Nem volt megalkuvás – Ballai Attila publicisztikája

Miért éppen ő? Simon Tibor halálának huszadik évfordulóján is adódik a talán mindörökre megválaszolatlan kérdés. Ám alább nem azt taglaljuk, miért neki rendeltetett ilyen korai és iszonyatos vég; harminchat évesen verték halálra, ő pedig tragikusan igazolta, hogy miként – persze labdarúgóként – sohasem adott, úgy nem is kért kegyelmet. Ezt illetően két évtized múltával nincsenek, nem is nagyon lehetnek új, eredeti érzéseink, gondolataink. De vajon miért éppen ő az, akinek a nevét, az emlékét mindmáig, mérkőzésről mérkőzésre dalba, strófákba foglalja a Ferencváros tábora?

Ez az igazi Simon-titok. Megfejtéséhez újraolvastam néhány, 2002. április 23-a után született nekrológot. Ha „Simi” ugyanezt megtehette volna, bizonyára gyakran húzódik ironikus-önironikus mosolyra a szája, hiszen egyesek, olykor émelyítő stílusban, afféle modern kori szentként, mindenki gyámolítójaként magasztalták. Szögezzük le, ennyivel neki is tartozunk: nem az volt. Sokkal inkább nyughatatlan, zsigeri harcos, a legkeményebb, legeltökéltebb fajtából. Akit megnyugvás, biztosíték magad mellett tudni a csatában, azaz a mérkőzésen, de örök veszedelem a másik oldalon.

Azt hiszem, elsősorban ezért éltetik mindmáig a lelátón azok, akik szurkolói énjükben szeretnének azzá lenni, de legalább olyannak mutatni magukat, mint ő. Amikor felzúg az Üllői út felőli tribünön a „Nincsen megalkuvás, együtt küzdve megyünk tovább” rigmus, azzal máris megidézik Simon Tibor szellemét. Hiszen ő is pontosan ezt üvöltené meccs előtt vagy a szünetben, az öltözőben, egy centiről, bele a társak arcába. Eközben úgy verné ököllel a hűtőszekrényt, hogy megrepedne tőle a csontja, ezért legközelebb gipszben kellene játszania. Ez szóról szóra így történt, még ha akkoriban másként is „kommunikálták”. Mást efféle fegyelmezetlenségért, „hülyeségért” megbüntetnének, ő ettől is felmagasztosult.

Zsiborás Gábor hozzá fogható Fradi-legenda, Fodor Imre színesebb futballista, Zavadszky Gábor góllövő csatár, Nagy Norbert hátvédtársa volt – mindannyian ugyancsak innen a negyvenen haltak érthetetlen, értelmetlen halált, ami önmagában is hátborzongató, kísérteties. Emléküket őrzi a kollektív ferencvárosi emlékezet, de nem hívja elő húsz-huszonöt esztendő elteltével is, naponta. Csak Simiét.

A Fradi-históriában a kérlelhetetlen, rendíthetetlen bekkeknek mindig is kitüntetett fejezet jutott. Elsőként Dalnoki Jenőnek, aki pályafutását felidézve többször kijelentette, hogy amelyik oldalon ő védekezett, ott az első négy sorba nem adtak el jegyet, nehogy megsérüljenek a nézők, míg az utódoknak többek között efféle intelemmel is szolgált: „Inkább te vidd a virágot a kórházba, mint neked hozzák.” A már edzővé korosodott Dalnoki – és a közönség – egyik kedvence Vépi Péter volt, szállóigévé is vált az a mondása, hogy tizenegy Vépivel végigverné az országot. Beles Ferenc megtestesítette az őserőt, ez a fradisták legnagyobb gyönyörűségére 1981 novemberében, a Videoton ellen nyert látványos igazolást, amikor összecsapott a fehérváriak rettegett, pokróc kemény játékosával, Baranyi Sándorral; a bíró még csak szabadrúgást sem ítélt, sőt, a földön fekvő Baranyit figyelmeztette, hogy ne szimuláljon, miközben annak három térdszalagja elszakadt és többszörös porcsérülést szenvedett. Beles együttérző tekintetétől kísérve vonszolta le magát a pályáról, mert hordágyat nem kért. Ennek a vonulatnak az utolsó megtestesítője Simon Tibor.

