Fehérvári káprázat Madridban

Akkoriban volt okunk az örömre, a bizakodásra: 1985-ben a magyar válogatottat Európa legjobbjának választották, a Videoton pedig bejutott az UEFA-kupa döntőjébe, elbúcsúztatva a csehszlovák Dukla Prahát, a francia Paris St. Germaint, a jugoszláv Partizan Beogradot, az angol Manchester Unitedet és az ugyancsak jugó Zseljeznicsar gárdáját.
Pontosan húsz esztendővel ezelőtt még valóban bízhattunk a magyar futball feltámadásában…
Kovács Ferenc, az akkori sikercsapat, a hajdani Videoton vezetőedzője most is meghatódva emlékezik vissza a felejthetetlen menetelésre.

- Gyanítom, most mesél ezredszer az UEFA-kupa-szereplésről, igaz, azóta már húsz év telt el…
- Látja, ez a baj - vágott közbe rögvest a mesteredző. - Azzal semmi gond nincs, hogy nekem mesélnem kell, hiszen ha kell, napjában többször is elmondom, mikor, kit és hogyan búcsúztattunk el, csakhát, ahogy ön is mondta, azóta valóban húsz esztendő rohant el, és sajnos a magyar futballban azóta nem történt semmi, nincs olyan esemény, vagy nem játszhatunk olyan mérkőzést, amely a mi sikereink nyomába érhetett volna. Egyrészt tehát büszke vagyok arra, hogy ma is az én csapatom győzelmeiről beszélnek, másrészt pedig bizony szívesen néztem volna mondjuk a kilencvenes években, hogy valamelyik klubcsapatunk, vagy akár a válogatott nevétől hangos Európa.

Disztl Péter: "Amikor azt mondja nekem valaki, hogy ezerkilencszáznyolcvanöt, Videoton, UEFA-kupa-döntő, akkor a következő jut eszembe: tagja lehettem annak a csapatnak, amelyben a játékosok a pályán és azon kívül is nagyszerű közösséget alkottak. Sokat tettünk a sikereinkért, azt pedig szeretném hangsúlyozni, hogy az akkori Videotonban öt-hat Európa-klasszis labdarúgó szerepelt."

Koszta János: "Az egész UEFA-kupa-menetelés csodálatos élmény számomra, és őszintén kívánom, hogy a mai labdarúgók hasonló sikereket éljenek meg. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a labdarúgásunk nincs abban a helyzetben, hogy bármelyik csapatunk akárcsak megközelíteni tudja az akkori eredményeinket. Büszke vagyok arra, hogy a sorozat első párharcában a Dukla ellen mindkét meccsen én védhettem, azaz, egy sorozat elindítója lehettem…"

Horváth Gábor: "Az az esztendő duplán emlékezetes számomra, hiszen egyfelől UEFA-kupa-döntőt játszottunk, másrészt egy hónappal később megszületett a fiam, Gábor. Egyébként az akkori sorozatos sikereink után joggal érezhettük, és érezhetjük még ma is, hogy volt értelme időt és energiát fektetni a labdarúgásba. Sajnos, még el kell telni egy kis időnek, hogy hasonló sikerek köszönjenek vissza."

Borsányi István: "Az egész sorozat maga volt a csoda, azt viszont míg élek nem felejtem, ahogy a madridi döntő után ünnepelt bennünket a spanyol közönség. Legyőztük a Realt, mégis éltetett bennünket a hazai szurkolósereg, tiszteletkört futtatott velünk, magyarokkal. Sikerre éhes csapatunk volt, az egység volt az igazi erőnk."

- Ettől bizony messze vagyunk, bár a Fradi egyszer bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, és akkor azt is eufórikus hangulatban élte meg az ország. De a Vidi… Az valami más csoda volt: brusztolós győzelem a Dukla ellen, majd olyan lezán gurítottak egy négyest Párizsban, mintha csak a Montmartre-on sétálnának. Gondolt-e bármelyik pillanatban is arra, hogy ennek a vége az UEFA-kupa-döntő lesz?
- Ugyan kérem, hogyan is gondolhattam volna erre!? Először is, mi egy kiscsapat voltunk, nálunk nem játszottak sztárok és a közvélemény már azt is csodaként élte meg, hogy az első körből továbbléptünk a Dukla Prahával szemben. Bevallom, megszenvedtünk a csehekkel. De aztán nem volt idő töprengeni, jöttek a franciák, helyesebben mi mentünk Párizsba először. És ott egyszer csak azt láttam, hogy vezetünk négy nullára…

- A televízió közvetítette a mérkőzést, és mi egyre inkább, kudarcokhoz szokott magyar drukkerek csak lestük, ahogy Szabó József és Csongrádi Ferenc duplázik, majd ugyanezt teszi Dominique Rocheteau is. Kárpázatos kilencven perc volt az.
- Ha hiszi, ha nem, én mindig megmondtam előre a fiúknak, hogy mi történik majd. No, nem azért, mintha jóstehetséggel áldott volna meg a sors, de pontosan feltérképeztem az ellenfeleinket, tudtam, mikor mi kell a bravúrhoz. Párizsban megismételhetetlen produkcióval rukkoltunk ki, de ugyanezt mondhatom a Partizan elleni fehérvári meccsről is, amikor Szabó József négyszer vette be az ellenfél hálóját, és öt nullára győztünk. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Az a pillanat kitörölhetetlen.

