Örökkön örökké – Sinkovics Gábor publicisztikája

Greff, Sneff, Guth. Ejnye no, hogy a többi név nem jut eszembe. Pedig remek futballcsapata volt a III. Kerületnek a hetvenes évek elején. Nem csoda, hogy nem emlékszem rájuk. Az idén betöltöm a kilencvenet, az ember ennyi idősen szinte mindent elfelejt.

A férfi nagyot kortyolt a tejből, miközben bámulta a rohanó felhőket. Már nem ivott bort, mert úgy érezte, hogy szó szerint megfájdul tőle a szíve. Gondolta, orvoshoz megy, kivizsgáltatja magát, de aztán arra jutott, úgyis azt mondják majd neki: „Öreg, örüljön, hogy él." Meg aztán ott volt az a fiatal nő, itt lakott az ő városában, látásból ismerte a szüleit, a Paprikabíró utcában volt ékszerüzletük, amelyet aztán bezártak, mert a lányuk a rákkal küzdött. A lányuk, aki idejében kereste fel doktort, de a főorvos asszony ingerülten elküldte, mondván, ne rabolják egymás idejét. A fiatal nő most halt meg, és az idős férfi arra gondolt, rengeteg ismerősét, barátját, rokonát temették már el. A III. Kerület játékosai azért jutottak eszébe, mert valamelyik nap azt olvasta az újságban, hogy nem akarják beengedni a nézőket az egyik edzőmeccsre. Szemüveget cserélt, és többször is elolvasta a hírt, mert azt hitte, ez valami vicc: ahelyett, hogy toboroznák, behívnák, könyörögve kérnék az embereket, hogy jöjjenek a mérkőzésre, és nézzék ezt a magyar futballnak nevezett valamit, kitiltják őket a pályáról. A férfi szerette a foci, annak idején védett a Jászberényi Vasasban és Jászfényszarun. Olykor pakolás közben kezébe akadt néhány csapatkép, és látta magát dús, fekete, hátrafésült hajjal, ahogy fekszik elöl, kezében a labdával, mögötte pedig csapzott, elszánt tekintetű csapattársai. Fiatalkorában is a labdarúgás jelentette neki a boldogságot. Lelencgyerekként, apját, anyját nem ismerve, uradalmi cselédként nőtt fel, hogy aztán egy család befogadja, és mostohatestvérekkel együtt nőjön fel. Kitanulta a kéményseprőszakmát, ám egy hideg novemberi napon munka közben fejére esett egy tégla, csoda, hogy túlélte, ám az egyik fülére szinte teljesen megsüketült. Később a fővárosban vállalt munkát mentőssegédként, majd amikor megismerte nála tizenegy évvel fiatalabb párját, elvette feleségül, s egy Pest környéki kisvárosba költözött.

Greff, Sneff, Guth.

A férfi a Bécsi úti Fonógépgyárban kapott munkát, betanított esztergályosként kereste a kenyerét három műszakban. Énekelhette volna azt a dalt, hogy „Esztergálni, esztergálni, minek nekünk esztergálni...", ehelyett azt hallgatta a Tánczenei koktélban, hogy „Salgovácné túrós buktát sütöget". S amikor telente edzőmeccset játszott a Hévízi úti pályán a Fradi, sietett a meccsre, hogy testközelből nézze Albert Flórit, Fenyvesit, Rákosit meg a többieket. Olykor több ezren zsúfolódtak össze a Kerület salakos edzőpályája körül, a szurkolók megérinthették, megsimogathatták a Császárt és a többi játékost.

A férfi azonban Tichy Lajosért rajongott.

A „szőke herceg" volt a kedvence és a Honvéd, amelyben játszott. A Fonógépgyárban a fradisták voltak többségben. Annyira fontos volt a futball a gyárban, hogy néhány kollégája felhívta a Ferencváros Üllői úti székházát, az edzőt kérve, s Lakat Károly megdöbbentő módon szóba is állt velük, azt mondták a híres edzőnek: „Lakat elvtárs, a brigád nevében arra kérjük, a hét végén a Dózsa ellen az istennek se hagyja ki Juhász Pistát a kezdőcsapatból."

A férfi újabb pohár tejet ivott. Egyedül élt, a feleségét, a nála tizenegy évvel fiatalabb csinos, energikus feleségét néhány hónap alatt vitte el a rák. Tudta, hogy már sohasem kapja vissza, amit az élet elvett tőle. Mindig azt gondolta, hagyni kell, hogy elárassza az élet. S nem panaszkodott, a szegénység közepette sem.

Melózott, fáradt volt, melózott, fáradt volt, de a futball erőt adott neki.

