A tehénpásztorok szabadsága – Csillag Péter publicisztikája

„Az a baja a világnak, hogy nem a tehénpásztorok kormányozzák” – olvasom Puma Facebook-oldalán az Indul a bakterház világnézeti alapvetését. Pumát hét-nyolc évesen ismertem meg, állt a fűbe dobott két pólócsomó között valami erdőszéli tisztáson, várva a lövéseket a nyári tábor záró napi csúcseseményén, az Aranykapus-versenyen. Nem volt vetődős fajta, apró termetével a sarkokra nemigen ért oda, inkább a testközeli labdákra mozdult, ha meg mégis átcsúszott a karja alatt, bosszankodva harapott el egy káromkodást. Velúrbőr gyerekcipőjére tisztán emlékszem, arra viszont halványan sem, hogy végül megnyerte-e az Aranykapus-címet. Nem hiszem egyébként, nem volt nyertes típus, de nem is akart soha legyőzni senkit, nem tört babérokra. A sport távol állt tőle, mint a filmbeli Bendegúztól a bakterháznál rárótt tehénpásztori szolgálat. „Nem nekem való mesterség volt ez. A fogaim összeverődtek. Fáztam. […] Hazagondoltam. Tegnap besütött a nap a hasamra. Csak most tudtam, hogy milyen jó keresztbe feküdni az ágyon.”
„Az a baja a világnak, hogy nem a tehénpásztorok kormányozzák” – olvasom Puma Facebook-oldalán az Indul a bakterház világnézeti alapvetését. Pumát hét-nyolc évesen ismertem meg, állt a fűbe dobott két pólócsomó között valami erdőszéli tisztáson, várva a lövéseket a nyári tábor záró napi csúcseseményén, az Aranykapus-versenyen. Nem volt vetődős fajta, apró termetével a sarkokra nemigen ért oda, inkább a testközeli labdákra mozdult, ha meg mégis átcsúszott a karja alatt, bosszankodva harapott el egy káromkodást. Velúrbőr gyerekcipőjére tisztán emlékszem, arra viszont halványan sem, hogy végül megnyerte-e az Aranykapus-címet. Nem hiszem egyébként, nem volt nyertes típus, de nem is akart soha legyőzni senkit, nem tört babérokra. A sport távol állt tőle, mint a filmbeli Bendegúztól a bakterháznál rárótt tehénpásztori szolgálat. „Nem nekem való mesterség volt ez. A fogaim összeverődtek. Fáztam. […] Hazagondoltam. Tegnap besütött a nap a hasamra. Csak most tudtam, hogy milyen jó keresztbe feküdni az ágyon.”

Puma nem azért volt Puma, mert bárki vadállatot látott benne. Éppen ellenkezőleg, szelíd, vidám és kócos kisfiúként Pumuklira, a torzonborz mesehősre emlékeztetett, innen rövidült a becenév. Hosszú évekig összejártunk, együtt nőttünk fel, tudtunk egymásról, az új évezred az ő tizenéves baráti körével köszöntött rám egy szédülős vidéki házibuliban. Balaton-felvidéki punk társaság verődött össze valami szülőmentes családi házban, csörögtek a sörösüvegek, zúgott a kazettás magnó, „előre, elevenek, félhullák”. A mozgalmas éjszaka képeit akár egy punkzenekar klipjéből is kivághatták volna: az emeleti szobában tarajos srác kiakasztott gigával nyelte üvegből a vodkát, a fürdőkádban alkalmi pár talált egymásra, éjfélkor pedig a biztosítótűs, bőrdzsekis fiúk-lányok engedelmesen a tévé elé kuporodtak, és üveges szemmel bámulták Mádl Ferenc ünnepi köszöntőjét. Hajnalra felpörögtek az események, ablakok törtek, valami verekedés is kialakult, és a 21. század első napsugaraival együtt a rendőrök is megérkeztek.

Aztán másfelé sodort bennünket a sors, Pumával hosszú-hosszú évek után 2009-ben találkoztunk ismét Budapesten. Akkor már régóta egy linzi foglaltházban élt egy punkkolónia tagjaként, zilált volt és megviselt, leharcolta a társadalmon kívüli lét minden küzdelme, pótszere, nehéz volt benne felismerni az egykori tiszta tekintetű Aranykapus-jelöltet. A szabadság örök vándoraként sodródott a világban, a Blahán, a kocsmaasztalnál magától értetődő egyszerűséggel mesélte, hogy sokat csövezik vonatokon, bolyongott például hetekig olaszországi járatokkal. Fülhallgatója árulkodott róla, hogy ha más társa nem is mindig akadt, a zene elkísérte kiszámíthatatlan kacskaringózásai során. „Valami megszűnt bennem, elpusztult rég, arcomon nem láthatod, de belül üvöltenék…” Böngészem a bejegyzéseit, látom örömeit, küszködéseit. „Ez nekem nem fog menni… élni, becsülni, szeretni akarok. Levelek, felszólítások, büntetések… Ha az alagút végét látnám… de nem…” – olvasom a panaszt, amelyet a bakterházi tehénpásztor nyelvére a filmbeli vallomással lehetne lefordítani: „Én mindig is jó szándékú gyerek voltam, csak mire a szándékom végére értem, rossz lett.”

