Apjukra ütnének – egy család, amelynél reggeltől estig a labdarúgás a téma

(Vígjáték több részben.)

Főszereplők:
Zoli – Kovács Zoltán (az Újpesten ikonná váló támadó, 20-szoros válogatott labdarúgó, az Újpest, a Diósgyőr, a Siófok és a Mol Fehérvár korábbi sportigazgatója)
Doni –  Kovács Dominik (az Újpest FC 20 esztendős védője)
Patrik –  Kovács Patrik (a Vasas Kubala Akadémia U16-os csapatának csatára)
Liza – Kovács Liza (Patrik ikertestvére)
Böbe – Borsós Erzsébet (Kovács Zoltán felesége, Dominik, Patrik és Liza édesanyja)

Mellékszerepők:
Joey – a Kovács család hétéves spánielje
Guszti – a Kovács család vendégkutyája
…és a Képes Sport (a továbbiakban: KS) munkatársai

Rendező:  az élet
Helyszín:  Budaliget, vidámsággal teli családi ház.

(A két fiú már játékra kész a kertben, Zoli egy zsák labdával a vállán lép ki a teraszajtón.)
Zoli:  Hiába, mindig a legfiatalabb cipeli a labdákat…
Patrik: Hoznám én, apa, de tudod, hogy fáj a hátam. (Amúgy valóban fáj neki a hirtelen növekedés miatt.)
Doni: Apa, mindannyian tudjuk, hogy nálad van a legjobb helyen a labda...
(A fényképezőgép már kattog, Kovácsék elkezdenek játszani. A szabály egyszerű: a labda nem eshet le. Akinél leesik, hallgathatja a többieket... Doni jobbal, ballal dekázgat, finoman átteszi a labdát öccsének, aki szépen mellre veszi, megtáncoltatja a lábán, majd továbbemeli édesapjának. Zoli a maga 47 életévével, valamint sajgó derekával és térdével is bemutat egy-két, a régi időket idéző trükköt, majd sarokkal emeli vissza középre. Csakhogy a labda földet ér a két gyerek között...)
Zoli: Nem számítottatok rá, ugye? Igaz, ilyet még nem láthattatok...
(Ha már idekint vagyunk, készül egy családi fotó a kerti kanapén. Nagy nehezen, de nagy nevetések közepette mindenki bepréseli magát, még Gusztinak, a vendégkutyának is jut hely. Ahogy megvan a kép, a fiúk már mennek is focizni. Egyik lövés záporozik a másik után az egyedi gyártású, 4x2-es kapura, tízből kilenc kísérlet góllal zárul. A tizediknél a lécen csattan a labda, kis híján átperdül a szomszédba.)

Doni: Egy éve lakunk itt, egy-két labda azóta átment a kerítésen. Patrik rúgta át mindegyiket.
Patrik: Ez természetesen nem igaz. Doni volt!
(A kertből a nappaliba „költözünk”, a három Kovács fiú egy asztalnál ül. Nincs menekvés, itt az ideje, hogy ízletes kávé mellett tisztázzuk az egyik legfontosabb kérdést: ki a legjobb futballista a famíliában?)
Doni:  Jelenleg?

KS: Legyen jelenleg.
Doni: Akkor én!
Patrik: Védőként Doni a legjobb most, csatárként azonban én.

