Tucat-gond? – N. Pál József publicisztikája

Nem tudom, miért, de szeretem a számokat, a tizenkettest különösen. Alapszám, mondják, s átszövi az ember históriáját is. 12 egy tucat, arányos, jól belátható mennyiség, 12 szám van az óra lapján, 12 hónap ad egy évet, számrendszer is van ilyen. Már az Ószövetség zsidó népe 12 törzs szövetsége volt, 12-en voltak Jézus tanítványai, az apostolok, s a magyar balladakincs egyik legismertebb darabjában is 12 kőműves tanakodott a tragikus döntés előtt. Az esküdtek is tizenketten vannak általában (Sidney Lumet filmje, a Tizenkét dühös ember), meg az elítéltből hőssé lett bűnözők (Robert Aldrich: Piszkos tizenkettő), s e számot a filmes világban amúgy is nagyon szeretik (12 legjobb film szavazást többet rendeztek Magyarországon s a világban is). A régi angol pénz- és mértékrendszer e számon nyugodott, az utóbbinak máig hatók a sportvonatkozásai, bár nemigen tudunk róla már. A futballban különösen: 12 inch (1 inch 2.54 cm)=1 láb (30.48 cm), 3 láb=1 yard (91.44 cm). A labda sugara 5 inch („ötös”!), a kapu magassága 8 (244 cm), szélessége 24 láb (732 cm), a szabadrúgásnál 10 yardra (kb. 9.15 m) kell(enne) állni. Az „ötös” 6 (kb. 5.5 m), a „tizenhatos” az alapvonaltól 18 yardra (kb. 16.5 m) áll, a büntetőt 12 yardról (kb. 11 m) rúgjuk, a ponttól kimért 10 yardos körív meg a kaputól kb. 20.15 méterre van, noha – így tapasztalom – nem minden „szpíker” tudja ezt.

S a magyar nemzeti bajnokság első osztályában is 12 csapat játszik éppen, van is vita róla az első esztendőtől (2015–2016) már!

A polémia hol zajos, hol nem, de nincs hét, hogy a témát elő ne venné valaki, újságíró, megkérdezett egykori játékos, edző, szakember vagy lelkes/dühös, ám fölöttébb magabiztos „levelező olvasó”. Láttam szavazásról való híradásokat, s a „12 elleni” tiltakozás nyert jelentős fölénnyel többnyire. Mintha összehangolt kórust hallanánk, tudatva velünk: labdarúgásunk gyarlóságára, az eredendő baj igen-igen mély okára mutat rá ez a „hatalmas probléma” bizony, ami villámgyorsan orvosolható (lenne) ezek szerint. De hiába minden, állítják, az MLSZ nem enged, s találmányához makacsul ragaszkodik.

Gyorsan kijelentem: nem vagyok a 12 csapatos módi pártolója, ám ennek a színvonal alakulásához-eséséhez nincs köze egyáltalán. Megrögzött nosztalgiázónak rakott össze a sors ugyanis, aki az elindító élmény állapotától képtelen szabadulni általában. Lelkemben az öttusa öt napig tart (illetve: tartana máig), ha a változtató szándékot értem, sőt, elfogadom, akkor is, lehet, még a súlyemelés nyomásgyakorlatát is visszasírom néhanap, s a futballal kapcsolatos „ösztönöm” is hasonlóan működik. Márpedig 1967 végén – bűnbe esésem idején – bajnokságunk első osztályát 16 csapat alkotta (egy éve már!), így emlékezetem az éppen kiesett Eger gárdáját is megőrizte hibátlanul, s a Szombathely (így mondtuk), a Győr, a Pécs, a Salgótarján, a Diósgyőr, a Szeged vagy a Tatabánya is NB I-es „marad” számomra mindörökre. (Ahogy a Vasas meg a Csepel is természetesen, a Kecskemét, a Békéscsaba, a Sopron vagy a Nyíregyháza ellenben nem, sőt, megyém nekem kedves csapatára, a Zalaegerszegre is – csak '72-ben jutottunk fel! – máig „újoncként” gondolok reflexszerűen.)

Szóval nekem a 16-os NB I, 30 fordulóval, oda-vissza játszva a „jó”, amiben nem lehet „abszolút” értelemben igazam persze, hisz a létszám változása állandó volt az 1901-ben induló história során, ám hogy az időről időre következő átszervezések s a színvonal (a teljesítmény) közt törvényszerű összefüggés lenne kimutatható, nem hiszem. A „hősi időkben” (1916–1917-től – az első, 1926–1927-es profi szezon kivételével – 1934–1935-ig) például 12 csapat küzdött 22 fordulóban – a nemzetközi sikerek, KK-győzelmek, Bajnokok Tornája-diadal, a Fradi százszázalékos bajnoksága idején is tehát! –, a '38-as vb ezüstkor 14, majd '41-től 16. Vitathatatlan világelsőségünk (1951–1956) éveiben 14, aztán volt 12 ('57 tavasz), majd újra 14, '67-től 16, 1976–1977-től 1982–1983-ig 18, majd 16, aztán (1996–1997-től) újra 18, de aligha az emelés volt a jugóktól kapott 12 gól (1–7, 0–5) okozója. 2000–2001-ben megint 16 következett (2x8-as alapbajnoksággal, 12-es rájátszással), majd 12 három idényen át, s ismét 16 úgy tíz esztendeig (2015 nyaráig), csak valamire való nemzetközi eredmény – a DVSC BL-, majd El-táblája kivételével – nem volt továbbra sem. Most 12 van újra, öt éve már, volt a váratlan Eb-szereplés közben (nem a 12 csapat miatt!), majd a válogatottbéli visszaesés (ez sem!), s van az elégedetlenség kétségtelenül.

