Három Dárdai – Ballai Attila publicisztikája

BALLAI ATTILABALLAI ATTILA
Vágólapra másolva!
2021.01.09. 23:17

Dárdai a Videotonhoz szerződött! Országos szenzáció lett volna ez az 1970-es és a 90-es években is, 2021 első napjaiban, amikor nem az idősebb és nem is a fiatalabb Pál, hanem előbbi unokája, utóbbi fia igazolt a Fehérvár FC-hez viszont egészen más okból érdekes e hír. Ha nem lenne foglalt a „Három nemzedék” cím, mi is azt választottuk volna, mert hitünk szerint általánosabb az üzenete e váltásnak egy futballdinasztia családtörténeténél; mérföldköveket jelöl ki a magyar labdarúgás különféle korszakai között. Némi általánosítással, a megtartás, a taszítás, majd a vonzás hármas egységét.

„Első” Dárdai Pál (1951–2017) Véménden született, és rövid újvidéki epizódtól eltekintve Baranya megyében futballozta végig a pályafutását. Komlói „bemelegítés” után 1974–86 között a Pécs MK-, illetve akkor még MNK-döntős, bajnoki ezüstérmes klasszisa, hérosza volt. Legemlékezetesebb mérkőzésén, az 1975-ös tavaszi rajton mind a négy gólt ő szerezte a címvédő, egész ősszel veretlen, az európai elithez tartozó Újpesti Dózsa feletti 4–2-es diadal alkalmával, amiért a maximális tízes érdemjeggyel tüntette ki a Népsport, az osztályozás bevezetése óta mindössze negyedikként. (A ferencvárosi Páncsics Miklós, az ugyancsak pécsi kapus, Rapp Imre, valamint a szintén fradista Szabó Ferenc után.) A mából visszatekintve felvetődik, ilyen képességű játékos miért nem akart „kitörni”, de az más világ volt, pályán és azon kívül egyaránt. Ahogyan Dárdai nem kívánkozott el soha Pécsről, úgy Básti István sem Salgótarjánból – hová is vágyott volna onnan, ahol szőke Istennek becézték? –, Halmosi Zoltán sem Szombathelyről, és sokáig folytathatnánk a sort. Nemcsak azért, mert nem hogy a külföld, még a pesti „négy nagy” is elérhetetlennek tetszett, hanem azért is, mert az otthonra, a város csapatára fel lehetett építeni egy egész életművet, kölcsönös ragaszkodással, szeretettel, megbecsüléssel.

„Második” Dárdai Pálnak (1976–) Pécs már csak az indulást, az elrugaszkodást jelentette. Amint lehetett, ment Budapestre, a BVSC-be, huszonegy évesen pedig Berlinbe. Vándormadárnak azért végképp nem mondhatnánk, hiszen 1997-től egészen 2011-es visszavonulásáig lecövekelt a Herthában, hívhatták bárhova, a gárda történetének meccsrekordere lett. Nem táncoltatta a fülén a labdát, nem vágott négyet sem az Újpestnek, sem másnak, ellenben a futball minden tanulható elemét elsajátította, a maximumot, talán annál is többet kihozva magából. Egészen addig ment, amíg a tudás- vagy inkább az igényszintjének megfelelő csapatot, közeget talált; ehhez előbb el kellett hagynia szülővárosát, majd az ezredforduló magyar labdarúgását is.

„Harmadik” Dárdai Pál (1999–), aki egyre inkább Palkó – bármilyen furcsa is ezt olykor nyomtatásban látni, nálam e becézett alak Csínom Palkóé –, már Berlin szülötte és neveltje, legalábbis kettős identitású fiatalember. Így amikor fehérvári szerződése kapcsán azt írjuk, hazajött, pontatlanul fogalmazunk. De nem kevesebbről, inkább többről van szó ennél. Hiszen első Dárdai unokája és második Dárdai fia a Hertha 1999-es aranygenerációjának a tagja, már bemutatkozott a Bundesligában és az El-ben is, és ha az első keretben még nem is követelhetett helyet magának, holland és osztrák ajánlatok között is szemezgethetett. Mégis úgy döntött: irány Székesfehérvár! Ugyanúgy huszonegy esztendősen, mint az apja, de vele éppen ellentétes útra lépett. Egy szocializációját tekintve német futballista, Berlin vezető klubja idoljának gyereke esetében ezért üzen ez sokkal többet egyszeri választásnál. Mert nem az első jele annak, hogy végre megváltozott valami. Nem ott, hanem itt. Itthon.

