(Gól)királyság? – N. Pál József publicisztikája

Zalaegerszeg, 1979. június 16., ZTE–Újpesti Dózsa meccs, a labdarúgó NB I utolsó fordulója, a vendégek már bajnokok, mi, zalaiak tizedikek leszünk alighanem, nincs „tét” tehát, az eső is esik – néha ömlik – vigasztalanul, de azért jó futballt remélünk. Törőcsik „táncol”, jobbra-balra billenti vállát-csípőjét, úgy kétpercenkét ugratja ki Fekete Lászlót, aki lő, mellé, oldalhálóba, a kapufára, az önmagát összehúzva kifutó Bolemányiba, háromszor/négyszer/ötször mindenhova, csak a hálóba nem. A Golyónak becézett csatár mégis bekotor egyet, 3–3 a vége, többen „bundát” kiabálnak, ázott verébként megyünk hazafelé. Este hír a rádióban: Törőcsiket, a világválogatott június 25-én esedékes Argentína elleni mérkőzésére (Platini, Krol, Cabrini, Tardelli, Rossi, Boniek és mások társaságában) meghívott csatárt súlyos autóbaleset érte Zalacsány határában, hazafelé tartva a síkos úton, s fölépülése hónapokig tarthat.

Nem titok ma már: többen megerősítették innen is, onnan is! Megegyeztek a felek: sokgólos döntetlen legyen, úgy, hogy a harmincnál tartó Fekete mennél többet érjen el, hátha lesz esélye az Aranycipőre még. (Nem lett, Ezüstcipőt kapott a 34-ig érő holland Kist mögött.) Kis magyar futballtörténelem ez is mindenestől – tragédiával s némi (magyar) sikerrel a végén.

Zalaegerszeg, 2020. június 27., ZTE–Mol Fehérvár meccs, az NB I utolsó fordulója, a „Vidi” már második, mi benn maradtunk mindenképpen, megint nincs „tét” tehát, hét ágra süt a nap, s – mi vénecskébbek – jó futballt tán már nem annyira, de azért jó szórakozást remélünk. S mit ad Isten, gólkirályavatás elé nézünk újra, ám – minő különbség! – a mi csatárunk, Radó András ezúttal a legfőbb aspiráns.

Szurkolok a „Zetének”, mint negyvenegy esztendeje, s azon kapom magam, hogy a remélt hazai gólnál (góloknál) is fontosabb lesz valami nekem. Nyerjen a csapat, legyen Radó gólkirály, de nehogy éppen ő szerezzen egyet! Maradjon 13 találatnál, mert 14-gyel már elvenné a „poénomat”, s akkor e kis magyar futballtörténelem újabb pillanatáról nemigen lesz értelme írni. Mondhatnám: mivel '63 őszén az egyfordulós bajnokságban Tichy Lajos szintén – igaz, 12 meccsen elért! – 13-mal végzett az élen, a 12 még jobb alkalom lenne (lett volna) nekem, de nem akarok végképp telhetetlen kárörvendőnek tetszeni! (Manno Miltiades 1902-ben, hét találkozón szerzett tíz gólját – ez lenne a „legkisebb győztes” eredmény – hadd ne említsem súllyal, nem találtam nyomát, hogy külön ünnepelték volna őt, az adat későbbi rekonstrukció, még a „gólkirály” szót is igen ritkán írták le akkoriban.)

Nos, a ZTE első idényes csatára gólkirállyá lett (örömömre), de maradt a 13-nál (megnyugvásomra), ám miért reméltem, hogy „fölfedezésemet” – minden idők legkevesebb góllal elért magyar királysága lesz (illetve: az említett két „megengedéssel” lehet) az idei – néhány napig nem fogja észrevenni senki más, nem tudom. Persze hogy észrevette, Marosi Gergely az nso.hu oldalán be is számolt róla menten, sőt a meccsenkénti gólátlagokat is közzétette pontosan.

Itt már „megengedésekre” sincs szükség: Radó átlaga valóban a leggyengébb (0.394/mérkőzés) mindenféle értelemben.

Kérdés: lehet-e e tényről írni úgy, hogy ne Radó András kárát szolgálja a poén, ezen morfondírozok. Mert nem „negatív csúcsra” tört, ez nyilvánvaló, tette a dolgát képessége szerint, hogy új csapata célba ért (benn maradt) az ő 13 góljának is igen-igen köszönhető, arról, hogy e 13 elég lett most a címhez, végképp nem tehet. „Tetszettek volna többet rúgni nálam”, mondhatná a híres Antall József-i fordulatot idézve-kiforgatva némileg, aztán meg a győzelmet nem kell megmagyarázni ezúttal sem. Annyival, amennyivel labdarúgásunk 2019–2020-as – nem akárhogy megesett – első osztályú idényének Radó a gólkirálya, a ZTE történetének – Preisinger Sándor, Kenesei Krisztián és Waltner Róbert után – negyedik „megkoronázottja” tehát!