Elégedetlenség mindig volt, világszínvonalunk idején is, hisz a – hosszabb távon! – elégedett szurkoló olyan, mint a tiszta fegyver vagy surranó a hadseregben: elméleti fogalom. Ám a mérték korántsem mindegy persze! Már rég nem a világbajnoki cím vagy a nemzetközi kupadiadal, hanem a remény visszavívása a háborgás tétje e honban, s a harag minősége is a vágyak visszaeséséhez igazodik. Szó, mi szó, leadtuk a színvonalat, kicsinyesek, „pitiánerebbek” lettünk e téren is. Ami elementáris, dübörgő felháborodás volt annak idején, az ma szinte mosolyogtató nyafogás, zümmögés, ha szüntelenül hallik, akkor is. Már követelni, haragudni sem tudunk jó minőséggel, s főleg „észszerűen” nem.

Mire gondolok? Úgy emlékszem, nem is rég, tíz-tizenöt éve, midőn 16 csapat untatott, keserített hétről hétre bennünket, majd' megvesztek az okosságtól sokan: ily gyarló gazdasági háttérrel, szakmai készségekkel minek ennyire sok csapat az első osztályban nekünk, elég lenne – s jöttek a példák Ausztriától Dániáig – tizenkettő vagy tíz csupán. Nos, annyi lett, de ez se jó, hisz nincs az eredményekben, az élményben (!) „emelkedés”, így az óhaj iránya megváltozott: amit átkoztunk, azt sírjuk vissza – igen gyorsan feledve – napra nap. Csak az érv változott némileg.

Miért itt (kicsi városban, sőt, faluban) van NB I-es csapat, miért nem ott, miért a sok pénz „ezeknek” (ha nincs a várt élmény, a pénz mindig „sok”), miért a sok légiós, miért nincsenek magyar fiatalok, s ha esendő a játék, miért nincs mégis több – „minőségi” – külföldi? Hiába, a szurkolónak eleget tenni sosem lehet, a saját nevelés beépítését és a „fejlődést” egyszerre akarja ő, a visszaesést nem fogadja el pillanatokra sem. Mindenütt a világon így van ez, a Barcelonánál, a Real Madridnál, de a Ferencvárosnál és Fehérváron is!

Joggal háborog persze, a bajt érzi hibátlanul, ám – „javaslatának” – igaza nem bizonyítható. Élményt akar, örömet, lelke kielégülését újra meg újra, s ha ez nincs, mindennek nekimegy (mindenben változtatást akar) ami a futballban van, s – valljuk meg – mást nem is tehet. Muszáj hinnie, hogy „igaza van”, s a sürgetett változás eredményt hoz, mégpedig gyorsan a reménye szerint. Mert így nem jó (ez biztos!), menjen el a játékos, az edző, a vezető, az elnök, csak történjen valami már, hisz ami van, kibírni nem lehet! Tüneti kezelést követel, mindig mindenütt ezt teszi, a mélyebb okok nem érdeklik őt (pontosabban: a jelenséget – tünetet – véli oknak, ahogy Végh Antal is anno rendszerint), aztán ha lesz változás, de eredmény nem (vagy nem elég), kezdi elölről, azt óhajtva – esetleg – újra, amit tegnap még szívből megvetett. A 14, 16, 18 csapatos NB I-et is!

Summa summarum: a most futó bajnokság előnyei, hátrányai számba vehetők, ám a lényegen ez nem segít. Izgalmasabb lett-e a verseny (igen!), nagyobb lett-e az iram (néha, talán), jobb lett-e futballunk általában (nem!), ezen vitázzon, aki akar. Több régió kiesése nekem is fáj módfelett, a sok tucatlégiós az én szememet is szúrja (jó: a – teljesítményhez mérten – sokszor pofátlanul magas fizetések is!), egyet azonban állítani merek. Labdarúgásunk bajának nem a lebonyolítás mai formája az okozója, s ha 14, 16, 18 gárda – hasonló eredménnyel és színvonalon – játszik újra (előbb vagy utóbb így lesz!), az a csapatszám fog tűrhetetlenül soknak tűnni majd.

E 12 elleni harc pótcselekvés, a frusztrációs állapot – egyben a torzult tenni akarás – monomániás tünete csupán.