Német felfogás, szovjet példa, pesti kartársak – az edző, akire Sebes is féltékeny volt

Állomáshelyeit lajstromba szedve talán bővebb is a leltár, mint – mondjuk – Schaffer Spéci esetében, hírnévben azonban Szabó Péter jócskán elmaradt a neves kortárstól, egykori csapattárstól. Meg az eredmények tekintetében is. Személyiségük is eltért egymástól: amíg Schaffer (kezdetben) harsányan igyekezett önmagát menedzselni, Petár nem nagyon forszírozta a sajtóval való találkozást.

Így sem panaszkodhatott azonban, amit meg kellett írni róla, azt meg is írták róla az újságok.

„A kor illusztris edzői – Bukovi, Sós, Lyka, Szabó Péter – nem foglalkoztak Sebessel. A klubjukban akartak eredményeket elérni, nem érdekelte őket a válogatott. Sebes időnként tett gesztusokat, egy-egy meccsre odavette őket a válogatott mellé, de nagyon féltékeny volt”  – idézi Malonyai Péter 1989-ben megjelent Aranykór  című könyvében a kortársat, a magyar válogatott 1949–1952 közötti időszakát taglalva. Igen, Szabó távol tartotta magát a válogatottól – vagy őt tartották távol tőle sikeresen.

1939–1941.  A második világháború kitörése után legalábbis furcsa döntésre szánta rá magát, hiszen a megtámadott Lengyelországból, ahol a Ruchot trenírozta, visszatért a háborút kirobbantó Németországba, amelyet hat évvel korábban hagyott el. Az internetes eintracht-archiv.de szerint Petár 1939-től 1941. május 25-ig az Ein­tracht edzője volt (1940. novembertől párhuzamosan vezette a Reichsbahn Rot-Weiss Frankfurt edzéseit is), ám a korabeli Nemzeti Sport híradása alapján már 1941 januárjában megvált a frankfurtiaktól.

Megjegyzendő, hogy 1933 után már nagyon kevés magyar – egyáltalán: külföldi – edző tevékenykedett a német labdarúgásban,  „mert német felfogás szerint addig külföldi tréner nem szerződtethető, amíg a belföldiek el nem helyezkednek” (Pesti Napló, 1936. október 25.). Szabó Péter ezért csak Hans von Tschammer und Osten birodalmi sportvezér és SA-tábornok jóváhagyásával vállalhatott munkát.

1941–1943.   A források megint ellentmondóak. A németek tudomása szerint 1941–1942-ben az FSV Frankfurtnál működött, 1942 márciusától 1943-ig pedig az úgynevezett frankfurti közös edzésprogram vezetője (Leiter des Frankfurter Gemeinschafts­trainings) volt, így az Eintracht-játékosokkal is foglalkozott. Ehhez képest nyomon követhető a magyar sportlapokban, hogy 1942 augusztusától mintegy három hónapig a Nagyváradi AC-t irányította, majd idehaza várt jó munkalehetőségre. S hogy miért kellett olyan hamar elhagynia a NAC-ot? „Ma az érvényes belügyminiszteri rendelkezések értelmében csak mestervizsgával rendelkező edző kaphat működési engedélyt – a rendőrségtől. Lásd Szabó Petár ügyét, aki Nagyváradon nem kapott működési engedélyt” – így a Nemzeti Sport 1944-ben.

1943–1945.  1943 februárjában Losoncra költözött és átvette a LAFC szakmai munkájának irányítását. Hivatalosan tanácsadóként számítottak rá, Korányi Lajos volt a (játékos-)edző. Noha az év májusában a svájci szövetségtől és a Nordstern Baseltől is kecsegtető ajánlatot kapott, nem engedett a csábításnak, maradt Losoncon – vélhetően 1944 őszéig-teléig –, s közben elvégezte a Sportmester Vizsgáztató Bizottság edzőképző, úgynevezett mestertanfolyamát.

1945–1946.  A Dunántúli Népszava arról számolt be 1945. szeptember 16-án, hogy a Pécsi VSK a nemzetközi viszonylatban is ismert Szabó Petárt szerződtette edzőnek. Habár „Szabó Petár óriási munkát végzett, amelyet a pesti kartársak is elismernek”,   az újonc pécsiek az 1945–1946-os küzdelmek végén búcsúzni kényszerültek az élvonaltól.