KS: Hát az édesapjuk?
Doni: Óriási játékos volt! Nem véletlenül foglalták dalba a nevét Újpesten. Büszke vagyok rá, hogy egyszer egy csapatban játszhattam vele. Tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem, az Újpest öregfiúkcsapata hírverő meccsre volt hivatalos, a végén beállhattam. Még gólt is lőttem! Patrik akkor még kicsi volt, a pálya mellett ülve szurkolt nekünk.
Zoli: Emlékezetes nap volt, az biztos, azért jó érzés egy apának, ha a fiával szerepelhet egy csapatban. Örömmel teszem hozzá, hogy ez az élmény nemrég Patrik oldalán is megadatott nekem. Most már hagyomány, hogy ha Dárdai Pali nyáron hazatér, közös cimboránkkal, Bakalár Lászlóval összeverbuvál egy barátokból, korábbi játszótársakból álló brigádot, amely négy-öt alkalommal pályára lép. Júniusban mi is tagjai voltunk a Zamárdiban fellépő csapatnak, Doni nem tudott jönni, ám Patrikkal szerelést öltöttünk, s hogy a Kovács család ne maradjon gól nélkül, arról ő gondoskodott. Az még várat magára, hogy egyszerre mindhárman pályán legyünk, de remélem, már nem sokáig – ha minden jól megy, jövőre a Dárdai Team színeiben ez is összejön.

Doni: Amit apa elért, szerintem mindketten boldogan aláírnánk. Az összes nagy meccse ismert előttünk, az Újpestben lőtt száz bajnoki gólját is láttuk. Ráadásul állandóan mesél nekünk.
Zoli: Azért nem fárasztalak vele titeket…
Doni: Nem úgy értettem! Jó hallgatni a régi történeteket.
Patrik: Tényleg jó hallgatni. Sokszor persze mi is kérdezzük apát, mi hogy volt.
Zoli: Nem szoktam kiszínezni a sztorikat, de abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy fel tudok vonultatni két hiteles szemtanút. Ha nekem netán nem is, a keresztapjuknak, két korábbi remek játékosnak csak hisznek. Doni keresztapja ugyanis Fehér Attila, míg az ikreké Attila öccse, Csaba.

KS: Édesapjuk száz újpesti góljából melyik a legszebb?
Patrik: Nekem az a csukafejesből elért gól tetszik, amit a Debrecen ellen szerzett. A kilencvenkettedik percben még egy-egyre állt a meccs, aztán jött apa…
Zoli: Keresztszalag-szakadásból tértem vissza, a harmadik, talán a negyedik mérkőzésem lehetett. Jót tett a lelkemnek az a gól. Kétezerhat márciusában volt, abban a szezonban, amelyben a végsőkig harcoltunk a Lokival a bajnoki címért. Az utolsó fordulóban ők nyertek, mi nem…
Doni: Nálam az a gól viszi a prímet, amit a Siófoknak lőtt sarokkal.
Zoli: Látod, az csakugyan szép volt! Herczeg Miki adta be a labdát, én meg behúztam a kapuba.
Patrik: Én még nem járok annyi gólnál, mint apa, de azért volt, hogy szépen átemeltem a kapus fölött. És több gólt rúgtam szabadrúgásból is.
Zoli: Hála az égnek, nem rám ütött ezen a téren, neki jó a rúgótechnikája…
Doni: A saját kedvencem az, amit tavasszal, még az Újpest II–Kecskemét mérkőzésen lőttem. A félpályánál labdát szereztem, vezettem kicsit, majd kitettem külsővel a jobb szélre Kálnoki-Kis Zsombornak, aki gyönyörűen adott be, én érkeztem a röviden, és a kapuba lőttem. Azzal vezettünk egy nullára a bajnokaspiráns ellen.

KS: Mi lett a végeredmény?
Doni: Három-egyre kikaptunk…

(Az asztaltársaság kiegészül két hölggyel, Böbével és Lizával, a témát innentől nem csak a futball szolgáltatja. Illetve: dehogynem…)
KS: Mit jelent ebben a családban a foci?
Doni: Mindent!
Patrik: Csak ismételni tudom Donit: mindent!
Böbe: Patrik hétéves lehetett, amikor egyszer csak közölte: anya, értsd meg, nekem nem kell több játék, az én életem a foci.
Zoli: Patrikot már a legó sem érdekelte azt követően. Amikor Doni kicsi volt, rengeteget legóztunk, szép gyűjteményünk volt. Dobozokban álltak a kockák, egy nap kitaláltuk, hogy amit tudunk, kirakunk a Star Wars-katalógusból. Emlékszel, Doni?
Doni: Nem…
Zoli: Amit Böbe mondott, úgy volt, Patrik tényleg azzal állt elénk, hogy köszöni, nem szeretne több játékot. Onnantól fogva csak labdát kapott.
Böbe: Amikor ideköltöztünk, azt is mondta, hogy a régi kupái, érmei sem kellenek neki, mert az már a múlt.

