Szívhangok csődhelyzetben – Malonyai Péter publicisztikája

SOHASEM FOGOM, de nem is akarom megfejteni a törülközőt az elmúlt héten bedobó Szombathelyi Haladás Kft. csődjének hátterét, rám az tartozik, hogy nincs Hali. Legalábbis az, amelyik roppant szép napokkal szolgált a magyar futballnak, és persze nekem is. Régóta kínlódott a csapat, épphogy benn maradt az idén a másodosztályban, aztán a harmadik vonalba nevezett, de azt is visszavonta.

Ami azért „vicces”, mert még meg sem kapták a licencet, feltétele volt ugyanis, hogy nincs köztartozásuk, ám erről nem adhattak igazolást, nyilván, mert van jócskán.

Az ügyvezető lemondott, játékosai nincsenek a cégnek, megszűnt a szerződésük, mert fél éve nem láttak pénzt – ez a vég. Legalábbis az önálló futballtársaságé, mert az 1919-ben alakult anyaegyesület, a Haladás VSE még létezik, s esélye van rá, hogy átvegye a látszólagos profik helyét az NB III-ban. Ahogy az Illés Akadémiának is. Hogy mi lesz, nem tudható, ám ez a két klub létezik, s még a futballeredményeire is büszke lehet. A létező Hali futballistái már elkezdték a felkészülést, Szenczi Bálint szakmai vezető szavai szerint kemény a munka. Arról nem beszélt, hogy az NB III-ban vagy a megye egyben indulnak-e, joggal, hiszen nem rajtuk múlik.

Most ott tartunk, hogy a profinak szánt, 2001-ben önállósodó vállalkozás csődbe ment, vélhetően a többségi tulajdonos körülötti zűrzavarok miatt, kérdezgetik is a városban, lesz-e felelőse az állítólag 600 milliós hiánynak. De a lényeg, hogy az NB III lehet a legmagasabb osztály, amelyben a városnak futballcsapata van.

A városnak – nekem mindig a település a kiindulópont. Népessége (2023: 78 446 fő) alapján 10. az országban, ha formálisan gondolkozom (néha kell…), akkor ugyebár helye van (lenne) a 12 csapatos NB I-ben. Erre legutóbb öt éve volt példa, ám ez csak adat ahhoz képest, hogy egyébként is – s főként a hagyomány miatt – illene fenntartani egy élvonalbeli futballcsapatot. (Ami persze elmondható Pécsről és Szegedről is – nálam mindenképpen.)

Rokoni és baráti szálak kötnek Szombathelyhez, ha otthon nem is, némiképp ismerős vagyok a városban, mondhatom, igazán jó hely. Képes megújulni, újítani, nem véletlen, hogy több mint egy évtizede színháza is van hat játszóhellyel, nívós repertoárral. Ezt csak azért említem, mert a teátrumfenntartás szintén nem zökkenőmentes gazdasági produkció (ezt már apámnál láttam, aki színigazgató volt, ha nem is mostanság), és mégis… Meg persze a szakértelem – az alapító Jordán Tamás hozzáértését nem kell bizonygatnom, a jelenlegi direktor Szabó Tiborról pedig legyen elég annyi, amellett, hogy Jászai Mari-díjas színművész, a kezdetektől a társulat tagja.

Ahogy zuhant a futballcsapat presztízse, úgy emelkedett a magasba a kosarasok népszerűsége. Joggal, hiszen a Falco tényleg remek, a játékosok megszolgálják a pénzüket itthon (bajnoki címvédő) és külföldön (Bajnokok Ligája) egyaránt. Névadója pedig stabil, sikeres cég, a faiparban (én így hívom) bizonyít, lapokat gyárt, amihez van személyes kötődésem, hiszen annak idején a szintén fás nagyapám jóvoltából Hárosról és Mohácsról kaptam úgynevezett fényezett funérlapokat, még zöld színben is, ami fontos, mert gombfocipályához kellett.

Ez akkoriban volt, amikor a Hali remekelt. Nagy élményem az 1966-os, decemberi osztályozó, amelyen a csapat az NB I B 4. helyezettjeként nyerte meg a tornát, az NB I-es Ózdot például 6:1-re lelépve. A Hungária körúton háromezren láttuk, hogy a csapat (Szarka Zoltánnal a kapuban, Mester Károllyal a védelemben, Homolya Tibor fantasztikus irányításával, Szabó Sándorral, Iszak Sándorral a csatársorban) jutott fel az első osztályba. A tudósítás szerint „bokáig érő hóban folyt a mérkőzés”, de a szombathelyi csapat „igen ügyesen a levegőben tartotta a labdát”.

