Juhász Roland: A sportvezetői karrier egyelőre szünetel

– Jól ment a játék!
– Köszönöm – mondta lapunknak a 41 esztendős, 95-szörös válogatott hátvéd Juhász Roland. – Hol látott?

– Az előző év utolsó napjaiban előbb Szegeden, egy románok elleni kispályás mérkőzésen, majd Kecskeméten, a Lázár Bence-emlékgálán tűnt fel ez a magas, sportos, lendületes…
– …Jóképű is? Hallgatom szívesen az értékelést! Igen, a magyar öregfiúk-válogatott színeiben léptünk pályára, és jó volt összefutni a régi társakkal: Király Gábor a kapuban, Torghelle Sándor és Feczesin Róbert elöl, de sorolhatnám a teljes csapatot, szuper volt a hangulat. Lázár Bencére pedig szívfájdalommal emlékezünk, természetes volt, hogy igent mondtunk a megtisztelő felkérésre.

– Azon gondolkodtam, hogy nagyjából húsz-huszonkét év után 2024 lehetett az az év, amikor a legkevesebbet hallhattak a nézők Juhász Roland és a futball kapcsolatáról, pedig előtte jó két évtizeden át a szurkolók szeme előtt zajlott az élete.
– Bizony, lehet, hogy e tekintetben ebben az évben szerepeltem a legkevesebbet, de ha az ember abbahagyja a labdarúgást, ez tulajdonképpen természetes folyamat. A sportvezetői karrier egyelőre szünetel, és ha az embert nem keresik, nincs rá szükség, találhat magának más elfoglaltságot. Még futballoztam, amikor már ingatlanokkal foglalkoztam: felújítással, értékesítéssel, most több időm jutott erre. Ami ebben a helyzetben pozitívum, hogy sokkal rugalmasabban oszthattam be az időmet, hosszú idő után szabad nyaram volt, pihentem, feltöltődtem. És mert több idővel gazdálkodhattam, nyilván több jutott a családomra: márciusban kétéves lesz a legkisebb lányom. A nagyobbik, Jázmin idén tizenhat lesz, padelezik, sokszor ott vagyok az edzésén, vagy játszom én is vele. A párom, Betta fia, Krisztián a III. Kerületben futballozik, előfordul, hogy én a Budapest-bajnokságban szereplő Unione színeiben az egyik pályán játszom, ő a másikon edz, szóval, a családra, a barátaimra fordíthatom a szabadidőmet.

– Noha viccelődtünk az elején, tényleg nem úgy fest, mint sokan a karrierjük lezárása után.
– Erre tudatosan készültem, nem akartam elengedni magam, még azt is mondhatom félig komolyan: néha többet mozgok, mint aktív koromban. Padel és lábtenisz, emellett futok, előfordul, hogy Krisztiánt elviszem edzésre Óbudára, és amíg végez, kimegyek a Margitszigetre, négy kör egy félmaratoninak felel meg, így ma is a versenysúlyomnál vagyok.

– Még egy megjegyzésére hadd utaljak vissza: azt mondta, nem keresik a futballból. Kívülállóként furcsa, hogy a 95-szörös válogatott játékosra, aki nyolc évig külföldön szerzett tapasztalatokat, nem számít a magyar labdarúgás.
– Noha nem voltam sokáig Fehérváron sportvezető, a munka megítélése azért nem egyértelmű – mást ne mondjak, a Margitszigeten azért is jó futni, mert kikapcsol az ember, saját gondolataira figyel, nem csipog a telefonja, csendben átértékelhet dolgokat. Én azt látom, hogy az edző, Bartosz Grzelak, aki akkor került a klubhoz, ma is a magyar futballban dolgozik, a játékosok közül többen alapemberek Újpesten vagy még a Vidiben, ebből a szempontból nem gondolom akkora kudarcnak azt az időszakot, mint esetleg mások. És azért a pontos hátteret, a részleteket kevesen ismerik. Egyértelmű, hogy követtem el hibákat, ebből tanulhat az ember, és ha lesz még hasonló feladat, már felhasználhatom ezeket a tapasztalatokat. Más kérdés, hogy itthon kevés klubhoz kötődöm, így értem, ha máshol nem rám gondolnak.

– Ha a válogatottat nézi, nem fáj a szíve, hogy elment az idő?
– Szerencsésnek érzem magam, nincs hiányérzetem. Fiatalon bajnok voltam az MTK játékosaként, az Anderlechttel négy bajnoki cím és két ezüstérem jött össze abban a nyolc évben, és amikor hazajöttem, aranyérem, kupagyőzelem, nemzetközi kupaszereplés volt a célom, és a Vidi futballistájaként ebben mind részem lehetett. A nemzeti csapat? Hosszú évtizedek után kijutottunk a 2016-os Európa-bajnokságra, pályára léptem, az csodálatos, felejthetetlen élmény volt, nem lehet okom panaszra. Rendben, ha nagyon őszinte vagyok, amikor a Puskás Arénában szurkolok a válogatottnak, és hatvanezer ember kórusa biztatja a csapatot, eszembe jut, milyen szuper élmény lehet ez a srácoknak, de ennyi. Ebben a stadionban már sajnos nem játszhattam, de nézőként is nagyszerű érzés ott lennem.