Szeged szeggel – Dlusztus Imre publicisztikája

Azt kérdezed leveledben, Kedves Barátom: miért nincs 1999 óta élvonalbeli foci Szegeden? Arra vagy kíváncsi, miként lehet, hogy előrébb tart Paks, Mezőkövesd vagy Balmazújváros? Vaskos könyvet írhatnék e témában, csak épp nem lenne semmi értelme, mert amikor eljutnék oda, hogy mi lenne a megoldás, kiderülne, hogy aki tehetné, nem teszi. Az egyik (típus) azért, mert zsigeri és politikai okból utálja a sportágat, a másik (típus) meg egész egyszerűen nem érti a futball valódi összefüggéseit. Eddig mernék elmenni konkrétan, konkrétumok nélkül, de azért van mondandóm arról a folyamatról, amely idevezetett.

Kedves Barátom, nézd el, kérlek, hogy lesz itt néhány személyes megjegyzés is. Ha tévedtem, mert túl közel voltam a témához, vállalom.

Szegeden az első futballklub (SZAK) 1899-ben alakult. Innentől kezdve a város, amely ma az ország harmadik legnagyobb települése, egészen a rendszerváltásig nagy súllyal volt jelen a labdarúgóéletben. Nem részletezem a számos egyesület és fúzió történetét, de leszögezem, hogy minőségi játékosok és szakemberek egész sorát adtuk a hazának. 1928-tól 1946-ig Szegeden futballozott Baróti Lajos, az egyik legjobb magyar futballedző. Idehaza csak szegedi csapatban lépett pályára Kalmár György (1941–1942-ben 35 találattal gólkirály), aki játékosként hét évig volt profi Svájcban és Franciaországban, majd három évig volt Burma szövetségi kapitánya. Szeged adta a sportágnak Sándor Csikart, Nemes Istvánt, Kocsis Lajost, Kozma Mihályt, Pusztai Lászlót, Kutasi Lászlót, itt lett neves futballista Gujdár Sándor. Ők az ismertebbek.

Kispéter Mihály, aki a sérült Rudast helyettesítve a Ferencváros csapatkapitánya lett, s akit 1948–1949-ben az év labdarúgójának választottak, ugyanúgy a Móravárosi TE neveltje, mint a legendás Sándor Károly. Az 1912-ben született Pálinkás József Szegedről került a Fradiba, ötször védett a válogatottban. Innen indult mindhárom Korányi fivér: Lajos 40-szer volt válogatott, 1938-ban vb-ezüstöt szerzett; a rejtélyes sorsú Mátyás négyszer volt válogatott; Dezső, avagy Desiré ötszörös francia válogatott öt góllal. Az utóbbiról Sete-ben utcát neveztek el, kétszer nyert bajnokságot, gólkirály is volt, 21 évig szolgált francia profiként. Az Újpesttel háromszoros bajnok lett Tóth György, a 15-szörös válogatott (1939–1948) kapus, aki a nemzeti színekben a Szeged FC játékosaként mutatkozott be. Méltatlanul elfeledett sportember Kürtösi László, aki a Mészöly-féle ifiválogatottal lett Európa legjobbja 1960-ban.

Az NB I évtizedekig elképzelhetetlen volt szegedi csapat(ok) nélkül, és amikor a hatvanas-hetvenes években a sportsajtó páternosztert emlegetett, a SZEAC, majd a SZEOL vagy az élvonalban szerepelt, vagy épp feljutó helyen volt a másodosztályban. Az NB I-ben átlagosan tízezres, a második ligában öt-hatezres szurkolótábor előtt.

Hogy ez a (halvány részleteiben bemutatott) múlt miért nem öröklődött át a maiakba? Sok magyarázat él, ezek közül kettőt emelnék ki. Az egyik az, hogy a labdarúgás helyben nem termelte ki a maga Szániel Jánosát (Győr), Veréb Györgyét (Diósgyőr), Illés Béláját (Szombathely), Herczeg Andrását (Debrecen), tehát azt az embert, aki játékosként elég hiteles és szívós lokálpatriótaként elég erős tudott lenni ahhoz, hogy szóba álljon vele a politika. Pedig Szegeden az egyetem révén volt szívóerő és szellemi muníció is. Kürtösi, Heidrich, Vass, Berkes, Birinyi, Hevesi, a későbbi MLSZ-elnök Bozóky Imre, a városi sportéletet gardírozó Dékány Géza, a Gujdárt is nevelő Mészáros Károly, a Fradival KEK-döntőt játszó Pataki Miklós, a Szegedi Dózsánál kiváló edzővé váló Reményik László, a futballból eltűnt, egyebekben vegyész végzettségű V. Tóth Mihály, az orvosként és veterán teniszezőként is híres Janka János vagy a könyvtárigazgatóvá lett Zallár Andor sorsában a nevük elé rakott dr. a közös elem. No meg az, hogy nem sokat tettek, tehettek Szeged labdarúgásáért.

