Kritika, önkritika – Malonyai Péter publicisztikája

A félrevezető közhelyek között nálam ott szerepel, hogy a sport és a politika tűz és víz, két külön világ, hiszen a hatalom már csak olyan, hogy szívesen dörgölőzik a sikeres, népszerű emberekhez. Más kérdés, hogy melyik rezsim milyen szándékkal sütkérezik a diadalok fényében, mire használja föl a tényt, hogy a klasszisokról szóló híreket nyilvánvalóan szívesebben olvassák az emberek, mint a hétköznapok hőseiét, függetlenül a produkció minőségétől.

A régi újságokat lapozgatva néha kiszúrja az olvasó szemét a szándék, például Puskás Ferenc esetében. A Rákosi-korszakban nem véletlenül próbált meg személyén keresztül nevelni a hatalom, az okok ott vannak a klasszisában, a pályafutásában, a teljesítménye által kiváltott népszerűségében, személyiségében, engedelmükkel nem részletezem, az irodalma bőséges.

Arról kevesebb szó esik, hogy remek diplomáciai érzékkel megáldott kültelki politikusként felvette a kesztyűt, és mindent megtett azért, hogy ne sérüljenek az érdekei s persze a társaié sem.
Kezdem a sort 1948 őszével, amikor a magyar válogatott 1:0-ra kikapott Szófiában. Durva meccs volt, a bolgár futballisták ütöttek-vágtak, ám ez nem köszönt vissza a tudósításból – éljen a magyar–bolgár barátság! A magyar csapat sokkal jobb futballistákból állt (Bozsik József, Lóránt Gyula, Puskás már, Kubala László még ott volt a csapatban), akik azzal védekeztek, hogy féltették a lábukat s a későbbi pályafutásukat is. Ezt persze nem fogadták el tőlük, Puskás védekezését („Nekem jövő héten is lesz meccsem!”) egyenesen felháborítónak találták.

Hiába volt még csak 21 esztendős, egyértelműen vezér volt, így aztán hazatérve őt tiltották el a válogatottságtól. A hírt kommentáló cikkében a Népsport egy olyan eseménnyel is érvelt, ami kimaradt a tudósításból. Félelme „nem akadályozta meg abban, hogy elkövesse a mérkőzés legcsúnyább dancsát: hasba rúgott, majd leütött egy bolgár játékost”, nevezetesen Borisz Trnkovot. Az írás azzal zárul, hogy „ha az ítéletet helyesen fogja fel, csak hasznára lehet. Ha nem hallgat azokra, akik esetleg uszítják, tüzelik, akkor megtalálja a helyes megoldást, a fejlődés útját”.

Megtalálta. Pontosabban tudta, mit kell tennie, tisztában volt vele, hogy ezúttal háttérbe kell szorítani az egóját. Két nappal később felkereste a Népsport szerkesztőségét, ahol elmondta, minden vágya, hogy újra válogatott legyen, ha megbocsátanak neki, „biztos lehet benne mindenki, hogy egészen más Puskást kapna vissza a válogatott. Úgy érzem, hogy máris más ember vagyok, (...) meglátják majd, hogy többet játszom és kevesebbet beszélek”.

A Népsport azzal zárta Öcsi vallomását, hogy „szeretettel szorítjuk meg Puskás kezét”, mert komoly önbírálatot gyakorolt, úgy fogta fel a büntetést, „ahogy azt egy nyíltszívű, tisztességes, előre haladni vágyó sportembernek kell”. Ne feledjük, ekkor, a kékcédulás választások jóvoltából (telj)hatalomra került kommunista párt, a szovjet példát majmolva, a kritika-önkritika mentén képzelte el a pedagógiát. Az újság is írja, hogy „ez volt az ítéletnek és a bírálatnak is a célja, és a megfelelő hatás az egyén és a közösség szempontjából egyaránt örvendetes”.

Azt talán írnom sem kell, hogy a következő válogatott mérkőzésen 1949 áprilisában már ott volt a pályán, kikaptunk Prágában 5:2-re, de „a csatársorban egyedül Puskás érdemel dicséretet”.
Teltek-múltak az évek, Öcsi gyakran szerepelt a sajtóban, érthetően, hiszen pályája egyenesen ívelt fel párhuzamosan Sebes Gusztáv Aranycsapatával, itthon és külföldön egyaránt szuperlatívuszokban beszéltek róla. Aztán jött 1954, Bern, az elveszített világbajnoki finálé (NSZK: 2:3), a vita, hogy a nyugatnémetek elleni első meccsen (8:3) Werner Liebrich durva belépője után játszatni kellett-e a döntőben (ahol gólt lőtt). Ha nyerünk, beállítása zseniális kapitányi húzás, így viszont... Bűnbak lett ő is, ugyan kit érdekelt, hogy mit tud valójában, mennyit ér.

