Ne legyen oda a mámor! – N. Pál József publicisztikája

Mert gyermeki naivitással a futballt is oly kalkulálhatónak szerettem volna tudni, mint az úszást vagy az atlétikát, hittem (nem sokáig persze), hogy a tabellán előrébb álló csapat biztosan veri a mögötte lévőt. Így a Magyar Népköztársasági Kupa (ez volt a trófea neve 1951–1990 között) első általam látott döntőjének végén is alaposan meglepődtem. 1968. augusztus 20-án játszották a meccset (másnap reggelre rohantuk le a „renitens” Csehszlovákiát), szokás volt „alkotmányunk ünnepén” rendezni a finálét akkoriban – később meg május 1-jén –, s az MTK nyert 2:1-re a Honvéd ellenében. Nem értettem, hogy a régi dicsőségét elvesztő „középcsapat” hogy győzhette le a sorban előtte álló piros-fehéreket. 1969-ben és ’70-ben aztán helyreállt a „rend” – a bivalyerős Újpesti Dózsáé lett a kupa kétszer egymás után –, majd hol így, hol úgy sorjáztak a meglepetések továbbra is.

Emlékszem, a legnagyobbat 1984. június elején, az államvizsgára készülve éltem át. Noha a csapathoz nem volt közöm, szorítottam a Siófokért, s a Balaton-parti gárda az 1981–1983-ban (magyar) futballcsodát hozó Rába ETO-t 2–1-re megverve lett az első honi NB II-es kupagyőztes. (Az 1934-es Soroksárra is igaz ez, ám az első osztály csapatai nem indultak.) Lehet, a „gyengébb” sikerére vágytam alkalmasint, ám a kupameccsek – Angliából eredő – mitológiája is meglegyintett alighanem. Az idea, hogy „bárki” győzhet.

Mert ez lenne a nemzeti kupa lényege. Hogy mindenki indulhat, továbbjuthat s – az elvre, a szabályokra nézvést – „odaérhet” a végén! Fölvillan bennem, ahogy az angol döntőt bámultuk 1971 kora nyarán, midőn az Arsenal a Liverpoolt gyűrte le 2–1-re a Wembley-ben. Kinek, minek köszönhetően láttuk a meccset a magyar tévében, nem tudom, de azt igen, hogy Charlie George, az ágyúsok csatára lobogó hajától egészen odavoltunk, meg a százezer néző előállította hangulattól is. Igen, annak érzetétől, hogy a kupa az „más”, s hogy mily nemes rangja van a játék „őshazájában” ennek. (Fölmérések szerint a Premier League 1992-es megalakítását kísérő-követő futballgazdasági robbanás és egyre gyorsuló médiafelhajtás ezt a patinát is jelentősen roncsolta mára!)

Nálunk – az érintett (győztes) klubok és szurkolóik kivételével – nem élt e rang a hatvanas-hetvenes évek fordulóján sem már. Tudom, korábban sem létezett, s ma sem virul bizony. Egyszerűbben: Magyar Kupát nyerni öröm persze, ám a tény az adott csapat rangját a győzelem napja múltán alig emeli. Statisztikai adattá válik a diadal, amire csak a közösség tagja, szurkolótábora emlékezik, s az utóbbi sem sokáig, ha a mámor újabb alkalma késni fog.

Van-e presztízse e sorozatnak? Szerintem nincs, a bajnoksággal megegyező nem is volt soha, de nem azért, mert az 1910-es indulástól ’64-ig (a folytonosságot a ’60-ban startoló KEK kényszerítette ki) hézagosan – hosszú esztendőket ki-kihagyva – rendezték meg idehaza. Vélem, futball-lélektani oka is van ennek. Az, hogy míg az alsóbb osztályú klubok (mennél „alsóbbak”, annál inkább) a pillanatnyi „villantás” esélyét láthatják benne legalább (itt járt – mondjuk, Iváncsán – a Fradi, az Újpest, s ha még győzni is sikerül, egy életre szólhat az öröm!), a később csatlakozó élvonalbelieknek – kivéve, ha már a nemzetközi szereplés a tét – inkább nyűgös kötelesség az egész.

Szeretné persze egy élcsapat is megnyerni a kupát minden évben, de nem mindenáron. Jó, ha „bejön”, de vállrándítással lép tovább, ha kiesik, szerintem a harag kikiabálása után a szurkolótábora is. Bár bosszantó (főleg egy „kiscsapattal” szemben) kipottyanni, várnak a fontosabb feladatok reánk! A kupában – a véghajráig – nincs sikerígéret, jelentős pénz sincs (100 milliót kap a győztes), így – mert a futball erről szól ma már – nem is kell annyira számolni vele. Jól jön a diadal a (hazai) topegyüttesnek is, zárszámadáskor hivatkozhat reá, de a labdarúgó Magyar Kupa a kicsik kitűnésének lehetséges terepe elsősorban, mennél jobban üzletre fordul a futball, annál inkább. A győztes dicsősége ettől még létezik és tiszteletet érdemel!