A magyar futball megtartó ereje, vonzása évtizedeken át hatott. Az egyesületek és az ország, a szakmai és a lelki kötődések szintjén is. Egy-egy világvándor persze olykor akadt – még Kubala zsenije sem kellett ehhez –, de a többség el sem ment, ha mégis, visszatért, vagy ha nem tehette, visszavágyott. Első nemzetközi klasszisunk, Schlosser Imre Bécsből igazolt Budapestre azért, hogy még egyszer felhúzhassa magára a sértődés miatt elhagyott, de sokszor megsiratott Ferencváros mezét. Orth Györgyöt egészen Dél-Amerikáig sodorta a szél, de legbelül sohasem távozott a Hungária körútról; amikor perui kapitányként egy ifjú magyar tehetség láttán felsóhajtott, „de jó lenne ő nálunk!”, és beszélgetőpartnere értetlenkedve kérdezte tőle, mit keresne a srác a perui válogatottban, ő megütközve felelte: dehogy Peruban, az MTK-ban! Az 1938-as vb-ezüstérmes gólzsákot, Zsengellér Gyulát több évtizedes külföldi lét dacára 1991 tavaszán magam láttam könnyezni új hazájában, Cipruson azért, mert a rajongott Újpestje az NB I-ben kiesőjelöltté süllyedt. Az Aranycsapat tagjainak többsége a fizikai veszélyt, megtorlást is vállalva jött haza az 1956-os túráról, akik pedig kint maradtak, fél Nyugat-Európát bármikor átutazták azért, hogy egy magyar csapatot megnézhessenek, hogy honfitársaiknak segíthessenek. Ismét egy évtizedet ugorva, Albertet, Mészölyt, Farkast hiába kecsegtették milliós gázsikkal a világ vezető klubjai, ők nem is értették, hogyan hagyhatnák itt a Fradit, a Vasast, a Népstadiont, az őket övező álomvilágot, persze a fröccsel és a pörkölttel együtt.

Aztán megtört a varázs. Az 1970-es években már többen mentek, azaz inkább menekültek. Kezdve még 1968-ban Varga Zoltánnal, Kű Lajoson, az újpesti Horváth Józsefen át a Dózsa tündökletes kapusáig, Tóth Zoltánig. Őket már nem várta mesés szerződés, még mese sem, egészen más volt a motivációjuk: csak el innen! Ez már az enyészet, a szakmai és erkölcsi hanyatlás időszaka. Nem véletlen, hogy hamarosan engedélyezték néhány idősebb válogatott hivatalos nyugati szerződtetését, azzal a nem is titkolt céllal, hogy majd a honi labdarúgás üdvére kamatoztatják a profi világban szerzett tapasztalataikat. Bálint László legalább kísérletet tett erre, de nem találta meg a helyét az 1980-as évek hazai futballközegében, Fazekas László kint is ragadt Belgiumban, ahonnan néha megüzente, hogy szövetségi kapitánynak esetleg jönne, de sokkal lejjebb nem adná. A lényeg azonban az, hogy e konstrukció burkolt elismerése volt annak: nálunk már nem működik a sportág, külső segítségre szorulunk, és még csak nem is a szocialista tömbből, tanulnunk kell.

Nem sikerült. A rendszerváltással, a vasfüggöny lebontásával párhuzamosan futballunk tovább mállott és süllyedt, a valamire valók törvényszerűen külföldre igazoltak. Miként második Dárdai Pál is. Aztán néhány évre rá már a semmire valók is. Mindenki, aki tehette. Megindult a kirajzás, mint egy katasztrófasújtotta területről. Ahol nincs jelen, nincs jövő.

Két tragikomikus játékossorsba magam is bepillantást nyerhettem, e momentumok a közelmúlt döbbenetesen pontos tükrei. A neveket hagyjuk is, „X” egy eldugott szibériai zugba szerződött. Nem a szakmai, inkább a szociológia érdeklődés által vezetve felhívtam, milyen ott az élet, mire azt mondta, még nem tudja, mert a városban nem voltak, különféle oroszországi edzőtáborokban keringenek, az Isten háta mögött, megkérdeztem, most éppen hol vannak, ő pedig rövid csend után azt felelte: „Őszintén? Fogalmam sincs.” Az amúgy kiváló képességű „Y” még messzebbre vetődött. Beszélgetésünkkor éktelen, azonosíthatatlan, nem embertől származó ricsaj szűrődött be a telefonba, emberünk nem kis öniróniával magyarázta a zaj okát: „Csak a szamarak üvöltenek az utcán, itt simán előfordul.”

Bizony, tizenegypár éve mindez simán előfordult. Mint szinte bármi a magyar futballban. Azt hittem, onnan nincs is visszaút. Most már remélem, hogy mégis van, ha bizonyossággal még nem is állítanám. De a tavalyi ősz, Szalai Ádám öltözőbeli szózatával, Szobosz­lai Dominik góljával, ezernyi, ennyire nem látványos bizonyítékával ezt erősíti. Harmadik Dárdai fehérvári szerződése jelzi, hogy ezt kívülről is így látják. Ne restelljük, ne tagadjuk, ha bízni merészelünk ebben – itthon is.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik