NB I: keleti irány – Vincze András publicisztikája
Jelentős esélyt szalasztott el – szerintem – az MLSZ, igaz, nem most, hanem inkább két éve: ugyanis a néhány hete meghirdetett „öt magyar fiatalt a pályára!” és az „NB II-ben magyar edzők dolgozzanak!” kezdeményezés fókuszba állítása mellett most forrhatná ki magát a már régóta terítéken lévő bajnokságreform.
Ha ránézek a 2025–2026-os labdarúgó NB I csapataira – előre is elnézést kérek a szereplőktől –, kicsit legörbül a szám, ilyen mezőnnyel ugyanis aligha lesz acélos az előrelépés. Lapunkban rendre megjelennek érvek és ellenérvek a csapatlétszám kapcsán, ki ezt, ki azt a bajnoki lebonyolítást favorizálja. Feleslegesen. Ami azért is kár, mert az eddig „lezajlott” és teljesen hatástalannak tűnő (sajtó)vita ellenére jól látható, hogy Európában milyen irányba kanyarodnak a kis létszámú küzdelmek, s hogy az elmúlt évek során mely szisztéma mellett voksoltak a futballhivatalok (legyen az szövetség vagy liga) – szóval szinte kivétel nélkül a rájátszásos rendszer a nyerő. Miközben nálunk az óriási fejrázás megy, ha a 16 vagy 18 csapatos bajnokság kerül szóba (szó nem lehet róla!), aközben a tizenkét klubot felvonultató NB I pontosan ugyanazt a „szélsőséget” produkálja, mint anno a nagyobb létszámú és agyonkritizált, fővároscentrikusnak gúnyolt első osztályú sorozat. Most éppenséggel döbbenetes túlsúlyban vannak a keleti országrész együttesei. Debrecen, Diósgyőr, Kazincbarcika, Kisvárda, Nyíregyháza – a magyar élvonal majd’ felét a keleti régió klubjai teszik ki, aminek nyilván (jó) oka van, s az egyik ilyen (szintén szerintem), hogy manapság ott koncentrálódik legjobban az élvonalbeli rutin. Az NB II-ből második helyen feljutott Kazincbarcikában a mögöttünk hagyott idény során például hangsúlyos szerepet kaptak azok a labdarúgók (is), akik papíron már inkább kifele tarthatnának a karrierjükből: Bódi Ádám, Varga József, Lucas (jellemző, hogy hármójukról 2012-ben már készült közös kép még Loki-mezben)…
Szóval most ott tartunk, hogy nem 18 vagy 16, hanem már csupán 12 együttes esetében uniformizálódott egy hangsúlyos részlet (úgymint: keleti túlerő van az NB I-ben), ezzel szemben a hajdani „unalmasabbnak” vagy „lötyögősebbnek” mondott NB I esetében a bizonyos fővárosi uralom során, vagyis az FTC-, Újpest-, Vasas-, Honvéd-, MTK-árnyékban azért még bőven volt hely Szombathelytől Pécsen és Szegeden át egészen Debrecenig a vidéki fellegvárakat képviselő csapatoknak (is).
S ha már fentebb a Kazincbarcika szóba került…
A történelmi feljutást produkáló csapat rögvest arra kényszerül, hogy albérletbe vonuljon, mégpedig a mintegy nyolcvan kilométerre lévő Mezőkövesdre, hiszen nincs az élvonalhoz passzoló stadionja. Azt most nem elemezgetem, a pályabérlet mekkora terhet jelent (az is lehet, hogy bitang nagy összeg, az is, hogy nem jelentős tétel), s hogyan és hányan vándorolnak majd a barcikai drukkerek közül a „hazai meccsekre”, ugyanakkor csak arra tudok gondolni (lehet, naivan), hogy meglehetősen súlyos forintok gurulnak ki totál feleslegesen az albérleti oldalon, miközben a hétköznapokon megy a melldöngetés a magyar fociban, hogy manapság már milyen nagyszerű a létesítményhelyzet. A gond ilyenkor csak az, hogy a kieső csapatok viszik magukkal az új arénákat, míg a feljutók (lásd néhány éve a Kecskemét) csak szerényebb és az NB I-re alkalmatlan futballhelyszíneket tudnak felmutatni… Tetszik, nem tetszik, a labdarúgás jelen hazai helyzetében a bajnokságszervezőknek már igencsak direkt módon kellene meghatározniuk, ki milyen feltételekkel vehet részt a küzdelmekben. Jöhetnék most az amerikai profi sporttal, amelyben kőbe vésett szabályok viszik a bizniszt, és tudom, az európai futballban alkalmazhatatlan a zárt rendszer, ettől függetlenül, de ezzel párhuzamosan a magyar foci kapcsán az egyik legnagyobb gond, hogy még mindig az engedmények korát írják. No de kérem, ha már előre látszik, hogy egy klub nem tud megfelelni az élvonalbeli követelmény alapjának (meccsrendezés hazai pályán), akkor miért…
Na de nem folytatom, mert a végén még kiátkoznak (szerintem már így is, hogy állandóan a bajnoki létszámon rugózom ezeken a hasábokon). Néhanapján néhány, a magyarhoz hasonló rendezésű külföldi bajnokságban szereplő futballistát megkérdezünk, milyen érzés a rájátszásban szerepelni, és azok, akik, mondjuk, Cipruson, Romániában, Szlovákiában, Svájcban légióskodnak, mind azt felelik, hogy izgalmasabb, színvonalasabb, és ami talán a lényeg, a szurkolónak tartalmasabb elfoglaltságot és szórakozást kínál, ha ráadás- (tét)meccseket lehet játszani és nézni.
