Jegyeket, bérleteket! – Dlusztus Imre publicisztikája

Muszbek Mihály szerint a mérlegekből az olvasható ki, hogy az MLSZ bevételeinek 40 százaléka származik közpénzből, így a 2016-os év sem hozta közelebb a magyar labdarúgást a piaci körülményekhez. Sajnos régi lemez ez, annyira, hogy már serceg. A sportközgazdász azt is mondta korábban, hogy az önfenntartáshoz legalább négyezer fizető néző kellene átlagosan, bár ez az igényszint valószínűleg új kalkulációért kiált, mivel a legutóbbi bajnokságban jelentősen megemelkedtek a bérek a labdarúgó NB I-ben. A játékosok felső harmadának (az első száz futballistának) havonta 3.5–4 millió forint bruttó fizetése van, ez megközelíti az osztrák vagy a dán élvonal jövedelmi szintjét. S ha már itt tartunk: Magyarországon az élvonal előző idénybeli átlagos nézőszáma 2687, a 8.7 milliós Ausztriában (10 élvonalbeli csapattal) 6500, az 5.7 milliós Dániában (14 klub a Super Ligában) 5680 volt.

Ha a labdarúgást a sporthoz hasonló üzletnek tekintjük, akkor elvárható az önfenntartás igénye. Ha a magyar futballt a kulturális örökség fontos elemeként értelmezzük, a megújításához konszenzus és társadalmi összefogás szükséges. Ha a focit a tömegessége miatt (az igazolt sportolók háromnegyede labdarúgó) az egészségügyi prevenció hatékony eszközeként tartjuk számon, akkor komolyan kell vennünk a népegészségügyre gyakorolt hatását. Ha ez a sportág – szintén a tömegessége révén, no meg azért, mert elég korán el lehet kezdeni – nagyon jól kiaknázható pedagógiai célok megvalósítására, az iskolán belüli alkalmazhatóságát is meg kell fontolni.
Célszerű ezt a négy megközelítést komplexen és történetileg kezelni, s megvizsgálni, az élsport gyakorol-e közvetlen hatást a sportolási szokásokra, a testedzésre vagy az amatőr sportra. Szerintem minta nélkül nincs mintakövetés.

A másik fontos axióma, hogy szoros összefüggés van az igazolt labdarúgók száma és a sportág eltartó ereje között. Amikor ugyanis a labdarúgás hazánkban még népmozgalmi jelleget öltött – konkrétan a múlt század húszas éveitől a hetvenes évek végéig –, a sportágat rendszeresen művelők és a mérkőzésre járók száma a kölcsönhatások miatt ugyanazon a magas szinten volt, és számszakilag is csaknem megegyezett. Negyedmillió néző a pályákon, negyedmillió futballista a klubokban. Ma van ugyan újra 260ezer igazolt játékos, de a hétvégeken a megyei bajnokságtól az NB I-ig mindössze 80ezer nézővel lehet kalkulálni. Az NB I-ben átlagban 2700, az NB II-ben 700, az NB III-ban 150, a megyei (BLSZ) I. és II. osztályban 100, legalul feleennyi nézővel számoltam.

A magyar futball szebb időszakaiban együtt jártak a mérkőzésekre a generációk, nagyapa, apa és fiú, csakhogy ez a folytonosság a nyolcvanas években megszakadt, a tömegesség és érintettség a rendszerváltás után két évtizedre a mélypontra zuhant, és csak a Csányi vezette MLSZ és a kormány közös erőfeszítésének korszakától duzzadt vissza a létszám. Az a helyzet állt elő, hogy – mivel az igazolt játékosok túlnyomó része utánpótláskorú – most a fiúknak kellene megfogniuk az apák kezét, hogy együtt menjenek ki a meccsre. Tudjuk, ez nehezen kivitelezhető, mert az apákat többnyire nem vitték ki a nagyapák, ráadásul az apák jellemzően nem is fociztak versenyszerűen, tehát nem szoktak hozzá a közeghez.

