Nem zavarják a menedzserek

Öt hónap alatt Lothar Matthäus megismerhette a magyar futballt és persze a játékosokat, és bár még messze az első világbajnoki selejtező, mégis azt nyilatkozta már a japánok elleni meccs előtt: nyolcvan százalékban már megvan a csapat.
Nos, megkértük a kapitányt, tartson nekünk kerethirdetést.
"Ne várják, hogy most neveket soroljak, ha másért nem, hát azért, mert azt akarom, hogy mindenki motivált legyen és küzdjön azért, hogy bekerüljön a válogatott kezdőcsapatába."
Nos, ez jó szó: motiváció. A brazilok elleni meccs után a kapitány éppenséggel panaszkodott, mondván, úgy vette észre, nem a játékosok, hanem ő maga akarta leginkább a győzelmet.
Hogy is van ez?
"Én minden meccset meg akarok nyerni, és néha úgy veszem észre, hogy a magyar futballisták kishitűek: jaj, csak ne kapjunk ki nagyon; de jó, hogy csak négy egyre kaptunk ki… Én pedig úgy érzem: győzhetünk, mert jók vagyunk, tudunk küzdeni."
Aha, a német mentalitás – ezek szerint a szakember annak örülne, ha azt itt meghonosítaná…
"Magyarországon nem akarok német mentalitásról beszélni. Győzni akarásról annál inkább. Nekem nincs bajom azzal, ha egy játékos a vesztes meccs után leül sörözni, de ne jókedvében sörözzön, hanem azért, mert rágja magát."
Hiába persze a győzni akarása, ha az eredményei cseppet sem jobbak, mint az őt megelőző magyar kapitányoké. Lehet, hogy sokan már legyintgetnek, mondván: ez is csak egy nagyszájú edző, inkább a meccseken bizonyítana!
"Én az ellenkezőjét tapasztalom, bár kétségtelen, a hátam mögött mondottakat nem hallom. Az biztos, hogy a brazilok elleni vereség után két nappal megálltam egy benzinkútnál, és bár csak tankolni akartam, az egész olyan lett, mint egy autogramóra. A szurkolók gratuláltak, mondván, négy egy ide, négy egy oda, volt tartása a csapatnak."
Persze gyanítjuk, a korábbi 150-szeres német válogatott pontosan tudja: a tudás nem pótolható a lelkesedéssel, és hogy kapitányként egymaga szakmailag aligha tehet csodát a teljes magyar futballal.
"Rendületlenül bízom abban, hogy mind több támogatást kapok a klubedzőktől, hogy a válogatottnál is számításba vett játékosokkal a hétköznapokon is intezívebben foglalkoznak. Egy profi futballista esetében nagyon sokat számít az, hogy robosztus legyen, stabil játékot nyújtson és koordinált legyen a mozgása. Ebből a szempontból pozitív példa az Újpest, a labdarúgók nem annyira merevek, jó nézni a játékukat."
Végezetül egy kényes, de kikerülhetetlen téma.
Kissé átláthatatlan a válogatás elve, és arról is hallani, hogy a nemzeti csapatnál manapság a jól menedzselhető játékosoké az elsőbbség. Vannak futballisták, akiket Lothar Matthäus felemel és aztán elejt – gondolunk itt a Cipruson bemutatkozó Kovács Péterre, aki Norvégiában légióskodik –, van, akit kvázi elfelejt, aztán újra elővesz – mint például Lipcsei Péter – és a korábban stabil kerettagnak számító légiósok közül sem mindenki élvezi a bizalmát.
"Zárjuk rövidre: a szűkre szabott felkészülési idő, a kevés barátságos meccs arra való, hogy minél több játékos képességét felmérjem. Vannak segítőim, akik szigorúan szakmai alapon hívják fel a figyelmemet egy-egy futballistára, és ilyen volt például Huszti Szabolcs, akiről – úgy gondolom – a válogatottbéli szereplése alapján a kívülálló is azt mondhatta: jó képességű labdarúgó, és nem volt rossz döntés, hogy beválogattam. Ugyanígy Kovács Péter Cipruson nyújtott teljesítménye is sokakból elismerést váltott ki, mint ahogyan Lipcsei Péter újbóli beválogatása is indokolt volt. A légiósokat sem felejtettem el, a Kína és a Németország elleni mérkőzésen a már jól ismert arcok is ott lesznek a keretben. A menedzserekről meg csak annyit: naná, hogy igyekeznek saját játékosaikat nyomni. De nálam a teljesítmény, a tehetség, a hozzállás számít, az, hogy milyen legendákat szőnek e köré, bevallom, nem érdekel. Úgyis minden a pályán dől el…"