Patrik: Majd azokat szeretném kirakni, amiket később szerzek.
Zoli: Legyen így!
Böbe: Nem panasz, csupán tény: mi, lányok, kicsit háttérbe vagyunk szorítva olykor a futball miatt. Leülünk vacsorázni, erre miről folyik a beszélgetés? A fiúk előbb megtárgyalják, mi volt az edzéseken, utána jön az, hogy mi történt a magyar és a külföldi fociban.
Zoli: Azért ez nem mindig megy így. Jóllehet Liza csak akkor jön le vacsorázni, ha megígérjük neki, hogy nem kerül szóba a futball.

KS: És valóban nem kerül szóba?
Liza: Dehogynem…
Doni: Van, hogy anya és Liza ránk szól, hogy most már elég… Azért vannak focimentes vacsorák is.

(Lizának ennyi elég is volt belőlünk, udvariasan távozik, mondván, hamarosan úgyis megérkezik a barátnője, akivel sütit sütnek – Doninak. Végre újra lehet a futballról beszélgetni…)
KS: Ahhoz képest, hogy a családfő Újpesten vált igazán ismertté, a gyerekek a Vasasban kezdtek el játszani, sőt Patrik még ma is a piros-kékeket erősíti. Nem furcsa ez?
Doni: Szerintem nincs ebben semmi különös. Mivel akkoriban nem laktunk messze onnan, én Pasarétre mentem először edzésre, ötévesen lettem a Vasas-Pasarét játékosa. Tizennégy évesen kerültem át a Fáy utcába, három évvel később igazoltam Újpestre. Kötődöm, naná, hogy kötődöm az Újpesthez, de a Vasasnak is sokat köszönhetek. Jó edzőim voltak, jó csapatokban játszhattam, jó képzést kaptam.
Patrik: Én is Pasaréten kezdtem, hat éve viszont már a Fáy utcába járok. Lassan tíz éve játszom a Vasasban. Szeretek ott lenni. Csak lenne több pályánk…

KS: Egy Vasas–Újpest NB I-es meccsen kinek szurkolnának?
Patrik: Hááát… Doni miatt az Újpestnek.
Zoli: Amikor Fehérváron dolgoztam, volt egy Vasas–Vidi mérkőzés kétezer-tizen­nyolc tavaszán – az Illovszky-stadion építése miatt a Megyeri úton rendezték. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy mivel a bajnoki címért küzdöttünk, nagy jelentősége volt a találkozónak. Házigazdaként a Vasas adta a labdaszedőket, Patrik volt az egyik, a második félidőben a hazai kapu mögött állt. A második gólnál nem vettük észre, ám az összefoglalóban már igen: ahogy Kovács István a kapuba talál, egy Vasas-szerelésben lévő kisgyerek karja a magasba lendül… Hiába, a gyereklélek. Úgy szurkolt az apja csapatának, hogy ha nem nyertünk, gyakran elsírta magát bánatában. Doni nem könnyezett, ő „csak” nagyon ideges volt akkor.