Ott volt a Népstadionban, amikor Tichy 1964-ben egy forró júliusi estén esernyőcsellel csapta be az egyszerre rárontó Berendy Pált és Mészöly Kálmánt, majd elementáris erejű lövést eresztett meg. A Vasas 3:2-re vezetett – Machos szerezte a piros-kékek harmadik gólját –, és a férfi még ma is pontosan emlékszik arra a pillanatra, amikor a középkezdés után Tichy dühében egyszerűen az oldalvonalra bikázza a labdát. De a végén kétszer is megvillant, a Honvéd 4:3-ra nyert a Vasas ellen, és a szurkolók szinte mámoros állapotban nézték a felejthetetlen futballt.

Évekkel később egyszer vigyázhatott Tichy Lajos gázpalackjára.

Az akkor már visszavonult csodacsatárnak a közelben volt nyaralója, és valahogy ők ketten összefutottak a kisváros főterén. A férfi tisztelettel köszöntötte egykori bálványát, aki arra kérte, vigyázzon a gázpalackra, amíg elintézi ügyes-bajos dolgait. A férfi legszívesebben mesélt volna arról a másik Vasas–Honvéd meccsről, amelyet 1969 májusában a Fáy utcában rendeztek 28 ezer néző előtt, s amelyen a Honvéd 2:1-re nyert, Tichy is lőtt egy gólt. Ezt a rengeteg embert a kétségbeesett rendezők úgy engedték be, hogy közben kiabáltak: „Elvtársak, sporttársak, emberek, üljenek a salakpályára, és viselkedjenek rendesen!" Azon a nyáron költöztek az asszonnyal és a fiával a szoba-konyhásból egy új építésű, kétszobás lakótelepi lakásba. Kézikocsin tolták a kisebb bútorokat, keresztül a városon, boldogan. S a férfi néhány hónappal később a hideg évszak beköszöntével cipelte fel a pincéből a fát és a szenet a második emeletre, hogy begyújtson a cserép- és a fürdőszobakályhába. Ott, a kihúzható rekamién, fáradtan érezte először, hogy az élet időnként rákacsint az emberre.

Greff, Sneff, Guth.

Szinte mindent elfelejtek – gondolta magában. Egyedül volt, és szeretett olvasni. Az egyik könyvben például ezt találta: „Az idő rohant, ő meg rohant az időben. Az idő a feje tetejétől a lába ujjáig lenyúzta a bőrét. A megvénült seggébe dugta mocskos ujját. Az idő a halálról prédikált..." Nem félt a haláltól. Amikor a fia karácsonykor kivitte a felesége sírjához, nézte, nézegette a sírhelyet, mintegy megfelelő fekvési pozíciót keresve magának. Ha a haláltól nem is félt, a bénultságtól, az egyensúlyvesztéstől, a széteséstől rettegett. Maradni akart. Nagyon is maradni akart. A futball, mint valami irányjelző bója a tengeren, mutatta neki az idő múlását. Nem úgy gondolt vissza a fiatalságára, hogy családi események, születésnapok jutottak eszébe, hanem a világbajnokságok kapcsán, ahogy például Farkas Jancsi kapásgólt lő a braziloknak, ahogy Pelé ívelésből a félpályáról próbál gólt lőni a csehszlováknak, ahogy Johan Cruyff az első percben megindul a nyugatnémetek kapuja afelé, ahogy Nyilasit és Törőcsiket kiállítja egy átkozott portugál, ahogy a belga kapus felborítja Fazekast, s ahogy a szovjetek néhány perc után már két góllal vezetnek Irapuatóban. Abban az évben volt utoljára meccsen, a brazilok elleni 3–0 alkalmával a Népstadionban.

S mégis a kilencven percek kilencven évig tarthatnak.

Vajon létezik-e jókedvű, érett öregkor?

S létezik-e olyan pillanat, amikor az ember könnyű szívvel, majdhogynem jókedvűen szédül át a másvilágra? A fia adott neki egy könyvet, Fociláz a címe, ebben talált egy érdekes részletet: „Aggaszt ez engem, nevezetesen az, hogy én is meghalhatok, így, a szezon közepén. Pedig minden valószínűség szerint valójában augusztus és május között fogok meghalni. A halállal metaforikusan szólva az a nagy baj, hogy szinte törvényszerűen a legnagyobb trófeák megszerzése előtt következik be."

A férfi arra gondolt, a nyáron megint világbajnokságot rendeznek. Aztán az ősszel kezdődik a Bajnokok Ligája, a spanyol bajnokság és Messi, az ő imádott Messije cselezni, trükközni kezd. És jövőre is lesz Barcelona-meccs meg két év múlva is. És nézné, mintha csak az a varázsgömb, a zöld gyepen guruló, pattogó labda tartaná életben.

Örökkön örökké.