A hetvenes-nyolcvanas években egy-egy élvonalbeli meccsen az alacsonyabb osztályok ráérő játékosai, a kisebb klubok vezetői, edzői, futballimádó szurkolói, öregfiúk és kispályás csapatok alkotta baráti közösségek, szabadnapos játékvezetők, a megyei, városi szövetségek aktivistái találkoztak egymással. Erős szövete volt a labdarúgásnak. Néhány szegedi, Csongrád megyei példa jut eszembe. A SZEOL-nak az NB I-ben hét-nyolc ezren szurkoltak, de a Fradi vagy az Újpest ellen kint voltak akár 20 ezren is. A Szegedi Dózsa és a Vasutas jó hangulatú mérkőzéseire (NB II vagy NB III) rendszeresen két-három ezer néző ment ki, és minimum ugyanennyien voltak a HMSE hódmezővásárhelyi meccsein. Akkoriban a városrészi csapatok (Alsóváros, Móraváros, Dorozsma, Tápé, UTC) egymás közti megyei rangadóin nem volt ritka az ezres nézőszám, de egy Szentes–Csongrád vagy egy Apátfalva–Makó találkozó is hasonló nagyságú közönséget vonzott.

Amikor Végh Antal tollából 1974-ben megjelent a Miért beteg a magyar futball? című rosszul megírt, de rendkívül hatásos pamflet, 8173 volt az átlagos nézőszám az NB I-ben. 1986-ban, amikor legutóbb szerepeltünk világbajnokságon, még 7611.

A mai 2687-es nézőszám súlyos kérdéseket vet fel. A legtöbb szakmai bírálat jogos, ami a találkozók tempójára és a játék színvonalára vonatkozik, ugyanakkor tegyük hozzá, hogy igen nehéz felpörögni üres lelátók előtt.

Én üzleti alapon úgy ráznám gatyába az élvonalbeli futballt, hogy nyílttá tenném a 2019–2020-as bajnokságot. Meghívnék néhány nagy hagyományú várost, és pályázati úton lehetővé tenném a nevezést mások számára is. A jelenlegi versenykiírást természetesen semmi okunk nem lenne módosítani, de a jövő évit már a következő – nyílt – sorozat felhívásával szerkeszteném meg. Addig is 12 csapat indul az NB I-ben, de pályázhat a két kieső is a 2019–2020-as első osztályú státusra. A cél: olyan közösségeket helyzetbe hozni, amelyek képesek a minimum ötezres nézőszámot elérni. Ha erre húszan képesek, akkor húszcsapatos lesz az élvonal.

Meghívást kapna az élvonalra a maiak mellett Zalaegerszeg, Kaposvár, Pécs, Sopron, Nyíregyháza, Kecskemét, Szolnok, Szeged és Békéscsaba, de nem zárnám ki annak a lehetőségét sem, hogy pályázhasson Siófok, Veszprém, Tatabánya, Salgótarján, Dunaújváros vagy Eger. A dokumentációban a következőknek kell szerepelniük: 1. NB I-es infrastruktúra igazolása a licencelőírások szerint. 2. A székhelyen működő sportvállalkozás üzleti és szakmai terve az élvonalra szponzori szerződésekkel, a befogadó önkormányzat támogató nyilatkozatával, ami nem feltétlenül jelent pénzbeli segítséget, ám kitér a város által fenntartott edzőpályák és/vagy stadion használatára. 3. Az utánpótlás-nevelés koncepciója a kötelezően indítandó csapatokra vonatkozó kötelezettségvállalással, különös tekintettel a gyermekkorú (5–12 éves) sportolók minőségi képzésére. 4. A megfelelő szakemberállományra vonatkozó nyilatkozatok. 5. Négyezer előre megváltott és kifizetett éves bérlet 17 hazai mérkőzéssel és meccsenként 2000 forintos „jegyárral" számolva 136 milliós bevételt jelentene, ám ez az összeg visszafizetendő, ha nem nyer a pályázat.