Puma példája erősíti a benyomást, hogy ha meg kellene határozni, a társadalmi élet mely terepe áll a sporttól a legtávolabb, a punkmozgalmat jó eséllyel sorolhatnánk az élre. Nincs benne sem versenykészség, sem törekvő céltudatosság, egészség meg aztán végképp.

Ehhez képest talán meglepő lehet, hogy bizonyos szociológiai kapocs mégis mutatkozik a két terület között, még ha nem is a pályán: a futballstadionok lelátóján kibontakozó huliganizmus gyökerei társadalomtörténeti szempontból összeérnek a punkokéval. Az anarchia szabályszerűségei című, a Világosság folyóiratban közölt tanulmányában Váriné Szilágyi Ibolya már 1981-ben rámutatott a Nagy-Britanniában észlelt közös eredőre: „Ismeretes, hogy a futballhuliganizmus – a punkokkal együtt – eléggé előkelő helyet foglal el azoknak a jelenségeknek a világában, amelyeket a háború óta a morális pánik forrásaiként éltek át s élnek meg még ma is a szigetország lakói. A futball fiatal megszállottjai még nem kifejezetten deviáns, nem bűnöző futballhuligánok, de lehetséges átmeneti réteget képeznek afelé. Éppúgy, mint a 60-as években az utcasarki társadalom fiú tagjai, kik már kialakítottak egy deviáns életformát, de még bizonyos lényeges szempontokból az internalizált középosztályi vagy többségi társadalom normái szerint éltek és gondolkodtak (pl. elhatárolták magukat a bűnözők világától).” A jelenség magyarországi terjedésére vonatkozóan is találni példát a szakirodalomban. Az Új Ifjúsági Szemle 2003/1. számában publikált tanulmányt Halász László egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetének munkatársa Van-e joga, vannak-e eszközei az ifjúsági korosztályoknak a véleménynyilvánításra? címmel, és gondolatmenetében kitért a lelátói szélsőségek társadalmi hatásaira is: „A hazai futballhuliganizmus genealógiájához elengedhetetlen megvizsgálni, mit szállítottak számára a marginális ifjúsági csoportok és viszont. A ’70-es–’80-as években Magyarországon ugyanis nyugati mintára jelentkeztek egyfelől a sokkal kevésbé feltűnő »kriminális bandásodás« (lakótelepi csellengőktől, galeriktól, a balhéorientáltaktól, a falfirkálóktól a vandál randalírozókig számítható csoportosulásai), illetve a sokkal látványosabb »kulturális bandásodás« egymással sajátos átjátszásában a csövesek viszonylag nagy létszáma nyitott, könnyű ki- és bejárású csoportjai, a bekerülés és a kikerülés feltételeinek jelentéktelensége miatt viszonylag laza szerveződéssel, másfelől a punkok. A punkok később maguk is elfajzottak: az új punkok az őspunkok, illetve az artpunkok csoportjaira. […] A társadalom peremhelyzetű ifjúsági rétegeiből rekrutálódtak, s származási csoportjaik számára próbáltak sajátosan protest szubkultúrát, a társadalom számára pedig »új üzeneteket« teremteni. Ennek a szubkultúrának központi és a lakosság számára leginkább feltűnést keltő, legriasztóbb eleme az erőszakosság volt. Feltehetően éppen ez a környezet számára rémületes, feltűnő és félelmetes mozzanat tartotta meg az erőszakosságot ezeknek a marginális ifjúsági szubkultúráknak a centrumában.”

A legszelídebb punk, Puma esete azonban figyelmeztet az efféle általánosítások veszélyeire. Létezhet punkság erőszak nélkül is, ahogyan a valós életformától elvonatkoztatva olyan is előfordul, hogy valaki lélekben csúszik rá páros lábbal a társadalmi konvenciókra. Amikor a Nemzeti Sport akkori újságírója, a ma már az Index főmunkatársaként dolgozó Ch. Gáll András 2007-ben készített interjújában rákérdezett Rátgéber Lászlónál arra, megbocsáthatónak tartja-e, hogy a televízióban „Szokjanak le!” mondattal üzent az intrikusoknak, a különutas kosárlabdaedző így válaszolt: „Abban, hogy beleordítottam a kamerába az ominózus felszólítást, benne volt az egész ifjúságom, a lázadó Rátgéber, az örök punk. Az a legszebb az egészben, hogy miközben kimondom: a televízió nem kocsma, azt is be kell vallanom, hogy nem szégyellem, amit tettem. Vagy elfogadnak ilyennek, amilyen vagyok, vagy…”

Punks not dead – a sportban sem. Ha valaki azt mondja, hiába a külső nyomás, őt szemernyit sem érdekli, mit gondol tevékenységéről a külvilág, a politika, a sportelnök, a vezetőség, a média, szellemiségében őrzi azt a konok és tiszta szembenállást, amelyre az akkori Rátgéber is utalt a punk kifejezéssel. A tehénpásztorok szabadságából nem érdemes engedni, akkor se, ha időnként megüli a lelket a bakterházi kölcsöngyerek érzése: „Csak egy igaz ember van a világon, az pedig én magam vagyok.”

Puma márciusban volt negyvenéves. Most, a temetése után néhány nappal furcsa aktualitást nyer a kérdés, amellyel korábban a Facebookon fordult ismerőseihez: „Nektek mit jelent az élet?”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!