Lányom, menyem – Malonyai Péter publicisztikája

Nem a legszebb napjait éli ezekben a hetekben a debreceni futball, szűkebben a Loki, ami nem tölt el jó érzésekkel. Igen, elfogultság, talán menthető, lévén családi eredetű. Nagyapám ugyanis 1929-ben alelnöke lett az akkor emblematikus Bocskainak. Hogy drukker volt, természetes, de nem ennek köszönhette a tisztséget, hanem a Hajlított Bútorgyár és Fakereskedelmi Rt.-nek, ott is vezető volt, a cég pedig kivette a részét a klub támogatásából.

Nem hiszem, hogy túl nagy hatalomhoz jutott, hiszen a tisztújításkor 12 (!) alelnöke lett a Bocskainak, s nem mellesleg tíz társelnöke, nem kétséges, hogy valamennyien (a vezérkar negyven tagot számlált) a befolyásuk jóvoltából kaptak szerepet a közgyűlésen („a várakozás ellenére minden vihar nélkül folyt le”), amelynek másnapján – aligha véletlenül – „már a játékosok összes követelését kiegyenlítették”.
Nagyapám haláláig büszke volt rá, hogy szerepet kapott, arra is, hogy később a csapat fővárosi képviselője lehetett, s persze sokat mesélt a régi szép időkről. Meg a kevésbé szépekről is, de hogy a tárgyra térjek, az idei nyáron kettős jubileumot ülhet(ne) a debreceni futball, másként: fent és lent. Kilencven esztendeje ugyanis a Bocskai megnyerte a Magyar Kupát, 80 éve pedig hatósági vizsgálat után a belügyminiszter kimondta a feloszlatását.

Kezdjük 1930-cal, a kupagyőzelemmel. A fináléban a szegedi Bástyát magától értetődően intézte el a csapat (5:1), ám az eldöntőben bravúrral szolgált, a Ferencvárost ejtette ki (2:0). Ez azért volt történelmi tett, mert utána kezdték el pedzegetni, hogy a vidéki futballt nem illik lebecsülni, nem csak a Ferencváros, Hungária, Újpest hármas van a világon. A Bocskai-játékosok igazi hősök voltak a cívisvárosban, nem véletlenül, ők is szerettek ott futballozni.

A mai viszonyok ismeretében elképzelhetetlen például az akkor már válogatott Markos Imre esete. A Fradi-meccs időpontjában katona volt, nagygyakorlaton vett részt, amikor elintézték, hogy szabadságot kapjon. Nos, a gyakorlat színhelyéről – írja a Nemzeti Sport – negyven kilométert gyalogolt Debrecenig. Ezek után adott egy gólpasszt, lőtt egy gólt, ő volt a „csatársor fő mozgatója, (...) lendület és kapuralövés van benne bőven”. Jó lenne tudni regenerálódásának receptjét, biztos kevesebb fakszni volt benne, mint manapság, a legegyszerűbb: szeretett futballozni.

És tudott is, akárcsak a csatársor másik két klasszisa, Vincze Jenő és Teleki Pál. Szegedi Péter kutatása szerint a klub egyik vezetője 50 ezer pengőre (a pénzértékindex szerint ma 41.5 millió forint) taksálta a hármast, az egész csapatét pedig 90 ezerre. Napjaink őrült árai mellett talán nem sok, ám akkor még nem forgott annyi pénz a profi futballban.

Meg törődés sem, hiszen hiába nyert kupát a Bocskai, nem emelhették magasba a játékosok, mert a szövetség nem vitte ki (!) a Hungária útra. Íme egy apróság a múltból, hogy miért nincs igazi rangja nálunk a kupának, az pedig az akkori viszonyokra jellemző, hogy a döntőről szóló tudósítás végén ez áll: „Holnap mennek a finalisták Zágráb és Eszék felé, hogy megkeressék a kis nyári elemózsiára valót.” Hiába, kellett a pénz.

Mert abból soha sincs elég – a futballban sem. Ennek köszönhette bukását a Bocskai is. Pedig mindent megtett. Még egyik legjobbjától, a később világbajnoki ezüstérmes (1938) Vincze Jenőtől is megvált, más kérdés, hogy eladása az Újpestnek (1935) akkora vihart kavart, hogy a drukkerek elfordultak a csapattól, és „majdnem elfújta az egész Bocskait”.

Ezt nem én mondom, hanem Opata Zoltán, aki a válságos években (1936–1938) volt a csapat edzője. Amikor már megpecsételődött a klub sorsa, a Nemzeti Sport szerint ugyanis „a haldoklás 1937-ben kezdődik. Az adósság árjában hánykolódó hajót egymásután hagyják el azok, akik idáig juttatták”.

