Több mint névcsere – N. Pál József publicisztikája

Az 1950. február 2-i Népsport címlapon tudatta, hogy e hó 19-én, a bajnoki fordulók előtt Szabadságharcos Kupát rendeznek Újpesten – a bevételt egy partizánemlékműre fordítják –, s az Újpest a Honvéd SE, a Ferencváros meg az MTK ellen mérkőzik. Az eseményt sűrűn reklámozta a lap – csak az MHK-mozgalom és a szovjet sport dicséretét tartották fontosabbnak – mindig a Ferencváros és az MTK csapatával, s az NB I tavaszi menetrendjét közlő február 16-i számban is e néven szerepelt mindkét alakulat júniusig. Le is játszották a meccseket (a Honvéd 5:4-re verte meg az Újpestet, a zöldek meg az MTK-t 3:1-re), ám a 19-i beharangozóban már azt olvashatta a szurkoló: nem a Fradi, hanem az ÉDOSZ küzd a kék-fehérekkel. Jó lenne tudni, hogy hökkentek meg, miként estek gondolkodóba az emberek, mert az „értelmezéshez” lapozni kellett. Ez állt a harmadik oldalon: „ünnepi közgyűlésen olvadt be az FTC az ÉDOSZ-Sport Egyesületbe” csütörtök este, 16-án még.

Miért vártak a tudósítással három lapszámot, érdemes kutatói feladat lenne kideríteni, s azt is, miért az újság belsejébe dugták el a beszámolót. Azt, hogy a hír nem lesz osztatlanul népszerű, sejthették a döntnökök, hisz az FTC hívei megtorlásként, megalázásként, sőt, megszüntetési kísérletként fogták fel a történteket.

Így fogják fel egy nap híján hetven esztendővel későbben is, de ami történt, azt nem az egyeduralomra jutott kommunista hatalom Fradival szembeni megvetése, kivégzési szándéka vezérelte mindenekfelett. A história – mint minden akkor – kierőszakolt történelmi fordulat, a sztálini típusú berendezkedés kivédhetetlen következménye volt, miközben a járulékos eredmény (a „reakciós” csapat megrogyasztása) is a terv része lett természetesen.

A kommunista párt az első pillanattól „mutatta magát”, de az átalakítás csak az MKP (Magyar Kommunista Párt) programjának nyilvánosságra hozásával (1947. november 23.) s az OSH (Országos Sporthivatal) megalakulásával (1948. március 5.) vette határozottabban kezdetét. Az OSH vezetője – akárcsak az '51 elején összehozott OTSB-é (Országos Testnevelési és Sportbizottság) – a kommunista Hegyi Gyula lett államtitkári rangban, ám a szervezet alapjait is megdolgozó henger – előbb az MDP-t (Magyar Dolgozók Pártja), az ÁVH-t (Államvédelmi Hatóság), a 96 százalékos Népfront-győzelmet hozó választást (1949. május) meg a Rajk-pert kellett megcsinálni! – '49 végétől lépett működésbe igazán. A konkrét végrehajtásra nézvést sok-sok latolgatással, fejtöréssel valószínűleg.

Tudták, a sport (a labdarúgás főleg!) fontos, de kényes terep, tömegeket érint, s nagyon befolyásolja a hangulatot, így egy hatalmi-politikai lépés könnyedén „kontraproduktív” is lehet. Vélem, a Fradi '45 márciusi, a szociáldemokrata Ries István szorgalmazta betiltásának tervét ez a meggondolás akadályozta meg, s nem Salamon Béla és az MTK közbenjárása elsősorban. A gyanú persze megmaradt, a reakciósozás, a fasisztázás (Sebesnél, Kutasnál is az emlékek szerint) a napi beszédmód része volt, s a húzd meg, ereszd meg módi 1947–49 között a folyamathoz tartozott. Ám a lényeg ugyanúgy zajlott le a '49-re összeütött NDK-tól Bulgáriáig, a béketábor országaiban mindenütt, s ez alól nem volt kibúvó.

Ami vitathatatlan: '50-re mindent államosítottak, a legkisebb suszterájt, könyvesboltot is, s a klubok fenntartásának korábbi módszereit felőrölte az idő. Mindez pánikot okozott, a hogyan továbbról senki sem tudott pontosat. A játékosok 1946 és '49 közti távozásához, menekülési kísérleteihez ez súllyal hozzátartozott, nem kell politikai tudatosságot (hogy a diktatúra ellen tiltakozott!) feltételezni mindenkiről. Kényszerhelyzet volt, s a „megváltás” a párt magasából, a sztálini koncepcióval együtt érkezett, amit – ezért is, meg a félelem légköre miatt is – csak elfogadni lehetett. Amikor Nádas Adolf, az FTC ügyvezetője az 1950. február 16-i közgyűlésen a „végre” meg a „korábban kellett volna” gondolatot fejtegette, nem csak szervilizmusból beszélt alighanem. Sőt, egy 1974-es Fradi-könyvben is úgy mondták fel a kommunista leckét, mint a parancsolatot, és szerintem hitték is, amit írtak, hisz a csapat „gondoskodás” híján nem maradhatott volna fenn tovább – ahogy a többi sem!

