„Nahát, az annyát neki!” – futballnóták a harmincas évekből

A kor szellemiségéről, ízlésvilágáról, nyelvezetéről sokat elárul a futballnóták mindenkori kínálata, mégis nehezen dokumentálható a sportkultúrának e fontos részterülete. A szövegek, dallamok az évtizedek során folyamatosan változtak, fejlődtek, cserélődtek, így a tribünön, öltözőben, klubhelyiségben énekelt dalok pontos lejegyzése már akkor is gondot okozott, amikor még divatja volt a lelátói költészetnek, és nem merült ki a közönség teljesítménye az ötlettelen rigmusok, gúnyos bekiabálások, ellenfélgyalázó szlogenek monoton ismétlésében.

Rendkívül tanulságos fellapozni a népszerű rádiós sportriporter, Pluhár István (1893–1970) alapos gyűjtőmunkával előkészített, „A magyar futballista kedélyvilága a futballnóta tükrében” című összeállítását a Nemzeti Sport 1933. március 15-i számában. Az idézett dalrészleteket és a magyarázó szövegeket tanulmányozva vegyes érzések kerítik hatalmába a mai olvasót. Először is csodálattal töltheti el, hogy egyes futballnóták, ha némi módosulással, de még sok évtized távlatából is ismertek maradtak (ha a használatból részben ki is koptak időközben). Az Üllői úti táborban szórványosan ma is felhangzik a „válogatottas” dal zöld-fehér változata:

„Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem,
Piros dresszet, piros dresszet, csináltasson nékem.
Piros dresszet, sej, haj, magyar címert rája!
Ez illik, illik, illik, ez illik, illik, illik
A futballistára!”

A második gondolat a meglepett felismerésé, hogy a harmincas évek elején fontosnak gondolt szerzemények közül némely nyomtalanul veszett a múlt ködébe. Ott van például a Ferencváros akkori hivatalos indulója, Kalmár Tibor és Magyar László munkája, amelyet a cikk szerzője szerint a népszerű csapat külföldi túrái során – Nyugat-Európában, Egyiptomban, Dél-Amerikában – rendszeresen, „igen jól begyakorolva, hatásosan előadva” énekelt el.

„Zöld-fehér a mi színünk, merész
Csapatunk szembenéz
Az ellenféllel!
Fiúk, fiúk, előre hát!
Megostromolni az ellen kapuját!
Előre FTC-legények, FTC-fiúk
S a labda már a gólba száll…
A lányok szíve mind értetek dobog,
Ha győztök, akkor boldogok.
Rajta hát, cimborák,
Igyunk, igyunk a győzelemre hát!
Csak összetartás, harc és jó kedély,
Legyen a jelszó, legyen a jelszó, legyen a jelszó
És a cél!
Régi szép diadalok dicső,
Szíveket pezsdítő
Emléke él még!
Fiúk, fiúk, ádáz kemény
Harcokban edzett sok franzstadti legény:
Nagy volt az FTC, nagy lesz az FTC
S a hír röpíti szét dicső nevét!
A tiszta sportért küzdünk önzetlenül,
Szívünk ezért ver és hévül…”

Pluhár István a versszöveget elemezve némi gúnnyal utal arra, hogy a professzionális futball 1926-os legalizálását követően az utolsó előtti sor mintha érvényét veszítette volna… „A második versszak híven jelzi, hogy az induló még az amatőr vagy legalábbis a szétválasztás előtti időkből való. Mert bizonyos, hogy a jó hivatásos játékos is a tiszta sportért küzd, de az önzetlenül szót már korszerűsíteni kellene.” Különös klubtörténeti érdekességre világít rá az UTE dala, felelevenítve azokat az időket, amikor – a Megyeri úti stadion 1922-es átadása előtt – az újpestiek még a Népszigeten játszották a mérkőzéseiket.

„A Népszigetnek közepében van egy üres tér.
Oda jár az UTE, ki senkitől sem fél.
A kapusuk egy vasgyerek, a bekkek jó rúgók,
A fedezetek jó futók, a csatárok gólrúgók!
Nahát! Az annyát, az annyát, az annyát neki.
Hogy milyen csapat került a Népszigetre ki!
Nahát, az annyát, az annyát, az annyát neki.
És ami a fődolog, hogy jól tud piálni!”

A finom anyázás már érzékelteti a szurkolói kultúra jövőjét, és a „piálás” szókimondó vállalása is korát megelőző dalszerzői gondolkodást sejtet. A harmadik olvasói észrevétel éppen a gyengébb nem szerepére vonatkozik, ha a „Hallod-e te újpesti lány?” című modern sláger vulgáris stílusa egyelőre nem is érvényesült, a hölgyek mint ösztönző tényezők már akkor felbukkantak a férfikörben terjedő dalokban. És mondani sem kell, a bájos kiszemelt családi státusa nem számított…

„Minden futballista tartson szeretőt,
Hátvédé viseljen bársony cipellőt.
Fedezeté asszony, csatáré kisasszony.
Hát a gólvédő?
Álljon csendben, rendben, míg a labda jő!”

A futball durva közege és a szerelem ábrándos világa sajátosan ötvöződik a szilaj játékosdalokban:

„A pályára kimenni, a pályára kimenni,
A pályára kimenni de nem merek!
Attól félek, megvernek, attól félek, megvernek,
Megvernek az óbudai legények!
Gyertek ide óbudai legények (ti szegények!)
Hadd tudja meg a babám, meg a csapatkapitány,
Ki a legény kint a pályán igazán!”