Csak a tisztesség kedvéért: nagyapám akkor már budapesti lakos volt, távol a tűztől. Ezzel együtt vallotta, amit a sportlap: „Debrecen városának hatalmas futballtábora megérdemelte volna, hogy reprezentatív csapatát mások, más irányban és más szellemben vezessék. Ez a szomorú vég akkor nem következett volna.”

Végül, ahogy az lenni szokott, némi kapkodás (új vezetőség, hatósági biztos) után 1940. augusztus elsején az a hír, hogy „közel két hónapos huzavona után szerdán délután pontot tettek a Bocskai-ügy végére. A belügyminisztériumban aláírták a debreceni klub feloszlatását elrendelő végzést. A határozatot már ki is adták, és az egy-két napon belül leérkezik az illetékesekhez”.

És néhány nappal később egy közlemény: „JELENTKEZZENEK A BOCSKAI-JÁTÉKOSOK! A miniszteri biztos ezúton is értesíti mindazokat a volt Bocskai-játékosokat, akiknek bármilyen követelésük van volt klubjukkal, a Bocskaival szemben, hogy e hét folyamán jelentkezzenek a szövetségben. Későbbi jelentkezést nem vesznek már figyelembe, mert a Bocskai és a játékosok közötti mindenféle ügyet még ezen a héten rendezni akarják.”

Ami maradt: Debrecenben szenvedélyesen szeretik a futballt. Ráadásul kiböjtölték, hogy büszkék lehessenek arra, hogy jelen állás szerint 1993 óta folyamatosan NB I-es a DVSC (amelyből a Bocskai alakult, s amely jogutód is lett). Voltak ugyanis enyhén szólva is dicstelen esztendők, 1950 és 1960, 1965 és 1979 között csak vágy volt az első osztály, a „Na, majd jövőre!” felkiáltás jegyében teltek-múltak az évek.

Az 1979-es feljutás és a következő kiesés (1983) közötti időszak aranykornak számított a városban – szocialista viszonyok között. A megyei párttitkár, a különféle stiklikkel (lásd: libamaffia, állítólag a klub is a kedvezményezettek közé tartozott) összefüggésbe hozott Sikula György felkarolta a futballt. Magam is tanúja voltam néhány érdekességnek, emlékszem például, hogy az egyik Pestről importált klasszis felesége azzal nyúzta a férjét, hogy a másik pesti jövevénynek egy szobával nagyobb lakása van, tegyen már valamit. Hogy a másik családban két gyerek volt már, miközben a reklamáló asszonyéknál még egy sem, nem játszott. Már csak azért sem, mert Sikula elvtárs teljesítette a kérést. Meg egyébként is, saját érdemének tudta be nemcsak a gólokat, a gólpasszokat, a szereléseket is – szerintem.

A kiesésről szólva Milbik Kálmán Loki-ügyvezető azt mondta, amit azóta is megkapunk hasonló helyzetben. A kudarcért mindenki felelős: játékos, edző, vezérkar. Mert a játékosok „különböző olyan magántevékenységeket folytattak, melyek elvonták a figyelmüket”; az edző, Kovács Ferenc „túlértékelte a fiúkat. Nem vette észre, (...) hogy a csapat tavasszal már nem volt mellette.

A vezetés jelzéseit nem kis önbizalommal figyelmen kívül hagyta”; a vezetőség meg azért, mert „túlontúl nagy önállóságot adtunk Kovács Ferencnek. Határozottabb lépéseket kellett volna tennünk a morális problémák megszüntetésére”. Meggyőződésem, hogy a debreceni kispadon csak olyan áll(hat) helyt, legalábbis hosszú távon, aki szorosan kötődik a városhoz. A közeg nem fogadja be a jövevényt, ami nem hányható a drukkerek szemére. Mert a vezérkar szajkózhatja, hogy profik vagyunk, profi edző kell, ám a szurkoló lehet szubjektív, elfogult, mehet az érzelmei után, ez a dolga, mi több, az érdeme.

Herczeg András, Kondás Elemér. Ők ketten összesen 18 esztendőt töltöttek a DVSC kispadján, nem véletlen, hogy most éppen Kondás Elemérben látják a megváltót, de ha Herczeg Andrást kérik fel, hogy oltsa el a tüzet, azon sem csodálkozott volna senki. Ahogy azon sem, hogy Kondás mester az ország túlsó végéből is azonnal jött, hogy beugorjon.

Hogy mi történt, történik éppen a Lokinál, nem tudom, de nem is érdekes. Elég tudni, hogy volt már ilyen, a múlt kapcsán pedig a több nyelven ismert fordulatra gondolni: „Lányomnak mondom, menyem is értse”.