Ám a gólkirályi cím honi históriájának alakulásán érdemes meditálni, hisz – ha a történet nem is egyenes vonalú – aligha tanulság nélkül való az egész. Először is: noha egy játékos értékét nem a szerzett találatok száma dönti el mindenekfelett, a gólkirályságnak azért rangja kell, hogy legyen, volt is általában. (Bevallom: a jégkorongból átvett „gólpassz” számolgatását viszont röhejesnek tartom, ha ma már – a futball mint üzlet érdekében! – minden mozdulatot statisztikáznak a pályán, akkor is, különösen, ha a jegyzett – tudniillik X vagy Y ennyi „gólpasszt jegyzett” – fordulatot is hozzáteszik.) Szóval, amikor futballügyben – 1967 őszén – ébredezni kezdtem, Dunai II Antal 36 góllal lett a király éppen, így nevét menten megjegyeztem, s nem is értettem, miért nincs a válogatottban ő. Ráadásul eredménye az európai második helyhez volt elég a 42-ig érő Eusébio mögött (később hallottam: az utolsó fordulók előtt szóltak neki, hogy az Aranycipőért való versenyt – először! – kiírják egyáltalán, s díjat az 1967–1968-as idény végén adják át majd), gondoltam, nagy rang ez, futballunk erejéről tanúskodik, s egy év múlva nyerhetünk is talán.

Nem nyertünk, ám Dunai bronzcipős lett harminceggyel, ő az egyetlen magyar, aki két „nemesfémlábbeli” tulajdonosa.

Lehettek volna honi győztesek, 1956 előtt többen is. Schlosser Imre például bizonyos számítások szerint négyszer Európa-első lenne 1911–1914 között. Ugyanígy, „utólag”, Schaffer Alfréd '18-ban és '19-ben, Cseh II László '37-ben (36), Zsengellér Gyula '39-ben (56!) és '45-ben (36), Deák Ferenc '46-ban (66 – ez világcsúcs!), '47-ben (48) és 49-ben (59!), Puskás Ferenc '48-ban (50), és Kocsis Sándor kétszer ('52-ben 36, '54-ben 33 góllal), de hát nem osztottak Aranycipőt akkoriban. Dunai Antalt négy ezüstös magyar követte még.

Várady Béla '77-ben (36), a bevezetőben említett Fekete László '79-ben (31), Fazekas László '80-ban (36) és Nyilasi Tibor '81-ben (30), aztán e díjtól (is) egyre távolabb kerültünk mi, magyarok. Csak egy adat: 30 gólig Nyilasi jutott legutóbb Magyarországon, mindjárt negyven esztendeje, teljesítményét – számszerűleg – megközelíteni csak Détári Lajosnak 1986-ban (27 meccsen 27) és Tököli Attilának 2002-ben (36 meccsen 28) sikerült, s a '81 óta lejátszott 39 bajnokságban többször végzett a győztes 20 gól alatt (23-szor), mint felette némileg (16-szor). Az utóbbi negyven év „mélypontját” Gregor József 1990–1991-ben 30 meccsen elért 15 gólja jelentette eddig, Radó Andrásnak e negatív rekordot sikerült „megdöntenie”, de – még egyszer írom – nehogy bárki őt bántsa ezért!

A fémcipő esélye amúgy is beláthatatlan távolságra került tőlünk, s a kelet-európaiaktól általában, ez sem véletlen természetesen, hisz az új szabályt – az 1996–97-es évadtól – a nyugat-európai „topok” érdekében hozták ezúttal is. A spanyol, angol, olasz, német, francia bajnokságban szerzett gól (legalábbis „pontban”) kettőt ér, néhány helyen meg másfelet, amivel nem az a baj, hogy ne lenne érv reá – e sorozatok sokkal rangosabbak a miénknél (is), ez nyilvánvaló! –, hanem az, hogy mindez a diszkrimináció teteje, akkor, midőn – joggal! – bármely kirekesztés ellen harsognak a futballvilág hatalmasai napra nap.

Tudom, az Aranycipőért való versenyt a hetvenes évektől nem lehetett mindig teljesen komolyan venni már – egy-egy román, ciprusi, bolgár játékossal megtetették az utolsó forduló(k)ban azt, amit nekünk nem sikerült megtenni-megtetetni az emberként is nagyszerű emlékű Fekete Lacival –, „lépni kellett” valamit tehát, de nem ily pénzes érdeket szolgálóan átlátszó módon (kellett volna) talán.

Nagyobb gond, hogy minket „szegényháziaknak” is néznek, ami méltóságunkat sérti már. Meg az – s ez ellen tehetünk! – hogy e hullámmozgástól kísért gólfogyatkozás („királyainktól” függetlenül) jelez azért valamit, ami nem vigasztaló. Hát, ez ne legyen tovább. Radó Andrásnak meg azt kívánom, a következő idényben – inkább a ZTE-ben persze! – vágjon húszat legalább, s ha nem lesz gólkirály vele, üsse kő, futballunknak többet jelent majd az a húsz, mint az idei tizenhárom.