Iszapbirkózás – Csinta Samu publicisztikája

Nem mondom, felfedezhető némi báj egy végletekig felázott pályán zajló futballmérkőzésben, de kell hozzá az az erős nosztalgia is, amit csak az egymásra rakodó idő képes kialakítani, illetve táplálni az emberben. Például annak emléke, hogy a csalfán megereszkedő február végi télben álldogáltunk az edzőpálya mentén, amikor csaknem három hónapi futballéhkopp után a csapatok végre elkezdték a felkészülési mérkőzéseket. Ilyenkor néhány percen belül eltűnt a játéktér felső fagyos kérge, a taposó, csúszkáló stoplis cipők alól előtűnt a feneketlen sár, amelyben az egyszerű talpon maradás is nagy tétnek számított.

Sokan már akkoriban is kétségbe vonták a hasonló felmérők hitelességét, de azért még erősen tartotta magát a tézis, amely szerint ilyenkor derül ki a januári edzőtáborban lefutott kilométerek száma, valamint hogy ki mennyit csípett le a kanyarban, ahol a fenyők eltakarták az edző elől a fordulót. Meg ugye aki ilyen pályán is képes megszelídíteni a labdát, annak a zöld gyepen gyerekjáték lesz. De sokan vallották azt is, hogy ekkor lehet igazán megtanulni a jó ütemű becsúszást. Ment a dagonyázás, a játékosokban pedig gyűlt a különleges körülmények közepette felhalmozódó tapasztalat. Feltéve, hogy megúszták sérülés nélkül.

A mai párhuzamok keresésére ösztökélő, minimum plusz ötvenes emléket az elmúlt hétvégén játszott Kecskemét–FTC NB I-es futballmérkőzés ébresztette fel bennem. A „tájleírás” persze annyiban mindenképpen hibádzik, hogy a feneketlen talajt ezúttal csőtörésszerű esőzés okozta, amellyel képtelen volt szembeszállni a kecskeméti pálya vízlevezető rendszere. Természetesen hosszan lehetne értekezni arról, hogy hasonló felületen szabad-e meccset rendezni, magam is szívesen megnéztem volna, milyen magasra pattant vissza a leejtett labda a gyep játékra való alkalmasságát ellenőrizni hivatott tesztelés során. Ilyenkor elméletileg az „őszintébb” focit játszó csapat kerül előnybe, a magasabb szintű technikai tudásra épülő, több labdatartásra, rövid passzos játékra berendezkedő együttes futballistáinak újra ki kellett találniuk önmagukat és alakulatuk játékát. Ilyenkor mindig a vesztes fél hivatkozik elsősorban a mostoha pályaviszonyokra, de az is a tudás, a játékintelligencia szintjét jelzi, ki milyen mértékben tudja menet közben átállítani magában a gondolkodási barométert.

Meggyőződésem azonban, hogy a kecskeméti meglepetésben nem csak a pálya „játszott”. A Fradi 2–1-es veresége ama törvényszerűségnek is következménye, amellyel a vasat több fronton is tűzben tartó csapatok kénytelenek megküzdeni. Egy-egy becsúszó kudarccal már-már érdemes kalkulálni, az edzői képzettség ilyenkor elsősorban annak a megakadályozásában nyilvánul meg, hogy – képletesen szólva – a megcsúszó lábat ne kövesse a test zuhanása is. Azaz a csapat ne kerüljön tartósan lejtőre, elrettentés gyanánt végzetes szabadesések egész sorát rögzíti a futballtörténelem. Titkos, de legalábbis nehezen érthető dolgok zajlanak ilyenkor, korábban alapértelmezésben is gond nélkül működő folyamatok bicsaklanak meg. És itt nemcsak arról van szó, hogy a labda mindig kifelé pattan a kapufáról, sokkal inkább arról, hogy a „sebesült” gárdákról ilyenkor messzire érzik a vérzés szaga. És ez bizony nem csak az állatvilágban éleszt fel gyilkos ösztönöket.

Ilyenkor nyer értelmet a nagy csapatok játékoshalmozási gyakorlata, még ha ez sokak szerint a labdarúgó-temetők előszobája is. A Real Madrid, Bayern München vagy Liverpool kaliberű kluboknál bevált gyakorlat a „minden posztra legalább két azonos képességű játékost” elv érvényesítése. A többfrontos szolgálatteljesítés sokszor még így is képes kivéreztetni egy csapatot, a helyzetet pedig súlyosítja az ilyenkor menetrendszerűen felfakadó szurkolói elkeseredés, vádaskodás, gyanúsítgatás. Olyan prés ez, amely esetenként a leginkább távlatokban gondolkodó vezetőség határozottságát is képes kikezdeni.