Temetni kezdték. Olyannyira, hogy a France Football 1954 decemberében első oldalán szalagcímben kérdezi: „Vajon a káprázatos magyar Puskás Ferenc valóban a hanyatlás útjára lépett-e?” A cikket Jacques de Ryswick, az Aranylabda egyik kiötlője jegyzi, aki a december 8-i glasgow-i skót–magyar után vetette papírra észrevételeit. Mielőtt belemennénk a részletekbe, jó tudni, hogy 4:2-re nyertünk, Öcsi pedig – a tudósítás szerint – „elsősorban igen pontos, jól időzített átadásaival, kiugratásaival tűnt ki. Nagy része volt Hidegkuti és Kocsis góljának az előkészítésében is. Igen jó labdákat adott Fenyvesinek”.

Megtette tehát a magáét. Egy olyan meccsen, amely „a becsúszószerelések tobzódása volt”, Leo Horn bíró pedig „igen sok szabálytalanságot elnézett, amit a skótok követtek el”.

Ennek ellenére Ryswick kész az (elő)ítélettel, szerinte „az évek során a vékonydongájú, szerény, félénk összekötő alaposan megváltozott terjedelmében, felépítésében, állóképességében és a fejjátékban is. A betegségéből felépült Puskás Skóciában már nem volt az 1953. évi wembleyi »száguldó őrnagy«”. Sérüléséből felépült – ez is fontos, ugyanis alighogy teljesen kiheverte Liebrich durva belépőjét, a Szegedi Haladás elleni NB I-es találkozón (7:2, két gól) újabb rúgást kapott a bal lábára, hetekre kidőlt, a skótok elleni mérkőzés előtt csak két bajnokin játszott.

A francia újságíró megállapítja, hogy „Puskás még mindig páratlan ballábas játékos, megmaradt benne az a csodálatos játékösztön, amely csak keveseknek jut osztályrészül. Voltak klasszikus csillogásai, de olyan tüneteket vett észre játékában, amelyeket csak nehézkessé vált labdarúgóknál figyelhetnek meg, olyan labdarúgóknál, akiknek játékában nincs meg az igazi játékkedv”.
A Népsport megkereste Puskást, aki elmondta, „a kérdések nem újak neki”, s ahogy 1948-ban, most is tudja, mit kell tennie. „Rajtam múlik, hogy kiirthassam magamból azokat hibákat, amelyek sokszor engem bántanak a legjobban... Nagy önuralommal és nagy akarattal igyekszem majd magamat nevelni. Ezen az úton szükség van a közönség segítségére is... Neveljenek engem ők is, de ne azokkal az eszközökkel, amelyekkel a szurkolók egy bizonyos csoportja teszi... Jóindulatot, megértést kérek!” – mondja.

A lap itt is összegez, Pálfai János azt írja, „Puskás esetében nemcsak néhány kiló súlyfeleslegről, az ízletes ételekről és italokról való lemondásról van szó. Hanem arról is, hogy (...) életfelfogásában, modorában, viselkedésében is komoly változás történjék”. Ami üzenet valamennyi magyar klasszisnak.
Az esztendő végére kiegyenesednek a dolgok, 1955 decemberében a Központi Tisztiházban hatalmas ünnepségen köszöntik Puskást 75. válogatottsága alkalmából („Előre a századik felé!”), az ünnepségen mindenki ott van, aki számít, a volt honvédelmi miniszter, Farkas Mihály is megjelent, a falon pedig „a Bp. Honvéd selyem emlékzászlaja, középen Puskás Ferenc ezüstkoszorúk övezte arcképével”. Bekapcsolják a rádiót: „Külföldi rádiók tánczenéjéből közvetítünk – mondja a bemondó. – Ezeket a dalokat a 75. válogatottságát ünneplő Puskás Ferencnek küldik a Rádió dolgozói, a labdarúgást kedvelő százezrek...”

Aztán a forradalom után, 1957 elején, amikor már sejthető volt, hogy nem tér haza, a Népszabadság ráaggatja „a hálátlanság világrekordere” állandó jelzőt, megállapítja, hogy „sokszor úgy nézett ki, mintha körülötte forgott volna a világ”. Nem számított, hogy „forgatták” is kívülről a világot – mikor mit diktált a kurzus érdeke.

A lényeg pedig, hogy amikor 1981-ben először hazatért, a Népstadionban telt ház ünnepelte, a lapok viszont az aktuális jelennek megfelelve sporthírként és nem társadalmi eseményként kezelték, hogy újra itthon van.

Lágyan, puhán, de elhallgatták.

Mármint a lényeget.