És most a játékosok következnek, akiknek mindenük volt a Hali. A kapus Szarka Zoltánt (1942–2016) esztendőnként hívták a fővárosi nagycsapatok, de ő olimpiai bajnokként (1968, Mexikóváros) is Szombathelyen maradt. Visszafogott, szerény sportember volt, jellemző, hogy amikor átigazolta a Haladás, csak úgy mert bekopogni az őt hívató MÁV-vezérhez, hogy a játékot éppen abbahagyó, szintén Haladás-legenda, Varga Ferenc (Cserga) elkísérte. Az pedig nagyon jó, hogy az Illés Akadémiához vezető utat ma Szarka Zoltán utcának hívják. És – ez sem véletlen – fia, Zoltán a Haladásban volt NB I-es játékos, majd később játékvezetőként maradt a futballban.

Kevés a hely arra, hogy valamennyi, nekem emlékezetes egykori, a klubhoz, városhoz hű futballistát megemlítsem (terjedelem is van a világon), de Király Ferencet (1952–2021) és Halmosi Zoltánt (1947) ki nem hagyhatom.

Kezdem Királlyal, akit annyira becsült a publikum, hogy utolsó meccsén (SZEOL, 1–1) rendre fütyült, kiabált, mert nem volt épp acélos a csapat, ám amikor hozzá került a labda, felcsattant a taps, a végén a vastaps. Szűnni nem akaróan. És persze itt említendő fia, a klasszis kapus Gábor, akiről itt az a fontos, hogy külföldi vándorútjáról hazatérve sportkomplexumot, egyesületet létesített Újperinten, valóban arra használva fel külföldi tapasztalatait, hogy szűkebb pátriájában teremtsen újat.

Halmosi Zoltán a „Cucu” becenevet kapta, ami persze hogy a világklasszis Bozsik Józsefre hajaz, miközben játékstílusuk igencsak különbözött. Nem úgy a mentalitásuk. Semmi nagyzolás, a futball pedig szent. Fantasztikus volt a munkabírása, nagyon jól lőtt, például a válogatottban 1969 novemberében Írország ellen (4:0) az első gólnál, amikor egy kipattanó labdát küldött kapásból a kapuba. Utána történt, hogy egy Eger elleni meccs előtt a város melletti kis faluban készült a csapat, az ottani iskolás fiúk valósággal körülrajongták. Amikor véget ért az edzőtábor, a fiúotthon lakói nevében az egyik srác hatalmas virágcsokrot adott át neki. A csapat edzője, Albert József (1912–1994) úgy mesélte, nem tudná megmondani, ki volt jobban meghatódva: a gyerek vagy Halmosi Zoltán.

Ahogy Királyé, Halmosi fia, Péter sem akárki, szintén külföldet járt válogatott futballista, persze hogy szívügye a Hali. A két Halmosi nagy közös élménye, hogy amikor átadták az új stadiont (2017), együtt léphettek pályára, ha csak terepszemlére is. Mert majd’ elfelejtettem, az egykori klasszikus, falelátós pálya már a múlté, a jelen létesítménye pazar. Legalább az – jegyzem meg, egyébként pedig egyetértek Halmosi Péterrel: „Nem akkor kell kapkodni, amikor már bevégeztetett, nem a sír szélén kell siránkozni, hanem akkor kellett volna segíteni, amikor még lehetett.”

Elfogultságom nem tagadom, remélem, látom még az első osztályban a Haladást. Hogy melyiket és milyen gazdasági háttérrel, azt meg nem mondom. Mindaddig marad bennem örök emlékként az említett 1966-os osztályozó mellett egy későbbi meccs, amikor a csapat 1977-ben úgy lett Sárosi László irányításával ötödik, és vele a vidék legjobbja, hogy márciusban az Üllői úton legyőzte a Ferencvárost. Sebestyén Péter lőtte mindkét gólt, a Fradi csak utána szépített, ám a bravúrnál lényegesebb, hogy nem a semmiből jött a siker. Roppant akarattal játszott a csapat, a középpályások okosan tartották a labdát, pontosan indítottak, főként a két szélsőt, Sebestyént és Hauzer Tibort. A Népsport tudósításában „érett, fegyelmezett” játékról írt. A mezőny legjobbja Halmosi Zoltán volt, a védelmet Király Ferenc irányította, a kapuban pedig Szarka Zoltán állt.

Ja, így könnyű! – mondhatom ma, és persze azt is, hogy a szálak törvényszerűen érnek össze – a szívekben.

Persze hogy az enyémben is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!