A világ újrakezdte, a mieink ott folytatták…

A berlini játékokat követően az egész ötkarikás mozgalmat pótolhatatlan veszteség érte. 1937. szeptember 2-án elhunyt az újkori olimpiák szülőatyja, Pierre de Coubertin báró, akinek holttestét Lausanne-ban, a NOB székhelyén helyezték örök nyugalomra, szívét pedig Olümpiában, a görög állam adományozta urnában őrzik.

Sajnos hamarosan sokkalta brutálisabb csapásokat kellett elviselnie a sportvilágnak, főleg mert a történelem nemcsak a versenyeket sodorta el, hanem azok számos résztvevőjét és hősét is, sokukat jóvátehetetlenül. Rengeteg magyar is életét vesztette a világháborúban. Olimpiai bajnok kardozóink közül Garay János a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg, Petschauer Attila a Don-kanyarban, Davidovkánál szenvedett fagyhalált, Kabos Endre a Margit híd felrobbantásakor vesztette életét, az úszó Csik Ferenc pedig katonaorvosként dolgozva egy soproni bombatámadásban.

A következő generációk nagy részének esélyét pedig elvette a 12 esztendeig tartó kényszerszünet. 1936-ban Tokiót jelölték meg az 1940-es játékok helyszínéül, ám Japán még 1937-ben (Mandzsúria 1931-es megszállása után) háborút indított Kína ellen, s a császár parancsára inkább lemondott a házigazdai jogról.

A NOB 1938 júliusában Helsinkit bízta meg a rendezéssel, ám 1939 novemberében Finnországot megtámadta a Szovjetunió. Mire pedig eljött a nyár, már Nyugat-Európában is harcok folytak, vagyis mindenképpen lehetetlenné vált a folytatás. Nem kerülhetett tehát sor a XII. olimpiára, mint ahogy négy esztendővel később a XIII.-ra sem Londonban.

A brit főváros még a békeidők legvégén, 1939 júniusában „futott be" 1944-re – többek között Budapestet megelőzve a szavazáson –, de az angliai (légi)csata, a bombázások súlyos pusztításai, valamint az általános gazdasági helyzet miatt néhány évvel rá úgy nézett ki, hogy nem áll készen még 1948-ra sem.

Ám nem sokkal az európai harcok elülte után, 1945 augusztusában Lord Burghley – Amszterdam 400 gátas bajnoka, később több szervezetben fontos szerepű sportvezető, a szervezőbizottság feje – meginvitálta a NOB vezetőit, akik megállapodtak: a következő játékokat mindenképpen Londonban kell megrendezni. A NOB újonnan megválasztott elnöke, a svéd Johannes Sigfrid Edström 1946-ban felhívást adott ki, amelyben a coubertini gondolatokat fogalmazta újra.

„A világ ifjúsága most újra találkozik, hogy baráti küzdelemben mérje össze erejét. Erre ma nagyobb szükség van, mint valaha. Két borzalmas világháború után vagyunk, amelyekben az emberiesség már-már elmerült. A jövő a fiatalságé, és feladatuk lesz az is, hogy jóvátegyék a mi hibáinkat és tévedéseinket. Ennek nagyszerű eszköze az olimpia."

Így lett az angol metropolisz ismét válságkezelő, hiszen 1908-ban (a Vezúv kitörése miatt visszalépő) Róma helyett ugrott be, s terelte sikeres mederbe a megelőző két helyszín botrányos rendezése miatt elsüllyedni látszó mozgalmat, most pedig egy még sokkal nagyobb katasztrófa után állt ismét helyt – nem adva meg magát a kezdetben érezhető általános közhangulatnak, hogy lehetetlenség lesz a világégés után ilyen kevéssel lebonyolítani az eseményt, és belevágva úgy, hogy a sértetlen amerikai városok közül több is szívesen átvállalta volna a házigazdaságot. A NOB azonban szavazás nélkül London mellett döntött.

Amely a helyzetre tekintettel nem akart pompás külsőségeket, sőt. A házak falain még látszottak a bombázások nyomai, új helyszínek építésére nem is gondoltak (a Wembley kapott salakos futópályát), a vendégeket pedig olimpiai falu helyett laktanyákban és egyetemi kollégiumokban helyezték el. És mivel jegyrendszer volt, ez vonatkozott a sportolókra is – igaz, ők a legkeményebb fizikai munkát végzőkkel megegyező kalóriatartalmú ételadagokra kaptak jogosultságot.

A „mértékletesség olimpiáján" minden nehézség ellenére rekordszámú, 59 ország 4104 sportolója (3714 férfi, 390 nő) vett részt, s küzdött meg egymással 17 sportág 136 versenyszámában. A két fő legyőzött tengelyhatalom (Németország és Japán) nem képviseltethette magát – formailag ezt úgy oldották meg, hogy újjáalakult (és elismert) nemzeti olimpiai szövetségük hiányában nem küldtek nekik meghívót.

A Szovjetunió ugyan mehetett volna, de egyelőre csupán megfigyelőket küldött, ami mögött az állhatott, hogy Sztálin nem érezte készen országa csapatát, hogy nyerési eséllyel küzdjön meg az „imperialista" amerikaiakkal...

Mire eljött a rajt, a szigetország korábban szkeptikus lakói egészen belelkesedtek, és 84 ezer ember őrjöngött a Wembleyben, amikor 1948. július 29-én egy párás, de verőfényes napon befutott az olimpiai láng, a szokásos módon bevonultak a résztvevők, és a Big Ben harangszavára felszálló 2500 békegalamb szélnek engedése után, az ismét kibomló olimpiai zászló alatt VI. György angol király megnyitotta a játékokat.

Az ünnepséget egyébként közvetítette a televízió és a rádió is – a BBC (igaz, még sokmilliós piac és így konkurencia híján) 1000 fontért vásárolta meg a bő két hét alatt összesen több mint 60 órát felölelő sugárzás jogát...

Atlétikában most először fordult elő, hogy egyetlen férfiversenyző sem nyert két bajnoki címet, viszont a közönség először láthatta a látszatra „meghalni induló", szenvedve futó cseh futózsenit, Emil Zátopeket, aki 10 ezer méteren nyert. A nehéz terepen lebonyolított maratoni pedig drámai finist hozott. A stadionba elsőként a belga Étienne Gailly érkezett, de annyira kimerülten, hogy végül ketten is megelőzték (nyert az argentin Delfo Cabrera).

Úszásban, műugrásban jókora amerikai dominancia érvényesült, és hatalmas fölénnyel nyerték meg a második ötkarikás kosárlabdatornát is: a döntőben 65:21-re verték meg a franciákat. Most először került sor teremben a mérkőzésekre. Birkózásban a törökök szerepeltek feltűnően jól, míg a labdarúgótornát tanulmányozva több ismerősre is bukkanhatunk.

Így például a meccseket többek között a Highburyben (Arsenal), a White Hart Lane-en (Tottenham), a Craven Cottage-on (Fulham), a Selhurst Parkban (Crystal Palace) és a Fratton Parkban (Portsmouth) rendezték, és csak a legjobb négy közé jutók költözhettek be a Wembleybe. A későbbi legendás MU-tréner, Matt Busby által irányított rendező britek is ott voltak, de végül lemaradtak a dobogóról. Az aranyat magabiztosan szerezte meg a Gre-No-Li triót (az utóbb a Milannal összefonódó Gunnar Gren, Gunnar Nordahl, Nils Liedholm hármast) a világgal ekkor megismertető svédek.

Utoljára a londoni játékoknak alkották részét a művészeti versenyek, illetve itt jegyezték fel az olimpiák első politikai indíttatású menedékjog-kérelmét: Marie Provazniková, a Nemzetközi Tornaszövetség 57 esztendős csehszlovák elnöknője közölte, hogy a szabadság hiánya miatt nem akar hazamenni az attól az évtől közvetlen kommunista irányítás alá kerülő hazájába.

A magyar csapatot nem rázták meg ilyen ügyek, viszont annál kiválóbban szerepeltek: a 147 tagú küldöttség az éremtáblázat előkelő ötödik helyén végzett, alig lemaradva a „bronzérmes" Franciaországtól, azaz ilyen értelemben is majdnem sikerült megismételnie a lélegzetelállítóan kiugró berlini szereplést, míg a dobogós helyek számában, illetve eloszlásában felülmúlta a '36-ost.

Bár hazánkat is megtépte a háború, a megőrzött sportbeli nagyhatalmiságot egyebek mellett mutatta, hogy három számban is a 12 évvel korábbi hőseink diadalmaskodtak: kardcsapatunk hatból négy helyen változatlan maradt, a hosszú karrierje során 1932-től kezdve összesen hét aranyat gyűjtő Gerevich Aladár itt lett első egyéniben is (Kárpáti Rudolf ekkor csatlakozott először, teljessé téve a Kovács Pált már másodszor magába foglaló korszakos hármast), míg a tőröző Elek Ilona meg tudta védeni a címét – egyéniben ez nagyon keveseknek sikerült.

A szigetországban kezdte triplázással záruló káprázatos olimpiai karrierjét az ekkor még középsúlyú Papp László, aki a döntőig mindenkit kiütött, egyedül a végén a keményfejű angol John Wright húzta ki ellene talpon a három menetet. Bokszban dupláztunk: a védekezésre nemigen ügyelő, igazi őszinte támadóbunyót bemutató jászberényi Csík Tibor harmatsúlyban lett első.

Szintén kétszer szólt a Himnusz az atlétikai küzdelmek során: a sokoldalú Gyarmati Olga a nők számára első ízben kiírt távolugrásban előzte meg összes vetélytársát – bajnokaink közül egyedüliként ő él még (Amerikában, visszavonultan) –, míg Németh Imre viszontagságos körülmények között (állandóan félbeszakadt a viadaluk) alapozta meg fantasztikus kalapácsvető-hagyományainkat.

Ő vitte a Kossuth-címeres zászlónkat a megnyitón (az NS beszámolója szerint a többi nemzet „felvezetőjével" ellentétben, amolyan kurucos módon, nem hajtotta meg a királyi családot rejtő díszpáholy előtt sem!), és ő lett három nappal később az első győztesünk. Előzőleg többször ért el világcsúcsot is – ebben, és az ötkarikás elsőség terén is méltó utóda lett majd fia, Németh Miklós, aki gerellyel nyert Montrealban.

Bóbis Gyula esetében már az nagy szó, hogy egyáltalán még edzésben volt, hiszen a harmincas évek kiváló birkózója a negyvenhez közeledett 1948-ban – 12 esztendővel fiatalabb svéd ellenfelét legyőzve nyert a szabadfogás nehézsúlyú kategóriájában.

A tornász és artista Pataki Ferenc szemkápráztatóan bravúros műszabadgyakorlata révén a második bajnokunk lett talajon 1932 hőse, Pelle István után, míg a jobb kézfeje elveszését követően ballal majd kétszeres olimpiai aranyérmessé váló gyorstüzelő pisztolyos Takács Károly olyan kimagasló sportember volt, hogy külön cikket érdemelne – Sportnaptár rovatunk két éve tisztelgett is előtte ezzel (természetesen Papp Laciról is volt már külön megemlékezés).

A magyar sportolók az elutazás előtt központi gyakorláson és összetartáson vettek részt – azért pont Tatán jelölték ki a helyét, mert ennek a városnak a klímája hasonlított legjobban Londonéra. Később ott épült ki az állandó Olimpiai Edzőtábor, amely bajnokok nemzedékeit segítő fellegvár lett.

Ezúttal még csak kis idő jutott a rendes felkészülésre, tökéletesnek nem nevezhető, átmeneti állapotok között – amely ebben tehát pontosan megegyezett magával az 1948-as londoni olimpiával. De abban is, hogy mindkét választás bevált, remekül ellátták a rájuk bízott feladatot.

Az ötkarikás mozgalomnak a várva várt béke jegyében új lendületet adó brit főváros esetében valószínűleg ez is belejátszott abba, hogy miután (Párizst követően) másodikként lett duplázó rendező, az idén előttünk álló seregszemle révén az első háromszoros házigazdát tisztelhetjük benne!