A közönség természetesen rajong a virtuózokért, a gólzsákokért, a cselgépekért, de vész esetén, amikor némely ellenfél kezd átvedleni ellenséggé és a mieink nem akarják beérni a rokonszenves áldozat szerepével, nem őket hívja segítségül. Hanem a megmentőt, aki pajzsot tart a társak és a csapat elé, aki elégtételt vesz, igazságot szolgáltat, akinek puszta megjelenése, léte visszatartó erő az átellenes oldalnak. Az 1970-es évek derekán a legkedveltebb fradista szurkolói rigmus a Nyilasinak címzett „Bólints, Tibi!” volt, de szorosan utána következett a „Büntess, Peti!” – felszólítás Vépinek, mint fentebb írom, vész esetén.

Más az efféle szituációkban megriad, kivár, túlél. Simon Tibor viszont ilyenkor érezte úgy, hogy eljött az ő ideje. Mint 1995 szeptemberében, a Bajnokok Ligája első csoportmérkőzésén, Zürichben. Közismert, hogy ő tartotta a lelket a tartalékos csapatban, ő nem engedte a szünetben lecserélni Vincze Ottót, ő „utasította”, hogy csinálja meg a visszafelé cselt Alain Geiger ellen, amiből két gól is született. Ottó utóbb, egyik beszélgetésünkkor így idézte fel a Grasshoppers feletti 3–0-s diadal alkalmával a szünetet: „Simi elkapta a csuklyámat. Volt neki egy ilyen hülye szokása, hogy átölelt, ráfogott, és elkezdte hátulról masszírozni. Olyankor az ember összement óvodásba. Dezső bá (Novák Dezső vezetőedző – a szerk.) kritizált, le akart cserélni, Simi erre azt mondta neki, hogy Ottó össze fogja magát kapni. És közben szorította a csuklyámat.” De nem csak fanatizálással volt képes lelkesíteni. Elismeréssel, gesztusokkal, a szeretet, a ragaszkodás megnyilvánulásaival is. Másnap délelőtt például elkérte Hajdu Attila kapuskesztyűjét, mondván, hazavinné és bekereteztetné, mert nem is érti, hogyan védte ki azt a ziccert, amit négy méterről lőttek neki.

Egyszer engem is „levitt óvodásba”, és ez a történet is tökéletesen jellemezte. Nemzetközi kupamérkőzésre utazott a Ferencváros az 1990-es évek második felében. Mint akkoriban mindig, én is a csapattal tartottam. Elindultam otthonról a Népligetbe, a találkozó helyszínére, és amint kiléptem a lépcsőházból, megpillantottam Simit, aki gyakori vendég volt a földszinti kerthelyiségben. (Nincs ebben semmiféle sanda célzás, alkoholt gyakorlatilag egyáltalán nem fogyasztott.) Örömmel üdvözölt, felajánlotta, hogy kivisz a pályára. Ám eközben elmerült a beszélgetésben, nem akarta a mondat és a téma közepén otthagyni a szurkolókat, én viszont aggódni kezdtem, hogy elkésünk, ezért azt mondtam, na jó, én megyek. Erre bepattantunk az autójába, padlógázt adott, és az egyirányú Liliom utcában száguldottunk a tilosban, az Üllői út felé. Aki – szabályosan közlekedve – szembejött, azt ledudálta, levillogta, leszorította a járdára. Megdermedt ábrázatom láttán pedig ártatlan képpel rám mosolygott: „Te akartál sietni, nem?”

Azon a végzetes éjszakán, születésnapot ünnepelve is szembement a „forgalommal”, de ez egyszer nem tértek ki előle, a magáénál még nagyobb, kérlelhetetlenebb erővel találkozott. Ahogy éltében a Ferencváros, úgy holtában a magyar futball teljes táborát egyesítette. Több száz gyertya és virágerdő búcsúztatta az Üllői úton és Sopronban, utolsó edzősködése színhelyén, ahonnan előbb-utóbb természetes útja vezette volna vissza, haza, a Fradiba. Még az ősi rivális újpesti ultrák is elhelyeztek egy hatalmas lila koszorút a tiszteletére az FTC klubháza előtt.

A kettes szám bűvöletében élte az életét. Kettes mezben játszott, a híres-hírhedt kettes szektor vezetőinek barátja, bajtársa, bálványa volt, a Ferencváros színeiben két gólt szerzett az NB I-ben. És mintha róla írták volna a dalt, két szót ismert: küzdeni mindig. Na jó, még kettőt: feladni soha.

Síremlékét a budapesti Farkasréti temetőben, a Sashegy peremén a zöld sas vigyázza. A szokásos fordulattal élve úgy is fogalmazhatnánk, a nyugalmát őrzi. Simon Tibor esetében azonban ez ki van zárva; legfeljebb a nyughatatlanságát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!