És itt jön a második ok: a politika. Nem szerettük az átkost, de Komócsin Mihály, a párt megyei első titkára elemi kötelességének érezte, hogy Szegeden legyen minőségi futball. Idehozta edzőnek Kovács Ferencet, Bundzsák Dezsőt vagy Kaszás Gábort, gondoskodott arról, hogy szegedivé legyen egy vagy több évre Antal Péter, Egervári Sándor, Nagy Antal, a gyulai-csabai Dávid Imre, a tatabányai Kőműves Mihály, a dunaújvárosi Segesvári Sándor vagy a Vasastól érkező Orosházi László. És még arra is odafigyelt, hogy az olyan ősszegedi, mint Szalai (Dzsínó) István, kertészi állást kapjon a konzervgyárban.

Akkoriban ki volt adva, hogy a gázszolgáltató vagy az olajipar állt be „bázisvállalatként" a futball (és a SZEOL további hat NB I-es szakosztálya) mögé. Azután jött az erózió. A szegedi ipar nagy része az ország rendszerváltásnak nevezett kirablásával összecsuklott. A megmaradt termelőeszközök túlnyomó többsége, különösen a szolgáltatóipar, külföldi tulajdonba került. A Felső-Tisza-parti stadion már akkor alkalmatlan volt a valódi futballhangulat befogadására, amikor a Crvena zvezda itt játszotta a BEK-meccseit. A világ legrondább stadionjainak dicstelen, de az interneten jól terjedő versenyében élen jár ez az 1951-ben átadott építmény. Akkor az atlétikai vörös salakon kívül még egy, a motorsportot szolgáló széles sáv is feketéllett a szurkoló és a játékos között. A kapuk mögött erre a részre a belgrádiak vendégjátékára beton lelátó került, s így csupán ötven méterre van az alsó sortól az alapvonal, de a nézőtér centrumából légvonalban épp 225 méterre állnak a túlsó oldali szögletzászlók.

Ez a távolságtartás jellemezte az összes helyi vezetőt és jellemzi a mai városvezetőséget is. A változtatáshoz be kell látni, hogy a minőségi sport magas műszaki igénye miatt nem lehet előrébb lépni állami és/vagy önkormányzati támogatás nélkül, és itt nem feltétlenül csak guruló forintokat, hanem összehangolt koncepciót is értek. A kézilabdához sportcsarnok, a vízilabdához uszoda, a labdarúgáshoz stadion kell.

Mi, szegediek, Kedves Barátom, a futballban halmozottan hátrányos helyzetűek vagyunk. Különösen azért, mert a helyi politikai és gazdasági vezetők egyike sem vette a fáradságot, hogy elmélyedjen a város és környezete sporttörténetének üzeneteiben. Abban, hogy mit jelképez a szegedi Baróti Lajos életműve, hogy mit ér a város 51 élvonalbeli éve (két esztendőben két klubbal is), és hogy milyen felelősséget ró ez a múlt a mai korok döntéshozóira.

Sallói István, az egyik legjobb eszű elemzője a sportágnak, állapította meg, hogy Szegeden és környékén az átlagosnál több tehetség születik, nevelkedik. Az okokat én sem tudom, de egyik volt játékosom, a ma már földrajz szakos diplomával és megfelelő licenccel edzősködő Kárász Dávid saját tehetségföldrajzos kutatásaival is igazolja e tényt. Szeged kis odafigyeléssel, az egyetemére és a város kétség kívül nagy vonzerejére építve könnyedén rakhatna össze egy élvonalbeli együttest. (Tudom, az élvonalbeli tagságot ki kellene vívni). Bármelyik innen elszármazó játékossal beszélgetek, egy-két kivétellel mindegyik azonnal hazajönne, akár kisebb pénzért is. És ez lehetne a legolcsóbb minőségi csapat. Köteles László (Nacsa Péter) – Szivacski Donát (Hajdú Sándor), Batik Bence (Dlusztus András), Kecskés Ákos (Szélpál Norbert), Laczkó Zsolt – Gyömbér Gábor (Forgács Dávid), Kecskés Tamás (Vágó Levente), Zsótér Donát (Búrány Zoltán), Völgyi Dániel – Hrepka Ádám (Orosz Márk), Ádám Martin.

A kispadra edzőnek Szabics Imrét ültetném.