Zalai vagyok, itt születtem, nőttem föl, megint itt élek negyven év után, s örvendtem a szerdai döntő hosszabbításának utolsó perceiben, nem tagadom. Tudni vélem, mit ér e diadal (nem az Európa-konferencialigában indulás lehetőségére gondolok, ahol behatároltak az esélyeink), Németh Dániel góljánál mégis elszorult a torkom, Szalay Szabolcs szabadrúgását látva meg a szám tudtam tátani csupán. Hát ez tökéletesebb, mint Szoboszlaié a bolgárok ellen, ez jutott eszembe hirtelen, aztán a fiamat hívtam telefonon. Sokára vette föl. „Hallod?” Ez volt az első szava köszönés helyett, mert az arénában állt, s érződött a hangján, hogy – lélekben zalaiként – ő is örvendezik. Hozzátette: gyenge volt a meccs, a Zete is bénán játszott, de oly jó örülni most.

Úgy tetszik, mégis varázsos tud lenni e játék, szinte minden létező formájában, legföljebb nem mindig, s nem mindenkinek. Mert ahol öröm van, ott bánat is kerekedik, törvényszerűen, kivédhetetlenül. Mert mit érezhetett a mámorra a 117. percig joggal és eséllyel váró Budafok-érzelmű szurkoló, ezt az örömittassá lett zalainak is illik (muszáj?) megértenie, ha ama pillanatokban nem bírt törődni vele, akkor is. Hiszen – mi tagadás – kétórányi küzdelmet, hibákkal teli, látványos megoldás nélküli, meglehet, a kívülállónak „nézhetetlen” játékot láttunk, amit a végső néhány perc rögvest és tökéletesen fölülírt, eltüntetett. De csak a zalai és csak a budafoki érzelmű drukkerben! Így az egyikben, úgy a másikban, s ez az, amit kizárólag a csapatsport – kivált a futball! – tud. Oly Zalaegerszeg-hívő, aki „rossz meccset” látott volna, május 3-án este tíz óra tájt már nem létezett, de hitem szerint budafoki sem. Egyiket az öröm, másikat a bánat szorította, s csak ez számított. Ennyiben – s ez a fontosabb – igazi futballeseménynek, „vérbeli” kupadöntőnek lehettünk részesei tehát, a szakmai tanulságokat meg holnaptól kell számba venni majd. (Például azt is, hogy van a ZTE-ben egy 21 éves, egészen káprázatos rúgótechnikával megáldott játékos, akit nagyon gondozni kéne, de nehogy külföldi csapatban vagy a válogatottban „lássa” máris valaki őt!)

S még valamit. Nem emlékszem mérkőzésre, amit követően ennyi méltóságról, mértéktartásról, arányérzékről tanúskodó edzői, játékosi nyilatkozat hangzott volna el mindkét oldalon. Esküszöm, mintha valamennyi beszélőben ott rezgett volna a végső percek katarzisa.

Akkor is, midőn Kálnoki-Kis Dávid a csak jó hete kirúgott edző, Ricardo Moniz munkájáért (vele jutott a döntőig a ZTE) is köszönetet mondott. Mert nemcsak „szép” gesztus volt ez a csapatkapitány részéről, hanem – gondolt-e reá vagy nem a játékos, mindegy – emlékeztetett is valamire. 2022 júliusának végén az ausztriai edzőtáborba utazó Milan csapatának akadt néhány üres órája, s elég jó pénzért edzőmeccset játszott a zalai gárda vendégeként, sok-sok magyar szurkoló örömére is. (Tömve volt az aréna, s ez sajnos azóta sem fordult elő.) S mit ad Isten: a csak 3–0-s hátránynál észbe kapó olasz gigász 3–2-re kikapott, az új edző lényegében első hazai mérkőzésén. A köztudottan lelkiismeretes, ugyanakkor érzelmekre hajlóan szenvedélyes hollandus mérkőzés utáni nyilatkozatát nagyon megjegyeztem. Új csapatról, „filozófiáról”, támadó futballról, fiatalokról beszélt, Németh Dániel és Szalay Szabolcs nevét külön említette meg (a két mostani gólszerzőét!), majd jó nagyot talált mondani. A ZTE-nek bárki ellen favoritnak kell lennie ezután. Röhögtem vagy csak nagyot néztem, nem emlékszem már, ám jött a következő grandiózus „ígéret”. Ez a csapat történelmet fog írni a város labdarúgásában! Alighanem mosolyogtam egyet.

Szerintem nem arra gondolt az edző, ami elkövetkezett, ám ígérete valóra vált! A ZTE a magyar labdarúgás tizenkilencedik kupagyőztes csapata lett, s a negyedik vidéki gárda, amelynek bajnoki címe és kupadiadala is van immár. Ricardo Moniz örvendhet, de nagyon keserű is bizonyára. Edzősors, futballsors az övé. A tabella alsó részében tanyázó „kicsiként” – íme a kupa törvényének beteljesedése! – köszönjük meg az öröm alkalmát neki is.

Ám most már nagyon nem kéne kiesni, mert akkor e jogos mámor menten odalesz, gyerekek!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!