Kétemberes mese – Vincze András publicisztikája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy svéd labdarúgó-válogatott, amelyet két szövetségi kapitány irányított. Lars Lagerbäck és Tommy Söderberg. Láttam őket tréning közben, meccsen, hallottam nyilatkozni egyiküket, másikukat a futballcsaták előtt és után – és mindaz, amit labdarúgóedzőként képviseltek, szimpatikus volt számomra (na, persze, leginkább az, hogy közösen 2000 és 2004 között három nagy tornára is kijuttatták a válogatottjukat). A csuda tudja, miért, de általuk éreztem ismét magam annak a magyar futballrajongónak, aki a foci áldásait abban a korszakban élvezhette, amikor a labdarúgásunk még valóban egy család volt: Illovszky Rudolf tudott együtt dolgozni Baróti Lajossal, Kovács Imre a Pécs felé száguldó Mecsek-expresszen Budapesttől Baranyáig a büfékocsiban majd' négy órán át beszélgetett taktikáról, játékosokról, gólokról a szurkolókkal, s természetesen mindenki odalépett hozzá, megszorítani a mester kezét, míg Kovács Ferenc a Videoton UEFA-kupa-menetelése révén volt a kispadon jellegzetes pózban kuporgó csodaedzője az országnak – szóval, hogy hosszúra ne nyújtsam a bevezetést, volt kire felnézni, mert a példaképstátusz (is) hozzátartozott a mindennapokhoz.

Ebből a szempontból klassz világ volt, emberközeli focival, amelynek volt lelke, megkockáztatom azért, mert akkoriban még a gyermeki kíváncsiság is fontos volt edzőnek, drukkernek (jellemző, hogy valami eszement ötlettől vezérelve igazán szemtelen kölyökként azt kértem egyszer ajándékba, hogy az Argentínába, a világbajnokságra induló válogatott küldjön nekem egy képeslapot, és megtörtént a varázslat, mert az akkori csodacsapat ennek az egy szem gyereknek elküldte azt a lapot felbélyegezve, lepecsételve, az összes játékos, edző, segítő aláírásával!).

S ami már később volt megragadó ebben az idillben – megjegyzem: az eredményességet már akkor is kritizálták úton-útfélen, s vele együtt a tempót, a mentalitást, a felkészítést, az edzésmunkát, a játékosfelhozatalt –, hogy az edzők beszéltek egymással. Sőt – és talán ez volt még fontosabb – beszéltették azokat, akik mögöttük toporogtak bizonyításra vágyva. Hiszem, hogy Mészöly Kálmán, Mezey György, Bicskei Bertalan, Verebes József, Egervári Sándor (és még sorolhatnám) rengeteg olyan félmondatot, szakmai trükköt leshetett el az elődöktől (ja, és ide még egy zárójeles megjegyzés: senkinek eszébe nem jutott, hogy külföldi edzőket szerződtessen), ami később neki is jól jött a kispadon ülve.

Na, jó, rendben, ennél jobban már nem misztifikálom a múltat, azt szeretném inkább érzékeltetni, hogy a jelenkori űrfutballban is megvan a lehetőség arra, hogy az edzők együtt alkossanak. S nem kell ehhez Svédországig futni tapasztalatért, nem kell nekünk ezt a bizonyos Lagerbäck & Söderberg-mintát másolni...

Időről időre felszínre tör az igény, hogy magyar edzőkkel kellene a magyar futballstílust visszacsempészni ebbe a nagy, globális, egyformán négyszögletes világba – amelyben mégis egyre inkább bábelivé lesz a legtisztább, legegyértelműbb, legegyszerűbb sportág –, ám ha már erre vágyunk oly hevesen, akkor talán érdemes lenne egymás mellé rakni az építőkockákat is.

Két embert.

