Fő az elhivatottság! – Bobory Balázs publicisztikája

Miután fél életemet a labdarúgásban töltöttem el – és még néhány hónappal a negyvenedik születésnapom előtt sem hagytam fel ezzel a szenvedéllyel, hiszen ráérős napjaimon a megye III-as Győrladamér együttesét erősítem(?) –, egyszerűen nem tudom könnyedén elengedni a fülem mellett, ha olyan történetet hallok, amely megerősíti bennem, hogy nehéz lesz a helyes vágányra terelni a magyar futballt.

Abban a korban élünk, amikor a gyerekek már ritkábban, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy ritkán járnak a szabadba, és még ritkábban futballoznak, pedig egy kis szülői, tanári, edzői ösztökélés, a helyes nevelés és tudatosság csodákra lenne képes. A gyerek természeténél fogva játszani szeret, különböző szerepekbe bújik, példaképeket keres, hasonlítani szeretne valakire. Nagyon nem mindegy, hogy ez a valaki egy virtuális lény vagy figura, egy számítógépes játék hőse, vagy hús-vér ember, esetleg az apuka, egy artista, vagy éppen maga Cristiano Ronaldo.

Egy kis focista számára nyilván utóbbi a nyerő, mert aki a portugál zsenihez akar hasonlítani, az értelemszerűen gyakorolni akarja a cseleit, a trükkjeit és még a szabadrúgáshoz is terpeszállásban áll oda.

No de a szülők nagy többsége vajon lemegy-e a térre a gyermekével gyakorolni? Vajon beáll-e a kapuba, hogy szemérmesen arrébb ugorjon, amikor kell, hogy a kapuba jusson a labda. Vajon ötvenedszerre is hagyja magát kicselezni, amíg a gyerek tökéletesen nem csinálja a Zidane-cselt? És megyek tovább: vajon a testnevelő tanár hányszor hagyja, hogy nebulói csak önfeledten rúgják a labdát 45 percen keresztül? Ez mind olyan kérdés, amelyre a magyar futball irányítóinak viszonylag kevés ráhatásuk van, azonban a saját területén kőkemény felügyeletet kell(ene) tartania.

És most térjünk rá a legutóbb hallott sztorira. Az egyik legjobb barátom, akivel immár lassan két évtizede egy- azon kispályás csapatban futballozom, úgy döntött, ötéves gyermekét – aki él-hal a fociért – elviszi annak a kis településnek a csapatába, ahol él. A kissrác örömmel jár edzésre, pontosan heti egyszer egy órára, és két héttel ezelőtt életében először éppen a helység sportcsarnokában a Bozsik-program kereteiben már idegen gyerekek ellen „meccsezhetett”, nem csoda, hogy alig bírta kivárni, hogy szombat legyen.

A jeles dátum előtt az edző bácsik kettéosztották a keretet, egyes és kettes csapatra, az egyikbe a legügyesebb srácok, a másikba a maradék, vagyis a kisebbek vagy a frissen kezdők kerültek. Az edző bácsiknak nyilván nem volt más a céljuk, mint hogy az ügyesebbekkel eredményt érjenek el a szomszédos települések csapatai ellen és előkelő helyezést szerezzenek. Az már talán kevésbé érdekelte őket, hogy a B-együttes sorra kapta a pofonokat, gólokat, így éppen a Bozsik-program lényege veszett el: a gyermek öröme. Ő nem hülye, álságos azt hinni, hogy elég neki, ha pályán van, ha közben labdába sem ér, vagy szedi be a gólokat. Nos, a barátom kisfia sem teli vigyorral az arcán újságolta apukájának, hogy mi is volt a tornán, s bár még abban a korban van, amikor másnapra minden vereség győzelemmé válhat, a rossz élmények lerakódnak, és sok rossz élménynek az a vége, hogy a gyerek veszi a nem létező kalapját, és a későbbiekben a futballpályák környékére sem megy.

Ám e történetben a nem is az edzők eredménycentrikussága a fő bűn, hanem a folytatás. A „sikeres” Bozsik-rendezvény után a szakemberek körüzenetben tudatták a szülőkkel, hogy a srácok biztosan nagyon elfáradtak a hétvégén, így a következő heti egy(!) edzés elmarad.

Értik? Elmarad a heti egy óra!

Hát, a srácok biztosan nagyon elfáradtak a szombati eseményen, de ha azt mondták volna nekik vasárnap, hogy megint lehet focizni, tízből tízen rohantak volna. Most nem rohantak, nem rohanhattak, mert a tréning elmaradt.