Vajon nálunk miért félnek annyira a pluszmérkőzésektől?
Hoppá, picit elkanyarodtam a fősodortól, jelesül, hogy klubügyileg mi a (lesz) a helyzet a magyar élvonalban. Erősen kedvelem és pártolom a kis csapatokat, anno (2001-ben) a BKV Előrét is boldogan láttam volna az NB I-ben. Azért is, mert valamikor a nyolcvanas években az ismert és labdarúgóberkekben elismert szaktekintély, a hajdani Népsport-újságíró Németh Gyula is volt a csapat edzője, tehát a múlt okán erős a kapocs, olyannyira, hogy az újságíró-válogatott a téli felkészülés végén hagyományosan edzőmeccset is játszhatott a Sport utcában, persze szigorúan vegyes csapatösszeállításban (a teljes BKV ellen esély sem lett volna a félpályáig eljutni). S ugyancsak jó volt írni a hajdani Gázszerről, sőt még a puszta közepén működő Stadler FC meccsei is kuriózumszámba mentek, nem beszélve arról, milyen sokat jelentett, ha jó spílerek jó focit játszottak, ami (például) igaz volt a Siófok esetében, ráadásul a Balaton pluszvarázst jelentett a meccsrendezés és a focifíling kapcsán. A helyzet manapság is változatlan, ugyanakkor most nem látom azt a folytonosságot, ami játékhatékonyságban előrébb lendítené a profi klubfutballt. A tíz éve tartó, háromkörös lebonyolítás átka leginkább az NB II-ből felkerülő újonccsapatokat sújtja, a kétszer idegenben, egyszer hazai pályán fellépés még az FTC–Újpest relációban is szörnyen igazságtalan, és bizony attól félek, hogy még inkább elbillen majd a mérleg nyelve. Arról nem beszélve, hogy – ha már szakmai oldal – nemigen látni azt, hogy a keleti régió együtteseinél meghatározó számban lennének az alkotni képes labdarúgók (inkább a rutin dominál vagy dominált), ugyanakkor az sem lehet véletlen, hogy a magyar vonalhoz, hála az égnek, következetesen ragaszkodó Paks adta az utóbbi években a legtöbb gólkirályt, s a legtöbb olyan játékost, akik a mostani honi élklubokhoz is piaci értéken szerződhettek (értsd: fizettek az átigazolásukért). Azt is látni és kezelni kellene ma már, hogy az ilyen szűk keresztmetszetű bajnokságban nincs szükség olyan külföldi szakvezetőre, aki úgymond túlélő vagy vegetáló taktikával dolgozik: az idén az Újpest, a DVTK és a DVSC esetében is bebizonyosodott, a választott szakmai irányért felesleges volt pénzt, paripát áldozni (persze az említett egyleteknél az új évadban rácáfolhatnak a kritikára, de lássuk be, az ilyen változásnak az eddig tapasztaltak fényében inkább a véletlen ágyazhat meg), ellenben – ha jól olvastam a Szpari-játékosok nyilatkozatait – Szabó István Nyíregyházán néhány meccs leforgása alatt pontosan azt csinálta, amiért szerződtették: kohéziót teremtett, rendbe rakta a játékstílust, és még úgy is benn tartotta az együttest, hogy talán a legrosszabb pillanatban kapott a csapattal együtt méretes pofont a Ferencvárostól (7–0 az Üllői úton)…
Befejezésül van itt még valami: a 2003–2004-es bajnokság előtt lapunkban végigvettük az akkori NB I-es együttesek esélyeit, a mostanihoz hasonló módon lamentálva a mezőny összetételén, és a summázat úgy szólt, hogy a Siófok – akkor Balaton FC – biztos kieső lesz (voltak ilyen-olyan gondjai a klubnak). A sportági legenda szerint a csapat akkori vezetőedzője, Csertői Aurél fogta ezt az újságoldalt, és szó nélkül kiszögezte az öltöző falára, oda, ahol minden egyes nap, minden egyes belépő láthatta a címet: a Siófok búcsúzik majd az NB I-től.
A csapat öt meccsel a bajnokság vége előtt még a tabella második helyén állt, majd a negyedik lett.
No, akkor ezek után: hajrá, Kazincbarcika, Kisvárda, Diósgyőr, Debrecen és Nyíregyháza!
A mostaninál nagyobb esély nincs a bravúrra…
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