(Elérkezünk ahhoz a pillanathoz, amikor, ha rövid időre is, komolyra fordul a beszélgetés. Dominik és Patrik céljai kerülnek szóba, no meg az, hogy mit jelent Kovács Zoltán fiaként felnőni a pályán.)
Doni: Három jelentős célom van, az első már teljesült azzal, hogy a nyáron profi szerződést kaptam. A következő lépcsőfokot az jelentheti, hogy bemutatkozom az Újpest első csapatában, idővel pedig szeretnék alapemberré válni. Ha sikerül, rákanyarodhatunk a harmadik célra, a válogatottságra. Apa több mint háromszáz meccsen viselte az Újpest és hússzor a válogatott mezét, azt most boldogan aláírnám.
Patrik: Az én fő célom a Premier League! S nem a PlayStationben… Ha már eljutok az angol élvonalba, majdhogynem mindegy, melyik csapatban játszom. Bár a Chelsea a kedvencem. Lőw Zsoltitól kaptam is egy Tammy Abraham-mezt a BL-döntő után.
Zoli: Patrik kicsit bosszús volt, hogy a fináléban Abraham nem kapott lehetőséget, de úgy vettem észre, „Cica” kiengesztelte ezzel a felsővel. A viccet félretéve: lehet, mi több, kell is célokat kitűzni, de mindent el is követni annak érdekében, hogy megvalósuljanak. Mindenesetre örülök annak, hogy a fiúk ennyire határozottak.
Doni: Ha nem is állandóan, de Újpesten érződik apa „szelleme”. Mindenki tudja, kinek a fia vagyok. Kiskorom óta így van, megtanultam kezelni a helyzetet. Ma már egyáltalán nem jelent terhet, sőt, motivációt ad.
Zoli: Igyekeztem idejében felkészíteni őket, mi vár rájuk. Ismerem a közeget, nem csak sportvezetőként, szülőként is látom, milyen. Az első pillanattól kezdve mondtam nekik: mindig lesznek olyanok, akik a fejükhöz vágják, hogy azért játszanak, mert az apjuk válogatott volt. Tőlük mindig több és jobb kell, mint másoktól. Ha rosszindulattal, jogtalan kritikával találkoznak, adjon nekik erőt! Minden meccsen, minden edzésen a legtöbbet akarják kihozni magukból.
Doni: Egyébként nekem még sohasem volt problémám abból, hogy Kovács Zoltán fia vagyok.
Patrik: Nekem sem! Engem is az hajt, hogy olyan jó játékos legyek, amilyen ő volt.
Zoli: Csak azt tudom kívánni nekik, hogy vigyék többre, mint én! Mutassák meg, hogy jobbak nálam! Szülőként ez lenne a legnagyobb boldogság nekem.
Doni: Ami tőlünk telik, megtesszük.
Patrik: Nekem még kell néhány év, de aztán jövök!
Zoli: Annak is örülök, hogy Doni jó példával jár Patrik előtt. Embert nem láttam még, aki annyira futballista akart lenni, mint ő. Tizenhárom évesen „kattant be”. A garázsba ment le külön gyakorolni, egy ideig nem is tudtunk róla. Addig a barátokkal jól elvolt, mígnem egyik pillanatról a másikra rádöbbent, hogy többet akar a focitól annál, mint hogy jól érezze magát a haverokkal a pályán.
Böbe: Mindenre figyel. Az étkezésre, a pihenésre, még a megfelelő légzéstechnikára is. Bújja a szakkönyveket, a jógával is ismerkedik.
Zoli: Egyik fiú esetében sem erőltettem soha, hogy futballista legyen. Amikor láttam Donin, hogy komolyan gondolja, amiben tudtam, természetesen segítettem. De ennek a vágynak belülről kellett jönnie. Mindkét srácban megvan a kellő becsvágy, maguktól akarnak focisták lenni, nem a szüleik álmát szeretnék megvalósítani. S ez így van jól.

