyír 2017-es súlyos sebeinkre? A választás mindenesetre érdekes, mert még sosem játszottunk a közép-amerikaiakkal. Ha az utóbbi két évtized hasonló „búcsúmeccseit” megnézzük, azt a tanulságot szűrhetjük le, hogy csupán egyszer kockáztattunk meg neves ellenfelet, 2009. november 14-én Gentben a belgák 3–0-ra el is verték Erwin Koeman alakulatát. A tét felől tekintve húsz év alatt mindössze kétszer adódott a pótselejtező lehetősége, az első rögtön 1997-ben a vb-szereplésért, de a budapesti 1–7 után a belgrádi 0–5 máig csengő pofon (pontosabban kettő, egy jobbal, egy ballal) a jugoszlávoktól. Ötvenezer tomboló plávi drukker a Crvena zvezda stadionjában november 15-én, Mijatovics négyet vágott, mi meg csak „zongorán kísértük” őt és a többi jugót. Egyedül Csank János szövetségi kapitány maradt nyugodt, alig lehetett őt lelökni a kispadról, a totális összeomlás ellenére még maradt volna.

2015-ben Bernd Storck maradt is, persze őt (akkor még) senki sem akarta meneszteni, hiszen a mieink az oslói 1–0 után itthon is legyűrték a norvégokat (2–1), és kettős győzelemmel kijutottak a franciaországi Európa-bajnokságra. Szintén november 15-én a Groupama Arénában ezúttal 22 ezer magyar szurkoló esett eksztázisba – milliók pedig a képernyők előtt – Priskin bombájától és Henriksen öngóljától, talán nem lövöm le a poént, de ennél jobb évzárónk sosem akadt. Olyan is csak 1999-ben, 2007-ben és 2013-ban, hogy papíron szintén tétre ment az utolsó találkozó, ám akkor már rég elszállt az esélyünk a kijutásra az aktuális selejtezősorozatból, így Portugália (0–3), Görögország (1–2) és Andorra (2–0) ellen sem volt ok az izgalomra. Az utóbbi előtt megfelelő traumát okozott a hollandiai 1–8 – plasztikus metaforaként Robben sajnálkozva megsimogatta Devecseri buksiját a hatodik „(ön)gombócnál” –, Egervári Sándor pedig magától vette a kalapját, lehetőséget adva Csábi Józsefnek, hogy 2013. október 15-én egyszeres szövetségi kapitánnyá váljon. Ez is sporttörténelem a maga nemében.

A többi évzáró már kevésbé, ám azért akadt néhány érdekesség. 2000. november 15-én Szkopjéban csak 45 percet játszottunk, mert köd miatt félbeszakadt az összecsapás, a szép emlékű Fehér Miklós korai gólja így győzelmet hozott. Ezután még decemberben ligaválogatottként 2–0-ra kikaptunk Perugiában a helyiektől, de erre egyrészt kevesen emlékeznek, másrészt nem hivatalos mérkőzés. 2001 decemberében is rendeztek két hasonlót, akkor Ománban jártak a ligások 0–0 és 3–1 erejéig. Ekkor már Gellei Imre volt a tréner, egészen a 2003-as zárásig, akinek a november 19-i, észtek elleni 1–0-s vereség, mindössze 457 néző előtt az Üllői úton volt a hattyúdala. Egy évvel később Lothar Matthäusszal bezzeg 5–0-ra kiütöttük a baltiakat, a 2004. december 2-i találkozót Bangkokban, a 35. Király-kupán rendezték 153 érdeklődő előtt… A német legenda 2005-ben Ázsia helyett Amerikában zárta az esztendőt a fiúkkal, december 15-én Miamiban 150-en látták a helyszínen, ahogy hármat vágunk Antiqua és Barbuda susogó melegítős kapusának, Elvis Anthonynak. Rabóczki, Vermes, Böjte, Koller Á., Sitku, Vlaszák, Regedei, Balog Z., Takács Z., Kapcsos, Majoros, Bori – az ott pályára lépők jó része soha többé a közelébe sem került a nemzeti gárdának. De eleve hogy került oda, ugye? Matthäus mester válogatási elveit azóta sem ismertük ki igazából, de hogy arra a túrára tényleg semmi szükség nem volt, az tuti.

Tavaly a nyári Európai-bajnoki szereplés – egyre inkább újabb évtizedekig megismételhetetlennek tetsző – csodáját tette némileg zárójelbe a 2016. november 15-i, svédek elleni fiaskó (0–2), de legalább méltó kulisszák között, a Groupama Aréna 17 ezer nézője előtt lehetett elbúcsúztatni két Eb-hőst, Királyt és Juhászt, valamint Hajnalt és Vanczákot. Most kedden megint a Ferencváros otthona lesz az évzárás helyszíne, csak az előzmények változtak a hátrányukra. A luxemburgi volt a 922., a Costa Rica elleni lesz a 923. mérkőzése a magyar válogatottnak. És milyen érdekes, ilyen számozással két éjszakai járat is furikázik Budapest útjain, az előbbi a Széll Kálmán tértől Budakesziig, az utóbbi a dél-pesti autóbuszgarázstól Békásmegyerig, és persze vissza. Adódik a metafora, hogy bizony nagyon úgy néz ki, az alagút végi fény helyett megint a sötétség felé tartunk, bele a nagy fekete éjjelbe. Ám legyünk optimisták, hátha visszatérünk a munkanapi, tanítási időszakbeli, nappali menetrendhez, mert ha dolgozunk és tanulunk, jó esetben az év végén pezsgőzhetünk, mint legutóbb 2015-ben.

Garancia nincs rá, de enélkül biztosan nem megy.