Kölni csillagok – Bobory Balázs publicisztikája

Szép volt, jó volt – elég volt. Tíz napot töltöttünk a kollégákkal Kölnben, rengeteg élménnyel gazdagodtunk, és láttunk néhányat a világ legjobb kosárlabdázói közül. Szerettük nézni, ahogy a napfényes időben megtelnek az utcák és a sörözők teraszai, ínycsiklandozó volt a kolbász és a csülök illata, és mindennap rácsodálkoztunk a dóm gigantikus méretére, amikor elmentünk mellette – egyfajta monumentalitást, méltóságteljes erőt sugárzott, amely segít ragaszkodni közös európai múltunkhoz, történelmünkhöz, hitünkhöz.

Mert sok minden a szemünk elé tárult mai zavaros világunkból, és ismét személyesen tapasztaltuk meg, hogy bizonyos szempontból nyugaton sem fenékig tejfel az élet; a szegénység, a bűnözés jelen van az utcákon, csak a belvárosban – ahol laktunk – szinte mindennap láthattunk rendőri intézkedést lopás, rablás vagy garázdaság miatt.

De hogy a helyzet nem drámai, azt éppen a Lanxess Arénában tapasztalható remek hangulat igazolja. A kosárlabda Európa-bajnokság kölni csoportjában nézőcsúcs született, pedig egy nappal a torna kezdete előtt nehezen hittük volna, hogy többnyire megtelik a hatalmas, majd' húszezer néző befogadására alkalmas monstrum. Aztán az első meccsnapon már világossá vált, hogy a litván drukkerek ellepték a várost, és szlovénokkal sem volt nehéz összeakadni a Rajna partján. Rengeteg bosnyák szurkoló is volt, nagy részük Németországban él és dolgozik, de könnybe lábadt a szemük, amikor a mieink után a címvédő Szlovéniát is sikerült legyőzni honfitársaiknak. A németek szalonközönsége örömmel tapsolt Dennis Schröderéknek, nekik valóban szabadidős kikapcsolódás a meccs, ahol lehet enni, inni, barátokkal beszélgetni. A maroknyi francia észrevehetetlen volt, főleg az elmúlt hét végén, amikor több száz magyar választotta Kölnt és a kosárlabdameccseket.

Mert akárhogy szerettük is a helyi sört, a kölschöt, bármennyire vonzott is minket a Ludwig Múzeum vagy a rajnai hajózás lehetősége, a kölni csoportmeccsek nyolc napja olyan élményeket tartogatott, amelyeket kosárlabda-szerető ember egy életre elraktároz.

Nem is lehet máshol kezdeni, mint Luka Doncic­nál, a szlovénok 23 éves világsztárjánál, aki öt évvel ezelőtt már Európa-bajnok lett, aztán egy évre rá Euroliga-győztes, most pedig az NBA öt legnagyobb csillagának egyike. Szavakkal leírhatatlan, mennyire szereti ezt a játékot, mennyire tudja, mikor kell csapatjátékosnak lennie, és mikor kell „one man show-t” a parkettre varázsolnia. Kölnben megmutatta, hogy mindent tud a játékról, a fizikai adottságai, a technikai tudása, a gyorsasága, az esze és a mentális ereje együttesen emelik a legmagasabb szintre, amelyre egyedül ezen az Európa-bajnokságon talán még a görög Jannisz Adetokunbo, valamint a szerb Nikola Jokics érhet fel. Mert láttuk a litván Jonas Valanciunast, ott volt a francia Rudy Gobert vagy éppen a bosnyák gólem, Jusuf Nurkic, de egyikük sem annyira komplex játékos, mint Doncic.

A szlovén srác még gyerek. A pályán kellő komolysággal kezeli a vezérek terhét, de egy-egy bravúros megoldás után ártatlan mosollyal jelzi, hogy az még neki is kifejezetten tetszett, a közönség pedig megőrül érte. Édesapja, a korábban szintén remek játékos és edző, Sasa Doncic szemmel követi fia minden mozdulatát, az idegesség sokkal inkább rajta látszik, és meccsek után is inkább a fiú nyugtatja az apát, pedig kor és tapasztalat alapján ez fordítva is lehetne.

