Fehérvár: Nem akarom túltolni – Juhász Roland

– Miután vasárnap hajnalban hazatértek Marbellából, tudatosult önben, hogy utoljára járt edzőtáborban?
– Már odakint volt időm ezen morfondírozni, mert az egyik legjobb barátom, egyben szobatársam, Huszti Szabolcs nemegyszer emlékeztetett arra, hogy ez az utolsó alkalom – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére a Mol Fehérvár FC csapatkapitánya, az idény végén visszavonuló 36 éves Juhász Roland. – Mi több, már indulás előtt megfordult a fejemben, hogy játékosként ez a felkészülés lesz a végső. Utólag azt mondom, nem különbözött semmiben az eddigi negyven-egynéhánytól, nem tört rám az érzés, hogy hűha, most mi lesz velem. Lassan a finisbe ér a pályafutásom, de tudom ezt kezelni.

– Lapunknak nyilatkozva már korábban is pedzegette, a hét elején pedig csapata honlapjának nyomatékosította: a tavaszi szezon vége az ön karrierjének a végét is jelenti. Megkönnyebbült, hogy ezt kimondta?
– Valamelyest igen. De nem kell ezt dramatizálni. Én legalábbis nem teszem. Van előttem egy jó példa, méghozzá saját: a válogatottól is akkor köszöntem el, amikor rádöbbentem, ebben a történetben ennyi volt. Nem vitás, életem egyik legnehezebb döntését hoztam meg a kétezertizenhatos Európa-bajnokság után, de nem volt más választásom. Annál többet, amit Franciaországban, azon belül is a marseille-i meccsen kaptam, a futball úgysem adhatott volna nekem. Tiszta lelkiismerettel zártam le azt a fejezetet – is. Az a döntés ugyanúgy hónapokon át érlelődött bennem, mint a mostani. Szerintem úgy érdemes elengedni valamit, hogy jó érzés van az emberben. Bennem akkor is az volt, és ma is az van.

– Harminchat évesen még nem korai búcsút inteni a profi karriernek?
– Mire elkezdődik a következő bajnokság, már harminchét leszek. Nem zárható ki, évek múltán lesz bennem hiányérzet, hogy idő előtt abbahagytam, ám ezt nem tartom valószínűnek. Tényleg alaposan megfontoltam, mitévő legyek. Nem egyik napról a másikra jutott eszembe, hogy befejezem. A hozzám közelállók a megmondhatói, jó ideje érlelődött bennem a gondolat.

– Mikor jött el a pillanat, amikor végérvényesen eldőlt?
– Nem egy pillanatról, hanem egy folyamatról beszélnék. A tavalyi Magyar Kupa-döntő megnyerése után jutottam el odáig, hogy még egy évnek nekivágok, de többnek nem. Hogy a kép teljes legyen, már egy-két esztendővel korábban is felvetődött bennem a visszavonulás lehetősége, de miután Marko Nikolics átvette a csapat irányítását, megújultam, arról nem szólva, hogy csodás sikerekben volt részem. Novemberben Joan Carrillo szemé-lyében megint új szakvezető érkezett hozzánk, őt ráadásul ismertem, hiszen öt éve már dolgoztam vele. Nemcsak jó ember, remek szakember is, de nem hiszem, hogy harminchét évesen még egyszer meg tudnék újulni. Miként azt sem hiszem, hogy van bennem több annál, amit eddig mutattam. Nem akarom túltolni, ez az igazság.

– Volt, aki megpróbálta rábeszélni a folytatásra?
– Nem, mert aki ismer, tisztában van azzal, hogyha én valamit elhatározok, amellett kitartok. Hozzáteszem, azért is igyekeztem mielőbb meghozni a döntést, hogy legyen időm felkészülni a búcsúra. Mert azt mégiscsak tudatosítanom kell magamban, hogy lassan véget ér életem leghosszabb szakasza. Májusban lesz húsz éve, hogy bemutatkoztam az első osztályban. Büszke vagyok arra, hogy két évtized megadatott a profi futballban. Egyszer persze minden véget ér, így az én karrierem is. Azt ugyanakkor ne feledjük, nem ma akasztom szögre a stoplist, hanem a nyáron. S addig csak a futballra akarok összpontosítani, búcsúzkodni ráérek később is.

– Milyen befejezésről álmodik?
– Őszinte leszek: nekem az a legfontosabb, hogy egészséges legyek a tavasszal, hogy amikor eljön a napja, a pályán tudjak elköszönni. Minden edzést szeretnék végigcsinálni, minden mérkőzésre szeretnék a lehető legtisztességesebb módon felkészülni. Ha ez megvalósul, boldogan sétálok le a játéktérről. S egy aranyéremmel a nyakamban még boldogabban.

– S mi lesz önnel a nyártól? Úgy tudni, maradna a fehérvári klub kötelekében, a hírek szerint pályaedzőként is folytathatja.
– Valóban szeretnék a klubnál maradni, de megállapodás híján felesleges erről bővebben beszélni. Sosem számítottam vándormadárnak, nem véletlen, hogy az elmúlt két évtizedben csak három klubom volt. Öt évet töltöttem az MTK-nál, hét és felet az Anderlechtnél, míg jövő hónapban lesz hét esztendeje, hogy Székesfehérvárra kerültem. Első lépésben csupán négy hónapra, kölcsönben, ám amit abban az időszakban tapasztaltam, meggyőzött arról, hogy hosszabb távon is érdemes itt maradnom. Megszerettem a csapatot, lényegében erről van szó. A saját bőrömön éreztem, hogyan jut egyre előrébb a klub, örülök, hogy játékosként mindennek a részese lehettem. A jövőben is szívesen tennék a további fejlődésért, és az talán nem titok, hogy a vezetők részéről is megvan a hajlandóság arra, hogy ha már nem futballistaként, akkor más pozícióban segítsem a Fehérvárt.

– Ha azt mondom, május tizenhatodika, ZTE–Mol Fehérvár, eszébe jut valami?
– Naná! Reményeim szerint az lesz pályafutásom utolsó előtti mérkőzése.

– Már megbocsásson, de aznap rendezik a záró fordulót az NB I-ben.
– Tiszta sor. Négy nappal később viszont a Magyar Kupa fináléját vívja két csapat, és bízom abban, hogy a kettőből az egyik a miénk lesz. Ha azt az összecsapást megnyernénk, a végén szépen letenném a cipőmet a serleg mellé, fújnék egy nagyot, és azt mondanám magamban: „Na, ez jó volt!”

LABDARÚGÓ NB I
17. FORDULÓ
2020. január 25., szombat
14.55: Ferencváros–Paksi FC (Tv: Duna World)
17.00: Mol Fehérvár FC–Bp. Honvéd (Tv: Duna World)
17.00: Mezőkövesd–Kisvárda
17.00: ZTE FC–Diósgyőri VTK
17.00: Kaposvár–Puskás Akadémia
19.00: Debreceni VSC–Újpest FC