Egy ilyen jellegű bajnoki pályáztatás jelentős összefogást igényelne minden egyes székhelyen. A folyamatot az MLSZ és a kormány tanácsadóinak közreműködésével tartanák kordában. Magas szintű garanciák, kötelezettségvállalások jönnének létre, és ki-ki bizonyíthatná, hogy együttműködések hálózatával nagyot lehet lendíteni a futball ügyén. Elképzelhető lenne, hogy az egyesületek – már csak pályázatuk sikeressége érdekében is – végre valódi marketingtevékenységet fejtenének ki a nézők megszerzéséért. Szigorú szabályok betartásával cégek vásárolhatnának bérleteket dolgozóiknak, megkönnyítendő a kluboknak a szervezést.

Ettől persze még nem lesz jobb a szakmai munka – sem az utánpótlásképzésben, sem a profik szintjén –, de futballnyelven szólva, egy kontrával helyzetbe lehetne kerülni.

Ha a labdarúgást a sporthoz hasonló üzletnek tekintjük, akkor elvárható az önfenntartás igénye. Ha a magyar futballt a kulturális örökség fontos elemeként értelmezzük, a megújításához konszenzus és társadalmi összefogás szükséges. Ha a focit a tömegessége miatt (az igazolt sportolók háromnegyede labdarúgó) az egészségügyi prevenció hatékony eszközeként tartjuk számon, akkor komolyan kell vennünk a népegészségügyre gyakorolt hatását. Ha ez a sportág – szintén a tömegessége révén, no meg azért, mert elég korán el lehet kezdeni – nagyon jól kiaknázható pedagógiai célok megvalósítására, az iskolán belüli alkalmazhatóságát is meg kell fontolni.
Célszerű ezt a négy megközelítést komplexen és történetileg kezelni, s megvizsgálni, az élsport gyakorol-e közvetlen hatást a sportolási szokásokra, a testedzésre vagy az amatőr sportra. Szerintem minta nélkül nincs mintakövetés.

A másik fontos axióma, hogy szoros összefüggés van az igazolt labdarúgók száma és a sportág eltartó ereje között. Amikor ugyanis a labdarúgás hazánkban még népmozgalmi jelleget öltött – konkrétan a múlt század húszas éveitől a hetvenes évek végéig –, a sportágat rendszeresen művelők és a mérkőzésre járók száma a kölcsönhatások miatt ugyanazon a magas szinten volt, és számszakilag is csaknem megegyezett. Negyedmillió néző a pályákon, negyedmillió futballista a klubokban. Ma van ugyan újra 260ezer igazolt játékos, de a hétvégeken a megyei bajnokságtól az NB I-ig mindössze 80ezer nézővel lehet kalkulálni. Az NB I-ben átlagban 2700, az NB II-ben 700, az NB III-ban 150, a megyei (BLSZ) I. és II. osztályban 100, legalul feleennyi nézővel számoltam.

A magyar futball szebb időszakaiban együtt jártak a mérkőzésekre a generációk, nagyapa, apa és fiú, csakhogy ez a folytonosság a nyolcvanas években megszakadt, a tömegesség és érintettség a rendszerváltás után két évtizedre a mélypontra zuhant, és csak a Csányi vezette MLSZ és a kormány közös erőfeszítésének korszakától duzzadt vissza a létszám. Az a helyzet állt elő, hogy – mivel az igazolt játékosok túlnyomó része utánpótláskorú – most a fiúknak kellene megfogniuk az apák kezét, hogy együtt menjenek ki a meccsre. Tudjuk, ez nehezen kivitelezhető, mert az apákat többnyire nem vitték ki a nagyapák, ráadásul az apák jellemzően nem is fociztak versenyszerűen, tehát nem szoktak hozzá a közeghez.

A hetvenes-nyolcvanas években egy-egy élvonalbeli meccsen az alacsonyabb osztályok ráérő játékosai, a kisebb klubok vezetői, edzői, futballimádó szurkolói, öregfiúk és kispályás csapatok alkotta baráti közösségek, szabadnapos játékvezetők, a megyei, városi szövetségek aktivistái találkoztak egymással. Erős szövete volt a labdarúgásnak. Néhány szegedi, Csongrád megyei példa jut eszembe. A SZEOL-nak az NB I-ben hét-nyolc ezren szurkoltak, de a Fradi vagy az Újpest ellen kint voltak akár 20 ezren is. A Szegedi Dózsa és a Vasutas jó hangulatú mérkőzéseire (NB II vagy NB III) rendszeresen két-három ezer néző ment ki, és minimum ugyanennyien voltak a HMSE hódmezővásárhelyi meccsein. Akkoriban a városrészi csapatok (Alsóváros, Móraváros, Dorozsma, Tápé, UTC) egymás közti megyei rangadóin nem volt ritka az ezres nézőszám, de egy Szentes–Csongrád vagy egy Apátfalva–Makó találkozó is hasonló nagyságú közönséget vonzott.