Évtizedek óta hallom (néha még írom is), hogy micsoda szakmai és generációs pazarlás zajlik, hiszen remek képességű játékosok kopnak ki és tűnnek el a sportágban, miközben a tapasztalatukat, tudásukat vétek nem kihasználni. A magyar focival kapcsolatos őskesergések egyike például az: a boldogult emlékezetű, s lassacskán „nyugdíjkorba helyezhető" 1986-os mexikói világbajnokság után aranygenerációt veszített el futballunk. Még mielőtt belekezdtem ebbe a történetbe, leltárt készítettem, hogy ez ügyben miről is van szó pontosan, aztán arra jutottam, hogy a harmincegy évvel ezelőtti, a vb előtt Európa legjobb válogatottjának tartott magyar keretből szinte mindenki megkapta az esélyt. A kapus Disztl Péter manapság is kedvelt kapusedző, testvére, László az NB II-es Siófoknál tréner, Bognár György Budaörsön rajzol a taktikai táblára, Détári Lajos volt már a válogatott mellett, edzette a Ferencvárost, ült kispadon külföldön is, Dajka László irányíthatott klubcsapatot, utánpótlás-válogatottat, Kardos Józseffel a minap futottam össze, gyerekcsapatot készít fel a maga nagy szívével, lelkesen, Róth Antal sikeres edzőként lett elkönyvelve szintúgy az utánpótlás-válogatott élén, s manapság is szakmai területen dolgozik... És most bocsássanak meg, de kifogytam a szuflából, főleg, hogy a nagy öregek mellett még jön az új és a még újabb generáció: Mátyus János, Horváth Ferenc, Csertői Aurél, Mészöly Géza, Dárdai Pál, Bódog Tamás, Bekő Balázs...

Szóval, a régi érveléssel (úgymint: a mi futballunkban nincs esély a bizonyításra) baj van, hiszen azok, akik tenni akarnak, és akikben megvan az edzői pályafutáshoz szükséges szikra, érzék, talentum, azok tudnak is. Persze, nem könnyű az érvényesülésük, mert lehet, több kitartás kell hozzá, mint amikor még a zöld gyepen dekázgattak, cicázgattak. Ám a fenti csonka névsor, csúf szóval az emberanyag vagy még csúfabbal a mennyiség alapján a magyar futballban tulajdonképpen nincs is elveszett generáció.

A szakadékot inkább ott és abban látom, hogy a hagyomány – lásd még fentebb az edzői összetartásról, sőt összetartozásról szóló néhány sort – szakadt meg valamikor a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, a nagy kirajzás, a külföldi lehetőségek kiteljesedése idején. Az új fiúk akkor már nem ültek az öregek mellett a kispadon. Magyarázat lehet erre az, hogy a fiatalabbak már a pályafutásuk java részét légiósként töltötték, s amikor valaki csak néhány lépésre eltávolodik az óhazától, akkor óhatatlanul beférkőzik a lelkekbe a bizalmatlanság, így az, hogy aki itthon maradt, tán kevesebbet tudhat, mint az, aki megjárta a világot. Pedig ez szamárság, hiszen a futballstílus éppen a hagyomány révén maradhat erős, egy-egy jellegzetes hazai mesterfogás pluszmuníciót adhat még azoknak is, akik ózonillatú futball-laborokban töltöttek el néhány esztendőt a nyugati féltekén.

Szívem szerint tehát boldogan látnám, hogy magyar edzők dolgoznak együtt, vagy – mert nem lehet kizárni a valóságot – az ideérkezett külföldi mellett ott van valódi segítőként (nem tolmácsként s nem szereléscipelőként) a mi fiunk is.

S most itt vetnék egy bukfencet: a történetbe nem akartam belekeverni a portugálok elleni mérkőzést, de szinte idetolakszik egy apró s mégis érdekes, sőt erőteljes hír a vasárnapi meccs apropóján, ráadásul ez az információ izmos érv lehet a bizonyos „Lagerbäck & Söderberg-minta" kapcsán. Még a felkészülés kezdetén írtunk arról, hogy Bernd Storck maga mellé vette Gera Zoltánt – aki sérülés miatt nem léphet pályára –, és ennek a gesztusnak van üzenetértéke. Világsztár már dolgozik a kapitány mellett (Andreas Möller), most belépett mellé a fiatalság követe is. S ez nem valamiféle pátosz, főleg ha tudjuk, vasárnap este a földkerekség egyik legerősebb válogatottja ellen az izommunka mellett legalább olyan fontos lehet majd, milyen lélekállapotban, mennyire felspannolva fut ki a csapat a gyepre. Sokat jelenthet tehát Dzsudzsák Balázséknak, hogy a portugálok elleni Eb-csodameccs, a 3–3 főszereplője is ott volt velük az edzéseken, a csendesebb órákban – de már másik szerepben. Segíthetett a kapitánynak, aki – gyanítom – csak kikérte, meghallgatta a véleményét, beszélgetett vele, neki külön is értékelt, magyarázott – egyszóval műhelymunka lehetett ez a javából.

Legalábbis én ezt álmodom bele ebbe a szituációba. S arra gondolok, egy nagy meccs kapcsán végre nem kellett az emlékeimet Svédországig kergetni.

Mert nálunk is van kétemberes mese – azt, persze, még nem tudjuk, hogy mi lesz a vége…