Szabó József: "A sorozat elején nem gondoltuk azt, hogy ilyen messzire juthatunk, mindig úgy mentünk ki a pályára, hogy azon a bizonyos meccsen sikerrel legyünk túl. Igazán jó érzés arra visszaemlékezni, hogy nem a szerencsének köszönhettük az eredményeket, hiszen nem volt olyan riválisunk, akit legalább egyszer ne győztünk volna le. A csúcsmérkőzés számomra természetesn a hazai Partizán elleni találkozó: öt nullára nyertünk, és én szereztem az első négy találatunkat…"

Disztl László: "Talán arra emlékszem vissza a legszívesebben, hogy milyen hihetetlen összetartás volt akkor a csapaton belül, valamint egész Székesfehérvárott. A sok nagy csata közül nehéz lenne egyetlen mérkőzést kiemelni, hiszen mindegyik meccsnek voltak felejthetetlen pillanatai. Rendre telt ház előtt futballoztunk, ráadásul az eredmények sem maradtak el."

Csuhay József: "Nem akárkikkel játszottunk húsz évvel ezelőtt, mégis valahogy természetes volt, hogy minimum egálban tudunk lenni a soros riválissal. Most, érettebb fejjel azért már van súlya az eredményeinknek. Ha szakmailag, edzőfejjel próbálok visszaemlékezni, akkor talán a párizsi találkozón futballoztunk talán a legjobban."

Csongrádi Ferenc: "Remek közösséget alkottunk, és noha nem sikerült magyar bajnokságot nyernünk, talán mondhatom azt, hogy játéktudásban is kiemelkedtünk a hazai mezőnyből. Nem egy kicsúszott meccsünk volt, hanem sorozatban tudtunk jól teljesíteni, azt például kevesen tudják, hogy annak idején háromszor megnyertük az Intertotó-kupát, Spanyolországban pedig rangos nemzetközi tornán lettünk a legjobbak. Borzasztó érzés, hogy Májer Lajos már évek óta nem lehet velünk."

Vadász Imre: "Nagyon jó érzés, hogy sokan emlékeznek a Videoton akkori sikereire, azonban nem gondoltam azt, hogy később a magyar futballnak nem lesznek hasonló eredményei, és húsz esztendő elteltével még mindig a mi meccseinken nosztalgiázunk. A mai napig rengetegen megismernek bennünket, és ez azt jelenti, hogy tettünk valamit a magyar futballért."

- Egyik legendás meccs a másik után, de azért vallja be, a Manchester ellen már ön sem adott esélyt a továbbjutásra. Vagy tévedek?
- Téved bizony. Láttam a Manchestert többször is, és azt mondtam a játékosaimnak, senki se féljen, akár továbbjuthatunk és meglephetjük az angolokat. Ôk is több alkalommal kémkedtek utánunk, mi pedig addig soha nem alkalmaztuk a lestaktikát. Ám a United ellen ezzel a fegyverrel próbálkoztunk. Nem túlzok, legalább ötvenszer futott lesre a két manchesteri csatár, Mark Hughes és Frank Stapleton. Az angolok mindig ívelgettek, mi pedig felvettük velük a légi háborút. Tudom, hogy nem hiszi el, de biztos voltam benne, hogy tizenegyesrúgások következnek. És azt is lefogadtam volna, hogy mi jutunk tovább, hiszen Disztl Péter igazi büntetőölő volt.

- Tartja a kapcsolatot egykori játékosaival?
- Persze. Figyelemmel kísérem a pályafutásukat és olykor aggódom miattuk. Drága Májer Lajost is elveszítettük már, úgyhogy nem győzöm mondani a srácoknak, hogy vigyázzanak magukra. Én is ezt teszem, nyáron például mindig egy kis bakonyi községben pihenek, és persze nosztalgiázom. Elhiheti, van mire emlékeznem.

Burcsa Győző: "Ahogy múlik az idő, úgy lesz egyre értékesebb az akkori eredménysor. Sajnos, valamennyien már nem lehettünk ott a húszéves jubileumon, és ezt nagyon nehéz feldolgozni."

Wittman Géza: "Szívből kívánom a mostani tizenéveseknek, hogy legalább akkora élményben legyen részük, mint nekünk volt. Sokan azt mondhatják, nincs realitása annak, hogy egy magyar csapat az
UEFA-kupa döntőjébe jusson, azonban erőt kell meríteni abból, hogy a Videoton húsz évvel ezelőtt végig tudta járni ezt az utat."