Egy rend ruha – Malonyai Péter publicisztikája

Hétfői számunk Népsport-mellékletében felidéztük a BTC kapusa, Stier Ferenc esetét, amelynek lényege, hogy 1920-ban egy rend ruha (plusz ing és nyakkendő) elegendő volt ahhoz, hogy finoman szólva elősegítse a Nemzeti SC 2:1-es győzelmét. A stafírungot – állítólag – még kétezer koronával megtoldotta a nagylelkű NSC-drukker. Nem volt nagy összeg (az értékindex szerint ma 30 400 forint), ám arra bizonyíték, hogy a pénz, a gyarapodás vágya már akkor is főszerepet játszott a futballban.
És azóta is. Csak éppen a lépték más, és persze a körülmények is.
És azóta is. Csak éppen a lépték más, és persze a körülmények is.

Az viszont – és nem csupán Stier kapus jóvoltából – hamar kiderült, hogy az amatörizmus nem több ideánál, színes léggömbnél.

Most nem megyek bele olyan sokat idézett esetekbe, mint például a legendás Schlosser Imre átigazolása a Fradiból az MTK-ba (1915), oda, ahol pénzt, állást, s különböző úgymond vagyoni értékű juttatásokat élvezhettek a klasszisok. Botrány volt, büntetés nem, s szépen ment minden tovább az amatörizmus jegyében, de az anyagiak mentén.

Más kérdés, hogy jeles elődeink nem voltak mohók, sőt mai szemmel nézve inkább túlontúl szerények. Mert például Schlosser, de Schaffer Alfréd és Tóth Potya István nem volt akárki a futballban, s nem csupán itthon, Európában sem. Megszolgálták a tiltott gyümölcsöt.

A kicsik kicsiben igyekeztek egyről a kettőre jutni. Sokaknál már az is számított, hogy sikerült villamosjegyeket kikunyerálniuk csapatuk intézőjétől, hogy ingyen utazhassanak edzésre, meccsre. A klubok viszont amatőr alapon működtek, így nem egynek, nem kettőnek még ezt is nehezére esett kigazdálkodnia.

Érdekes, hogy már 1905-ben előkerült a téma. A Sport-Világ „Az »amatőr«-kérdésről” című cikkében arról ír, hogy a klubok állással, biztos pénzkeresettel csábítják a játékosokat, van, ahol a kosztját (reggeli, ebéd, vacsora) is állják, ha meccs van, minden kiadást ők fedeznek. A játékos pedig, ha jobb ajánlatot kap, odébbáll, a konklúzió szerint „ezeket a »vándormadarakat« maguk az egyesületek tenyésztik, rovására az amatőrségnek és siralmára a sporttisztességnek!”.

Szegedi Péter Az első aranykor című könyvében idézi bizonyos Hegyi Mátyás visszaemlékezéseit, az NB I-ben 51 mérkőzést játszó, a Fradiban is megforduló csatár életmódszerűen kereste, kutatta, hol kaphat egyre többet és többet. Még mindig ne gondoljunk hatalmas összegekre, ahogy írja, először csak „fellángolt bennem a vágy a szép ruha után: fehér inget húzni, lakkcipőben járni”, aztán miután vágya teljesült, ide-odaigazolva meccspénzhez is hozzájutott, sőt a III. ker. csapatában „Bíró dr.-tól minden gólért egy ezüstforintot kaptam. Egy másik tag kalappal látott el. Volt, ki fát, szenet küldött a lakásomra.” És ez 1911-ben történt, tehát még jóval a Stier-ügy előtt.

Aztán jött a profizmus (1926), ám a futballisták többsége nem tudott megélni a klubjától kapott pénzből. Meg a mentalitás is más volt, akinek sikerült nyugdíjas állásra szert tennie, boldog volt. Jellemző, hogy 1939-ben a világbajnoki ezüstérmes (1938) csapat hátvédje, Bíró Sándor villamosvezetőként (is) kereste a kenyerét. Az 53-as járat vezetőfülkéjében szolgálatot teljesítve mesélte el az újságírónak, hogy azért akar átmenni a Hungáriából a Fradiba, mert még nincs véglegesítve, s a Ferencváros elnöke, Usetty Béla dr. a BSzKRt elnöke is, így, ha az Üllői úton játszana, több esélye lenne rá.

De a korszak legendája, Sárosi „Gyurka” is figyelt arra, hogy ne járjon rosszul. Amikor az FTC 1930-ban szerződtette, állást kért, s mellé 15 ezer pengőt. Ez már jelentős összeg volt (ma: 12.5 millió forint), egy tizennyolc esztendős ifjú esetében főként. Ha megkapta, megszolgálta az esztendők során Sárosi, mindenesetre egyébként is észnél volt, jogot végzett, 1935-ben avatták doktorrá, majd a BSzKRt-nél lett jogtanácsos (nyilván Usetty dr. közbenjárására).