Amikor Végh Antal tollából 1974-ben megjelent a Miért beteg a magyar futball? című rosszul megírt, de rendkívül hatásos pamflet, 8173 volt az átlagos nézőszám az NB I-ben. 1986-ban, amikor legutóbb szerepeltünk világbajnokságon, még 7611.

A mai 2687-es nézőszám súlyos kérdéseket vet fel. A legtöbb szakmai bírálat jogos, ami a találkozók tempójára és a játék színvonalára vonatkozik, ugyanakkor tegyük hozzá, hogy igen nehéz felpörögni üres lelátók előtt.

Én üzleti alapon úgy ráznám gatyába az élvonalbeli futballt, hogy nyílttá tenném a 2019–2020-as bajnokságot. Meghívnék néhány nagy hagyományú várost, és pályázati úton lehetővé tenném a nevezést mások számára is. A jelenlegi versenykiírást természetesen semmi okunk nem lenne módosítani, de a jövő évit már a következő – nyílt – sorozat felhívásával szerkeszteném meg. Addig is 12 csapat indul az NB I-ben, de pályázhat a két kieső is a 2019–2020-as első osztályú státusra. A cél: olyan közösségeket helyzetbe hozni, amelyek képesek a minimum ötezres nézőszámot elérni. Ha erre húszan képesek, akkor húszcsapatos lesz az élvonal.

Meghívást kapna az élvonalra a maiak mellett Zalaegerszeg, Kaposvár, Pécs, Sopron, Nyíregyháza, Kecskemét, Szolnok, Szeged és Békéscsaba, de nem zárnám ki annak a lehetőségét sem, hogy pályázhasson Siófok, Veszprém, Tatabánya, Salgótarján, Dunaújváros vagy Eger. A dokumentációban a következőknek kell szerepelniük: 1. NB I-es infrastruktúra igazolása a licencelőírások szerint. 2. A székhelyen működő sportvállalkozás üzleti és szakmai terve az élvonalra szponzori szerződésekkel, a befogadó önkormányzat támogató nyilatkozatával, ami nem feltétlenül jelent pénzbeli segítséget, ám kitér a város által fenntartott edzőpályák és/vagy stadion használatára. 3. Az utánpótlás-nevelés koncepciója a kötelezően indítandó csapatokra vonatkozó kötelezettségvállalással, különös tekintettel a gyermekkorú (5–12 éves) sportolók minőségi képzésére. 4. A megfelelő szakemberállományra vonatkozó nyilatkozatok. 5. Négyezer előre megváltott és kifizetett éves bérlet 17 hazai mérkőzéssel és meccsenként 2000 forintos „jegyárral" számolva 136 milliós bevételt jelentene, ám ez az összeg visszafizetendő, ha nem nyer a pályázat.

Egy ilyen jellegű bajnoki pályáztatás jelentős összefogást igényelne minden egyes székhelyen. A folyamatot az MLSZ és a kormány tanácsadóinak közreműködésével tartanák kordában. Magas szintű garanciák, kötelezettségvállalások jönnének létre, és ki-ki bizonyíthatná, hogy együttműködések hálózatával nagyot lehet lendíteni a futball ügyén. Elképzelhető lenne, hogy az egyesületek – már csak pályázatuk sikeressége érdekében is – végre valódi marketingtevékenységet fejtenének ki a nézők megszerzéséért. Szigorú szabályok betartásával cégek vásárolhatnának bérleteket dolgozóiknak, megkönnyítendő a kluboknak a szervezést.

Ettől persze még nem lesz jobb a szakmai munka – sem az utánpótlásképzésben, sem a profik szintjén –, de futballnyelven szólva, egy kontrával helyzetbe lehetne kerülni.