KS: Mit érzett akkor, amikor Doni elkötelezte magát az Újpesthez?
Zoli: Hatalmas büszkeséget. Megtiszteltetésnek vesszük, hogy Doni immár a felnőttkerethez tartozik. Bevallom, néhány éve magam sem gondoltam volna, hogy így alakul az élete. Csodás érzés úgy kimenni egy Újpest-meccsre, hogy azt várom, mikor látom pályára lépni a fiamat lila-fehér mezben. Tétmérkőzésen még várat magára a bemutatkozása, de előbb-utóbb arra is sor kerül. Jó helyen, jó kezekben van. Viszont mondtam már neki: a neheze csak most következik. Az NB III-as csapatból került fel a felnőttbe, ez nagy ugrás ám! S tudnia kell azt is, attól még, hogy az első csapat tagja, még nem NB I-es labdarúgó. Amit eddig elért, szép, de ha azt akarja, hogy ennél is szebb legyen, még több alázat és szorgalom kell. Ugyanakkor nem aggódom miatta, bizonyította már, mennyire céltudatos és elszánt.
Böbe: Féltve őrzök egy képet, Doni kétéves volt, amikor egy Újpest–Debrecen mérkőzésen elvégezte a kezdőrúgást az apja oldalán. Lila mez volt rajta – akkor még csak reméltük, hogy egyszer őt is láthatjuk egy nagy meccsen…
Doni: Arra emlékszem, hogy a legtöbb hazai mérkőzésen álltunk a pályát a lelátótól elválasztó korlátnál, a lefújást követően minden kissrác aláírást vagy mezt akart a játékosoktól. Én csak azt, hogy apa emeljen át, és vigyen be az öltözőbe. Nem sokkal később már a jakuzziban ültem… Ma már jégkád van a helyén, ami nem is baj, mert segíti a regenerációt.
Zoli: Minket még forró vízbe ültettek a meccsek után. Utána két napig nem bírtunk menni…

KS: Megvan még a régi nóta: „Lőj egy gólt, lőj egy gólt, Kovács Zoli, lőj egy gólt…!”?
Doni: Hogyne lenne meg! Sokat énekeltem. Imádom, ahogyan az újpestiek szurkolnak. A múltkor is azt vettem észre, hogy ülök a kispadon, és amit a drukkerek dalolnak, éneklem magamban…

(Jeles napon vendégeskedünk Kovácséknál: Patrik és Liza a 14. születésnapját ünnepli. Patrik mosolyogva újságolja, hogy nagyot kaszált a tippmixen, mosolya csak akkor lesz szélesebb, amikor arról faggatjuk, mit vesz a nyereményből a testvérének… Nyomban kiderül az is, hogy legfeljebb az átrúgott labdáért megy a szomszédba, csibészségért nem.)
Zoli: Mit nézel a telefonon, Patrik? Hívnak a haverok játszani, ugye?
Patrik: Nem, dehogy. Csak a csapattársam, Móga Bendegúz írt vissza. Mondtam neki, hogy interjú van, megkért, hogy említsem meg a nevét az újságban…

KS: Ha már születésnapja van: kívánság teljesítve! Egyéb óhaj?
Patrik: Beszéltünk már arról Donival, hogy felnőttként jó lenne egy csapatban játszani…
Doni: Az Újpestben, mondjuk. A legjobb és legszebb persze a válogatott lenne.
Zoli: Atyaég, de boldog lennék!

KS: No, és egymás ellen?
Doni: Abban is benne vagyok!
Patrik: Én is!
Zoli: Annak is megvan az előnye, Doni el tudja vinni Patrikot a meccsre... Az már legyen az én gondom, hogy egy ilyen mérkőzésen kinek, minek szurkolnék. Bárcsak már ott tartanánk, hogy az élvonalban egymás ellen játszanak. Én megnézném – Böbe nem biztos…
Böbe:  Azért bele-belepillantanék. Úgyis ez az életünk. A fociőrület a mi családunkban sohasem szűnik meg, afelől sincs kétségem, hogy az unokáink is futballoznak majd. Nálunk nincs hétvége, nincs családi ünnep, nincs egyéb ünnep foci nélkül. De annyi örömöt és élményt ad, hogy ez talán nem is baj.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 21-i lapszámában jelent meg.)