Doncic másik dimenzió. A torna első napján a litvánok eleinte még próbálták kifülyülni és kizökkenteni, csak éppen a dallasi csillag ügyet sem vetett az ötezres tömeg pfujolására, aztán éppen a balti szurkolók jutottak el odáig a csoportmeccsek végére, hogy sokuk a szlovénokkal együtt éltette az egyik legnagyobb riválist, és ismerte el teljesítményét az „MVP, MVP!” rigmussal. Mondjuk, Doncic tett is érte, hogy kiérdemelje az elismerést, és egyik várományosa legyen a „Legértékesebb játékos” címnek, mert amit a csoportelsőségről döntő, franciák elleni meccsen művelt, arra tényleg csak a „földönkívüli” kifejezés a megfelelő. Az olimpiai ezüstérmes játékosai ütötték-vágták, csapdázták, zárták, de a 23 éves ifjonc folyamatosan büntette őket közelről, távolról, lefutás vagy betörés után, teljesen mindegy volt, milyen szituációból kellett kosarat szereznie. Az eredmény győzelem és 47 dobott pont lett mintegy 38 perc alatt. Doncic csak mosolygott, társai pedig fürödtek a dicsőségben a „farvízen”.

Szlovénia kicsi ország a szomszédunkban, alig több mint kétmillióan lakják, valahogy mégis sikerült kinőnie magát egy két méter feletti, erős, dinamikus, gyors kosárlabdázónak, akinek csodájára jár a világ. Ha csak egyedül lenne hazája válogatottjában, felemlegethetnénk a vak tyúk és a szem esetét, de mellette a szintén NBA-ben remeklő Goran Dragic irányít, a keret többsége az Euroligában edződik, és persze megint esélyesek az Európa-bajnoki címre. Ilyenkor szomorú párhuzamot vonni a magyar lehetőségekkel, mert az egyetlen, immár 33 éves Hanga Ádámunkon kívül nincs más, aki a szűk európai elit tagja lenne, a legmagasabb centereink is eltörpülnek a nagy nemzetek óriásai mellett, és bár sokáig álljuk a sarat a nagyobb fizikai erő és sebesség ellen, most láttuk, hogy negyven percen keresztül lehetetlen úgy koncentrálni, hogy vaskos meglepetéseket szerezzünk.

A magyar kosárlabdában dolgozóknak meg kell találniuk a magyar Doncicot, aki most lehet, hogy kilencéves, és egy téren hajigál az aszfalton. Ha megvan a tehetség, következhet a szisztematikus munka, amellyel fel kell készíteni a gyereket a gladiátorharcra, mert vége a régi, kontakt nélküli kosárlabdázás romantikájának, manapság már a lepattanóharc, az ütközés, az indulás sebessége és a futás határoz meg mindent. Ha a megfelelő felépítésű „katonák” még kosárlabdázni is tudnak, ugyanúgy ott lehetnek az Eb végjátékában, mint például Szlovénia.

A magyar csapat a továbbiakban itthonról követheti a berlini fejleményeket. Váradi Benedekékre egy rossz szavunk nem lehet, ők mindent megtettek a pályán, és igyekeztek eltüntetni a különbségeket, amelyek nem az elmúlt néhány évben, hanem a teljes pályafutásuk alatt nőttek nagyra, és vélhetően behozni már nem nagyon lehet őket.

Nekünk a magyar válogatott odaadásáért kell hálásnak lennünk, Szlovéniának viszont az eredményességért, és például a már sokat emlegetett Luka Doncicért, aki végigvezetheti övéit az aranyúton.

Így a végén, ha ki kell emelni valamit a kölni túra élményei közül, az elsők közé kívánkozik, hogy láthattuk őt élőben játszani, sőt, még egy fotóra is a rá jellemző mosollyal állt oda közénk.

Meglehet, jövő vasárnapig egyre értékesebb lesz ez a felvétel.

Persze Berlinben már minden előfordulhat. Az is, hogy az „űrből jött ember” is lefagy egyszer, a többiek meg éppen addigra esnek ki a ritmusból. Az egyenes kieséses rendszer varázsa, hogy nincs lehetőség a javításra, meccsek közben, előtt a tartalékolásra. Kölnben csodálatos kosárlabdát láttunk, és minden valószínűség szerint lehet ezt még fokozni.

Kölnből talán elég volt, de most jó lenne Berlinbe visszamenni. Már csak Doncic miatt is. De az igazi az volna, ha hivatalos dolga lenne most magyar kosárlabdázónak, szurkolónak, újságírónak. Ez azonban már egy másik történet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!