Tisztában vagyok vele, hogy főleg a kistelepüléseken minden embert meg kell becsülni, aki hajlandó gyerekeket futballozni tanítani, főleg azért a kevés pénzért, amit ezért kap, na de ebben az esetben álljon már meg a menet! Ha én az egyesület vezetője vagyok, és tudomásomra jut ez a történet, minimum ráparancsolok az edzőre, hogy tegye a dolgát, de legalábbis abban a hónapban nem kapja meg azt a néhány tízezer forintot, ami a foglalkozások megtartásáért jár.

A fenti történet nagyon kicsi tégla abban a piramisban, amelyet magyar labdarúgásnak hívnak, a legnagyobb baj, hogy ez a tégla alul van, és ha hibás, az hatással van az építmény egészére.

Ahogy látom, a futballunk még mindig attól szenved, hogy kevés az elhivatottság. Ahol már van, oda későn érkeznek meg a gyerekek, és amikor már van, az szintén késeinek tetszik.

Hogy mire gondolok? Korábban talán ezeken a hasábokon is írtam arról, hogy szerintem itt, ebben a kis gyönyörű országban fordítva ülünk a lovon, és a magyar labdarúgásban jelenleg nem profi szinten vagy az akadémiák kirakatcsapatainál van a legnagyobb szükség a legképzettebb, legnagyobb tudású edzőkre. Jó, természetesen ott is, ám a futballtudás elsajátítása már egészen kicsi korban, körülbelül öt-hat évesen elkezdődik, és ha ott kapnak feladatot a kevésbé képzett edzők, nem szabad meglepődni, hogy 14 évesen az akadémiákra kevésbé képzett játékosok érkeznek. Azokban az intézményekben pedig nem a lehető legtöbb taktikai variáció, szerkezeti felállás vagy éppen a tökéletes futballerőnlét megszerzésére kell koncentrálniuk a valóban képzett szakembereknek, hanem folyamatosan hibát kell javítaniuk, mert a gyerektől elpattan a labda, nem megfelelő a rúgótechnikája, nem tudja mellel úgy maga elé tenni a labdát, hogy azonnal folytassa a játékot, hogy a fejelésről, a helyes becsúszásról vagy éppen az alapvető helyezkedési feladatokról már ne is beszéljünk.

Sajnos a legkisebbeknél még mindig sokszor megelégszik a tréner azzal, ha az U8-as együttese Bozsik-tornát nyer, mert éppen van egy vagy két akcelerált srác a csapatban, akik képesek a hátukon egy ellenféllel elfutni a gólvonalig.

És még véletlenül sem azt mondom, hogy az trénereknek nem szabad győzelemre törekedniük. Nem hiszek abban, hogy a legfiatalabbaknál kizárólag az legyen a cél: élvezzék a kölykök a focit. Gyakorló edzőként a kilencéveseknél is mindig igyekeztem megtalálni azt az egyensúlyt, amit az eredményesség és az általános elégedettség, öröm között fenn kell tartani. Bizony, a gyermeket meg kell tanítani nyerni, de ebből nem kell következnie az eredménycentrikusságnak. Az úgynevezett „győztes mentalitásra” nagyon büszkék csak közvetlen környezetünkben a szerbek vagy a horvátok is, pedig ott sem minden újszülött harapja el rögtön a vasat, miután kibújt édesanyja pocakjából. Küzdeni, harcolni, saját nemzetét tisztelni azonban már egészen kicsiként megtanul és természetessé is válik számára, hogy folyamatosan jobb akar lenni a másiknál, akinek általában ugyanez a célja. A kisgyerekkortól zajló hatalmas verseny aztán kicsúcsosodik, s bár nem lehet mindenki Rakitic, Mandzukic meg Modric, de a családban, iskolákban, sportklubokban látott modellek, szerepek sokakból a lehető legjobbat hozza ki.

Errefelé kellene elindulnunk. Ez azonban a korábban emlegetett elhivatottság nélkül nem megy. Ha nincs elhivatott apuka, elhivatott tanár, edző és ami a legfontosabb, elhivatott gyerek, fiatal, megette a fene az egészet, lehet itt akárhány Bozsik-program, meg akadémia – pénz, paripa, fegyver –, a középszerűségből nem sikerül majd kitörni.

Szóval, apukák, vigyétek le a térre játszani a fiúkat, lányokat; tanárok, engedjétek focizni őket; edzők, tanítsátok meg a gyerekeket futballozni! És mindannyiótok feladata elérni azt, hogy a kis labdarúgók helyesen éljenek, jó döntéseket hozzanak, és akarják a lehető legtöbbet elérni ebben a gyönyörű sportágban.