A megmagyarázhatatlanul tartós fejre állások tipikus példáját szolgáltatja mostanában Székelyföld emblematikus futballcsapata, a Sepsi OSK is. A sepsiszentgyörgyi piros-fehérek fennállásuk legnapfényesebb nyarát élték meg, két Román Kupa-győzelem után az Európa-konferencialiga csoportkörébe jutás küszöbéig jutottak. A bravúros idénykezdéssel egy ideig párban haladt a bajnoki szereplés is, a csapatot a verhetetlenség egyfajta nimbusza kezdte övezni, hiszen a szeptember 16-i kilencedik fordulóig senki sem talált fogást Liviu Ciobotariu együttesén. Aztán hat egymást követő vereség formájában ütött be a krach, a lejtőn való megkapaszkodás újra körvonalazódó illúzióját – egyben a Román Kupa-győzelem megismétlésének álmát – pedig nemrég a másodosztályú Vajdahunyad elleni vereség tépte szét.

A már említett szurkolói katasztrófaelméletek nagyon hamar a lélektelenségben, a nemtörődömségben találják meg a kudarcsorozat okát, akkor is tolvajt kiáltva, ha semmi megalapozottsága sincs. A szentgyörgyi rendcsinálási kísérleteknek az sem tett jót, hogy az egyik játékost éjszakai órában ittas vezetőként fülelte le a rendőrség. A fegyelem ilye­tén lazulása immár kétségbevonhatatlanul a szakvezetőség irányába mutogat.

De az európai kupaszereplésre felkészülés a még szorosabban vett szakmai munkát is más megvilágításba helyezte. A megtisztelőnek tekinthető teljesítménykényszer korábban nem ismert kihívások elé állította a stábot, a júliusi európai kuparajt, a megszokottnál korábbi formába hozás parancs­szava az előző idényt követő pihenést, majd az alapozás időszakát is lerövidítette, illetve átszabta. Aminek kétségtelenül meg kellett, hogy legyen a böjtje, azaz a menetrendszerűen érkező hullámvölgy – ennek időtartamát lett volna hivatva minél szűkebbre szabni a minél minőségibb keret tehervállalása. Az azóta eltelt hónapok és események azt bizonyítják, hogy a Sepsi OSK még nem volt felkészülve hasonló szakítópróbára. És az edzői stáb sem, amely a részben csalódott – ne feledjük, a norvég Bodö/Glimt elleni kiesésről nem kis részben a pártos játékvezetés tehet –, részben pedig hamis önképet kialakító alakulatot nem tudta visszarángatni saját valós értékének és vágyálmainak szintjére.

A hazai és külhoni magyar futballszurkolók legkedveltebb csapatai közé tartozó két együttes esete természetesen csak jelenség szintjén összehasonlítható. Az FTC változatlanul listavezető, a bajnoki cím első számú várományosa, mellette pedig több mint ígéretes a Konferencialigában zajló menetelése. A Sepsi OSK a román bajnokság tabellájának nyolcadik helyén áll, és az alapszakasz visszavágóinak kezdetét jelentő, Rapid Bucuresti elleni pénteki bajnoki megnyerésével időlegesen felsőházi rájátszást jelentő helyre is előreléphet. Ellenkező esetben viszont legalább akkora a leszakadás veszélye, nem beszélve arról, hogy a mérkőzés minden bizonnyal edzője további jövőjéről is dönt.

Természetesen életszerűtlen felvetés, és a szurkolókat is garantáltan „idegállapotba” hozná, ha hasonló helyzetben higgadt elemzés után bármelyik vezetőség a nyilvánosság elé állna és azt mondaná: a két- vagy többfrontos harc meghaladja a csapat erejét, ezért aztán az egyik lehetőséget kénytelenek vagyunk futni hagyni. És ha bárki valamilyen következtetést várna, talán az edzőképzésben be kellene vezetni az átalakuló futballvilág ilyetén kihívásaira való szakmai reagálás tanítását. Bár attól tartok, ebben a témában még nem született meg a vonatkozó szakirodalom.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!