Vagy, hogy egy ma is ismert klasszikust vegyünk elő a futballisták ismerkedési módszeréről:

„Kinek nincsen szeretője, babája,
Menjen ki a lágymányosi pályára,
Írja fel a kapufájára,
S ha nincs néki, majd lesz néki
Futballista szeretője, babája!”

Külön kategóriát képviselnek azok a nóták, amelyeknek szövegét egy meglévő, ismert dallamra írták. Ilyen az „Ujjé, a ligetben nagyszerű” kezdetű – Zerkovitz Béla által komponált, Bilicsi Tivadar előadásában elterjedt – századfordulón divatba jött pesti sláger UTE-re igazított verziója, vagy éppen a „Ha egyszer elmúlt a nyár” operettrészlet BEAC-osok körében meggyökeresedett átirata – a visszavonulás dilemmájának lírai megfogalmazása…

„Ha egyszer elmúlt a nyár,
Mit ér az öreg csatár!?
A gólnak, a tapsnak vége már,
Ó be kár, jaj be kár!
Mily gyorsan jött el a hűvös ősz,
Már minden pimf ifi lefőz,
Állj félre, állj félre, öreg csatár,
Ha érzed, elmúlt a nyár!...”

Figyelemre méltó a Pluhár-cikk bennfentes információja az MTK háza tájáról: a sportriporter állítja, az alábbi, saját csapatának címzett gúnydalt a klub legendás ír származású angliai edzője, Jimmy Hogan költötte övéinek.

„Az MTK egy jó csapat, parlevu,
Az MTK egy jó csapat, parlevu!
Áz MTK egy jó csapat,
Csak a centere rohadt
Inki pinki parlevu!”

Az elsőre halandzsának tetsző szöveg magyarázatát némi utánajárással megtaláltuk: a „Mademoiselle from Armentiéres” című, francia ihletésű katonadal az első világháború idején volt igazán népszerű a brit hadseregben, a kocsmatulajdonos lányát is érintő, vaskos lövészárki humorral átszőtt kerettörténet megéneklése közben hangzik el a kutyult elzászi nyelvjárással írt „Hinky Dinky Parlez-vous” sor, a nóta angliai körökben közkedvelt betétje.

Alig-alig tartja számon a sportág történetírása a hangszert, amelynek használatát Pluhár emlékezése szerint a századforduló pesti ifjúsága összekötötte a futballmeccsek légkörével, ezen a téren is az angol mintát másolva.

„Ennek a kedélyvilágnak egyik jellemzője a szájharmonika volt. S valahogy a futball életében máig szerepet játszik ez az egyszerű zeneszerszám, amelynek hangja a hosszú utazások unalmát űzte, a játék utáni kedélyes órák hangulatát emelte. Mikor az itt élő angoloktól, majd meg a hozzánk ellátogató angol csapatoktól a mieink a szájharmonikázást látták, egyszerre divattá vált a magyar futballisták közt is annak használata. Nem volt csapat, amelynek ne lett volna kitűnő szájharmonikása, s a régi játékosok jól emlékeznek még, hogy ennek a szerszámnak a legjobb ismerője, valóságos művésze Geizer, a Typografia játékosa volt a maga idejében. De a többi csapatnak is voltak kitűnő szájharmonikázói a futball első és második évtizedében, akiknek szerepkörét az utódok is átvették.”

Lehetett igazság abban, amit Pluhár az angol kapcsolatról írt harmonika-ügyben. Hat évvel korábban közölte a Nemzeti Sport Sydney Horler angol szerző „Szintén zenész?” című írását, amelynek egyik főszereplője Goolan, a hórihorgas centercsatár, a szájharmonika megszállottja. A baj akkor kezdődött, amikor frissen igazolt csapattársa, Clark azt állította, jobban fújja a hangszert nála. Itt kapcsolódunk be a párbeszédbe…

„– Eddig ugyan még nem szóltam egy szót sem – felelte Clark, a hosszú balösszekötő. –, de azt hiszem, hamarosan kicsalsz belőlem valami megjegyzést, ha továbbra is gyötröd ezt a jobb sorsra érdemes szájharmonikát. Majd megmutatom én neked, hogyan kell rendesen játszani. Mert hát csak mi, falusi fiúk tudunk ezzel a hangszerrel tisztességesen bánni.
Közben előrántott egy hatalmas szájharmonikát és olyan zenebonát rendezett, hogy a német csapatok belgiumi bevonulása ehhez képest csak csendes mise volt. Ez kellett Goolannak. A kiváló center ugyanis a legtemperamentumosabb játékos volt az egész csapatban. Ha egy lövése nem sikerült, már a haját tépte és a kezeit tördelte. Képzeld el, hogy mi történt most, amikor elvitatták legszentebb hitét, már tudniillik, hogy ő a világ legnagyobb szájharmonika művésze.
– Állj meg, te istentelen gyilkos! – ordított fel.
– Mi az, gyilkosnak nevezel? Legyen igazad! – bömbölte a hosszú legény. Nekirohant Goolannak s felütötte állát oly erővel, hogy az eszméletlenül zuhant az öltöző sarkába.”

Így végződött a hőskorban a zene és a futball barátsága.