Ugyanakkor a természetbeni juttatás sem ment ki a divatból. A Nemzeti SC elnöke malomtulajdonos lévén a Phöbus elleni meccs előtt a játékosoknak saját termékeit ígérte győzelem esetén, a nősök 30 kilogramm lisztet és 15 kiló rizst kaphattak, a nőtlenek húszat, illetve tízet. A csapat 1:0-ra nyert.
A háború után sem volt egyszerű a helyzet. Az MLSZ például 1948-ban bevallotta az álamatörizmus létét azzal, hogy nem indítottunk csapatot a londoni ötkarikás játékokon az indoklás szerint „élvonalbeli játékosaink nem felelnek meg a FIFA amatőr szabályainak és nem tehetik le az olimpiai esküt”. Ugyanakkor a Rákosi-rendszer nyomására élmunkást kívántak nevelni a futballistákból. A Vasasnál örömmel közölték, hogy „a következetes nevelőmunka” jóvoltából Berzi Sándor felszámolta a kocsmáját, Szilágyi Gyula eladta az eszpresszóját, és „bekapcsolódtak a termelőmunkába”. Újpesten más volt a módi, Krasznai László edzés után elsietett („Még visszamegyünk a gyárba. Pótoljuk az edzés miatt mulasztottakat.”), Sólyom János pedig elmondta, hogy „nagyon sokat tanultunk akkor, amikor a sztálini műszakra készültünk”.
Volt persze, aki valóban dolgozott, ám arra ne vegyünk mérget, hogy mindenki élmunkás lett. Hogy abból élt, amit a munkahelyén kapott. A kiskapuk, az ügyeskedések jelentették akkor is a jövedelemkiegészítést, meg persze némi hatósági jóindulat (csempészés).
Álszent világ volt, ami megmaradt a forradalom után is, s meggyőződésem, hogy főszerepe volt a morál folyamatos züllésében. Ez azonban egy másik mese, most ugorjunk a hatvanas-hetvenes évekre, amikor a futballistának volt bejelentett „munkahelye”, onnan fizetést húzott (3000-4000 forintot), járt neki havi 1500 forint kalóriapénz és a meccsprémium. Szigorúan pontokra lebontva, s nem valami sok. Emlékeim szerint 800 forintot ért egy pont, miközben egy-egy kettős meccsre megtelt a Népstadion.

Voltak persze egyéb lehetőségek is, egyik Tisza menti városunkban azzal csábítottak három menőt a megyeszékhelyről, hogy a feleségük megkapta gebinbe a pálya melletti kocsmát – szép hasznot hozott, át is igazoltak a futballisták. Az, hogy a helyiek azóta is „Hatcsöcsű” néven emlegetik az egységet, egyértelműen szellemes, népi humor, semmiképpen nem kirekesztés (mondjon bárki bármit).

Hihetnénk, hogy 1990 után végre tiszta vizet öntöttek a pohárba, de erről szó sem volt. Nekem az úgynevezett arculatátviteli szerződések a kedvenceim, aki kitalálta, jobb, mint Osztap Bender és Strasznov Ignác – együtt. A futballista csak minimálbérre volt bejelentve, egyébként pedig „arculatátvitelre” szerződött a klubbal. Hivatalosan marketingről volt szó, jó hírnévről, miközben a módi csak rontotta a klubok gazdasági hitelét. Már csak azért is, mert ha nem fizettek a labdarúgók „arcáért”, nem volt kihez fordulni jogorvoslatért.

És eljutottunk a mába, amikor már nem hallani játékossirámokat. Az UEFA 2018-as üzleti jelentése szerint egy-egy élvonalbeli futballklubunk 5.3 milliárd forintot költött el fizetésekre az esztendőben, egy-egy játékos átlagkeresete 3.3 millió forint volt. Engedelmükkel nem osztok és nem szorzok, a számoknál ugyanis fontosabb, hogy a stabilitás nem a piaci alapon nyugvó működésnek köszönhető elsősorban, hanem a futballt segítő jogszabályi háttérnek. Azt, hogy ennek köszönhetően eljutnak-e valaha a klubok odáig, hogy megfeleljenek a piac valós követelményeinek, remélem, ám az én reményeim sajnos nem forintosíthatók.

Az viszont mindenképpen előrelépés – legalábbis szerintem –, hogy nem feltétlenül azon kell törnie a fejét egy-egy elöljárónak, hogy honnan szerezzen pénzt, hanem hogy a könyvelése rendben legyen. Mert – ezt nemcsak remélem, hinni is szeretném – ha már a paragrafusok segítenek, legalább legyen rend az irodákban.

Aztán amikor – ne adj' Isten – azt hallom majd, hogy egy-egy okostelefonért, tetoválásért, ládányi hajzseléért esik bűnbe a futballista, visszasírom Stier kapus esetét. Egy rend ruha, ing, nyakkendő – az elegancia.