Ám az '50-re lebetonozott útnak volt ideológiai olvasata is. A Rákosi-éra a sportot (is) a sokaság felemelésének mázával vonta be. Míg a régi rendben a sport az elit (az elnyomó osztályok) kiváltsága volt, addig mi az egész dolgozó népre gondolunk, hirdették. Ezért kellett az MHK-s (Munkára, harcra kész) hisztéria, a tömegekre hivatkozás minduntalan, s ezért emlegették a 70 ezer élelmiszeripari munkást az egyesülési összejövetelen. Valóságos mamutegyesületeket hoztak létre, a régi klubok megszűntek lényegében, Dózsákkal, Honvédokkal, Kinizsikkel, Lokomotívokkal (vasutasok), Tárnákkal (bányászok), satöbbikkel lett tele az ország, amelyek közül a budapesti székhelyű gárda azért rendre előnyt élvezett. (Budapesti Dózsa, Vasas, Kinizsi, Honvéd stb. ezek voltak a teljes nevek, '56-ig biztosan!)

A Fradi az Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szakszervezetének együttese lett. Ha igaz – csak „szóbeli” forrás van, több részlet bizonytalan –, felvetődött: legyen a honvédség csapata, ám Sebes Gusztáv – ellenszenve, ideológiai keménysége miatt is tán – a Bozsik és Puskás fémjelezte Kispestre szavazott. Erős gárda kell, amire a válogatott építhet, s közben az őt '37-ben eltanácsoló „reakciós” Fradin is üthet egyet – így gondolkodhatott. Az átalakítás első „kedvezményezettje” az 1949. december 18-án létrehozott Honvéd SE lett, s beindult a szekér.

A Fradi ÉDOSZ-ba olvasztására az Élelmiszeripari Dolgozók Országos Szakszervezete I. kongresszusán terv született '49 januárjában, s ami a Gorkij fasori épület dísztermében 1950. február 16-án történt, a kirakat berendezése volt csupán. A gyűlésen Nádas Adolf ügyvezető (a tényleges elnök és politikai „vigyázó” Münnich Ferenc volt '48 márciusától eddig a napig) és Nőhrer Árpád, az ÉDOSZ főtitkára – régi kommunista volt – beszélt elsőként. Éltették az egyesülést, felolvasták más klubok üdvözletét, a sportolók részéről a futballista Kispéter Mihály, az úszó Novák Ilonka és a pólós Szittya Károly szólt „illedelmesen”, tisztségeket választottak, majd Marosán György dörgött jó hosszan – és papír nélkül, ahogy szokása volt – az egybegyűltekhez. Átfogó képet adott – mi mást tett volna könnyűipari miniszterként s az ÉDOSZ elnökeként –, s ilyen mondatokat harsogott: „Ezt az országot ma már a sztahanovisták, az élmunkások, az élsportolók fémjelzik a világ felé. A sport alkalmas arra, hogy a dolgozó népet szilárdabbá, acélosabbá, keményebbé tegye. Nekünk a sport is fegyver az ellenséggel szemben.”

Aztán felhangzott az Internacionálé – a Fradi-induló be lett tiltva ettől a pillanattól –, a kóristaként is élenjáró hangos elvtárs teli torokból énekelhetett, s aligha gondolta, hogy alig öt hónap múltán ő is az ÁVH pincéjében meditálhat, hol rontotta el.

ÉDOSZ lett a Fradiból, ám a színét – sok tévedés kering erről – megtarthatta még. A tényről a Fradi-múzeumban őrzött kicsi zászló is tanúskodik, igaz, a feliratot már pirossal hímezték reá. A bajnoki címet a Honvéd szerezte meg „feljavított” csapat nélkül is – nem a Fradi szétszedésének köszönhette elsőségét tehát, ahogy az elfogult szurkolói emlékezetben él –, majd július elején Budait és Kocsist a Honvédba, Hennit meg Deákot a Dózsába „vezényelték”. 1950 őszén félidényes bajnokságot rendeztek – a szovjet módi átvétele kívánta ezt –, amit az immár valóban megizmosított Honvéd nyert meg ismét, az ÉDOSZ meg a tizedik helyen szomorkodott.

Az ország valamennyi élelmiszeripari csapatát a Kinizsi Sportközpont vette át '51 január végén, így a néhai Fradi is fehér-pirosban (s nem piros-fehérben!) küzdött tovább, játékost nem igazolhatott, s változást csak 1953 hozott.

Ama február 19-én játszott meccsről még így tudósítottak a lapok: ÉDOSZ–MTK 3:1. Néhány nap múlva már ÉDOSZ–Textilest kellett volna írni. A 22-i gyűlésen Ratkó Anna mellett Marosán megint szónokolt, s a henger március 31-én elérte az Újpestet is. Minden beteljesedett!