1946–1948.  Nagy fába vágta a fejszéjét 1946 novemberében, amikor elvállalta a dorogi labdarúgók felkészítését. „Návai Ambrust Szabó Péter váltja fel, aki szinte reménytelen helyzetben vette át az együttest. Kilenc mérkőzésből három sovány pontocska nem sok jóval kecsegtetett. A népszerű mester (...) óriási lendülettel fogott a munkához. Megszilárdította a csapat fegyelmét, rettenetesen szigorú volt. Éjszakánként járta a községet, és ha valakit a kocsmában talált volna...”   – olvasható A Dorogi Bányász Sport Club emlékkönyve. Dorog '75 című kötetben. Petár ennek ellenére nem tudta teljesíteni küldetését, a Dorogi AC rosszabb gólaránya miatt kiesett az NB I-ből.

1948–1949.  Úgy tűnt 1948 tavaszán, hogy (Toldi Gézát követve) Finnországba szerződik edzőnek, aztán a MATEOSZ-nál kötött ki. Grosics, Zakariás, Béres, aztán Zsolnai, Fürjes, jó nevekből álló keretet örökölt, de nagy eredményt (8. hely) itt sem tudott felmutatni tizenkét havi működése során.

1949–1950.  Egy bajnoki idény – két csapat. 1949 őszén az NB II-es Kistext, 1950 tavaszán az NB I-es Előre SE edzéseit vezette. Utóbbit a sereghajtó (16.) pozíciójából felhozta a 13. helyre.

1950. ősz.  Edzői pályafutásának talán legnagyobb kudarca a Vasasnál eltöltött fél év. A tavaszi-őszi lebonyolítási rendszerre való áttérés miatt egyfordulós bajnokságot rendeztek 1950 őszén és a piros-kékek csak a 6. helyen végeztek, noha  „úgy festett, hogy a bajnoki cím egyik esélyese(i)”.      Szabó szemére vetették, hogy hiába a sok remek labdarúgó (Kotász, Lőrincz, Lóránt, Bundzsák, Teleki, Zsolnai, Illovszky, Csordás, Szilágyi I, Sárosi), nem tudott ütőképes együttest kialakítani, meg hogy  „a szovjet példa nyomán bevezetett újításokat nem alkalmazta olyan mértékben, ahogyan azt a fejlődő magyar labdarúgás megkívánta volna”.

1951–1953.  Az új évadban Óbudára vezetett az útja (küldték?): a második vonalbeli III. ker. Vörös Lobogó edzője lett. A folytatásban is maradt az NB II-ben, de szokásához híven klubot váltott, az 1952-es esztendőben a Bp. Lokomotívot, 1953-ban már a Bp. Előrét dirigálta. A vasutasokkal és a közlekedésiekkel is bronzérmet szerzett csoportjában – amit úgy is lefordíthatunk, hogy egyik csapattal sem sikerült kiharcolnia a feljutást.

1954–1955.  Ismét az élvonalban és ismét Dorogon! Petár visszatért a bányászvárosba, amit azzal hálált meg, hogy mindkét idényben a legjobb vidéki csapat címet hódította el a piros-fekete legénységgel. Konkrétan: 1954-ben a hatodik, 1955-ben pedig az ötödik helyet szerezte meg a Bányásszal, amelynek szurkolói örökre a szívükbe zárták.

1956.  Akárcsak Dorogon, Szombathelyen sem félt a fiatalokhoz nyúlni Szabó, miután konstatálta, hogy az NB I egyik legidősebb csapata az övé. Ő állította be először a Törekvésbe a 17 éves, csatárt játszó Novák Dezsőt, miközben „türelmes, valóban apai nevelőmunkát” végzett.  „Szombathely sportszerető, hozzáértő és a csapatáért lelkesedő szurkolóit arra kérem, hogy legyenek bizalommal munkám, s ezzel a csapat iránt” – nyilatkozta év közben a Vasmegye hasábjain, hozzátéve: tisztában vannak az előttük álló nehézségekkel, de nem hátrálnak meg. Azonban ami 1956 őszén történt az országban, azt ő sem láthatta előre; a következő év elején disszidált.

1957–1963. Élete utolsó éveit az NSZK-ban töltötte, végleg Frankfurt am Mainban telepedve le. Az 1. FC Kölnnél (1958–1959) fejezte be edzői karrierjét, majd nyugdíjba vonult. Hatvanhat éves korában érte a halál Frankfurtban, 1963. szeptember 23-án.