A Fekete Mamba – Kőfalvi Dániel publicisztikája

Mennyire állhatunk közel egy színészhez, egy énekeshez vagy épp egy sportolóhoz? Persze, a bulvár és a közösségi média miatt lassan tudhatunk kedvencünk minden lépéséről, de ettől még nem vagyunk barátok, nem ismerjük igazán egymást. Ő nem tud rólam semmit, én pedig sosem ismerhetem meg az igazi arcát, amely a címlapok és a mosolygós Instagram-posztok mögött rejlik. Sokáig úgy gondoltam, ez a távolság áthidalhatatlan, és gondoljanak kőszívűnek, sosem tudna igazán megrázni egy színész vagy sportoló halála. Tévedtem, de még mekkorát! Ha valaki már veszített el közeli hozzátartozót vagy barátot, pontosan tudja, milyen az, amikor egy váratlan időpontban megcsörren a telefon. Elég a rezgést hallani, az ember azonnal tudja, valami történt, ami után sosem lesz már ugyanolyan az élete, és egy pillanatra lelassul minden...

Pontosan ezt éreztem, amikor vasárnap késő este elkezdett rezegni a telefonom. Egy kollégám írt, hogy kirakna egy képet Kobe Bryantről a Facebookra, nézzek már rá. Még el sem olvastam az üzenetet, de már pontosan tudtam, mi történt.

Kobe Byrant meghalt. Az első sportoló, akinek, elmondhatom, végigkövettem a pályafutását, és eltávozott.

Ilyenkor azonnal feltolul valamennyi emlék: amikor életem első NBA-s matricás albumába valahogy sikerült megszereznem őt, mert a sokadik pakliban ott lapult Grant Hill és Rick Fox közt. Vagy amikor az iskolaudvaron a pofátlanul alacsonyra engedett palánknál mindenki azt ordította: „Kobeeee”, mielőtt a bénácska zsákolási kísérletéből ziccer lett. Hogy mennyire imádtam, amikor összejött a lehetetlennek tűnő triplázás. Vagy hogy mennyire haragudtam rá, amikor Shaquille O'Neallal elkezdtek balhézni. És ahogy elmorzsoltam egy könnycseppet, amikor végleg kibékültek.

Nem fogok hazudni, volt, amikor szerettem, és volt, amikor utáltam, de ez az, amire csak a legnagyobbak képesek: amikor nem volt épp a kedvencem, akkor is pontosan tudtam, ő az egyik, ha nem a legnagyobb, aki valaha kosárlabdához ért.

Amikor az 1996-os draft előtt Kobe Bryant bejelentette, a főiskolát kihagyva, 18 évesen egyenesen az NBA-be megy, a legtöbben őrültnek hitték, és azt mondták, a türelmetlenségével rontja majd el a karrierjét.

Elvégre akármekkora sztár is volt a Lower Merionban, csak egy gyerekről volt szó, aki nem is olyan rég még arról álmodozott, hogy futballkapusként tör majd a csúcsra. Aztán a draft előtt végül a Lakersnél úgy döntöttek, csak meghívják egy edzésre ezt a fiút, valami csak lehet benne, ha ennyire biztos magában. Be is küldték egy edzőmeccsre olyan korábbi Lakers-sztárok ellen, mint Larry Drew vagy épp Michael Cooper. És hogy a legendás Jerry West szavaival éljünk: „Kobe átgázolt rajtuk!” Ezt persze titokban kellett tartani, így a Lakers vezetősége összeült tanácskozni, és arra jutott, draftoltatni kell egy másik csapattal viszonylag gyorsan ezt a srácot, majd ellopni. Meg is egyeztek a Charlotte-tal, hogy a '96-os drafton a 13. választási lehetőségnél majd szólnak, kit vigyenek el, és akkor rögtön mehet is a csere. Az akkori beszámolók szerint nagyjából öt perccel azelőtt kezdett el csörögni a telefon, mielőtt a Hornets választott, és csak annyit mondtak a kagylóba: „Kobe Bryant.”

Ez a mai napig a sporttörténelem talán legnagyobb húzása volt, cserébe ugyanis Vlade Divacot adták át a Hornetsnek, így pedig maradt elég hely a fizetési sapkában, hogy megszerezzenek Kobe mellé egy egész jó nevű centert, Shaquille O'Nealt.

Ahogy az várható volt, az első években nehézségekkel küszködött, hiszen az iskolai liga és az NBA között elképesztően nagy volt a különbség, amit szoknia kellett Bryantnek. Viszont ahogy telt-múlt az idő, úgy jött rá mindenki, ez a srác nem azért akart ilyen fiatalon az NBA-be kerülni, mert korán meg akart gazdagodni vagy mert türelmetlen. Azért döntött így, mert őt már 18 évesen csak az motiválta: kiemelkedni a legnagyobbak közül.

Az első két idény padozása után aztán a Lakers elcserélte Eddie Jonest és Nick Van Exelt, az ajtó pedig kinyílt Bryant előtt, aki nem átlépett rajta, hanem egy tankkal rontott be. Nem sokkal később, 1999-ben ugyanis összeállt a hármas, amely letarolta az NBA-t: Kobe Bryant és Shaquille O'Neal mellé megérkezett edzőnek Phil Jackson, aki pontosan tudta, ennek a két sztárnak kell teret engedni.

Az eredmény? Bajnoki cím 2000-ben, 2001-ben és 2002-ben. Itt viszont megtört a sorozat, és bár Bryant továbbra is elképesztő számokat átlagolt, a negyedik bajnoki cím nem akart összejönni. És miután 2004-ben sem sikerült behúzni a döntőben a győzelmet a Detroit Pistons ellen, végleg felbomlott a nagy hármas, Phil Jacksont felállították a kispadról, majd miután az egójuk rendszeresen ütközött, és mindketten be akarták bizonyítani, hogy egyedül is tudnak bajnoki címet nyerni, Shaquille O'Neal Miamiba költözött.

A 2005–2006-os idényre aztán Phil Jackson és Bryant is rájött arra, ha nem is mindig kedvelik egymást, együtt minden könnyebb, így az edzőlegenda visszatért, és elkezdték keresni a csapat lelkét. A megoldás hamar megszületett: itt csak egy olyan csapat lehet sikeres, amely egy az egyben Kobe-ra épül. Az eredmény: 2006. január 22-én a Lakers 122–104-re legyőzte a Toronto Raptorst. A meccsen pedig Kobe Bryant 81 pontot dobott.

A 2007–2008-as évadban végre összejött a másik nagy álom is: Kobe lett az alapszakasz MVP-je, majd egy sorozattal később meglett az újabb bajnoki cím, sőt, duplázni is sikerült. Ez már az ötödik bajnoki gyűrűje volt, gondolhatnánk, végre elégedett lett. De nem. Michael Jordan ugyanis hatot szerzett.

A hatodik cím üldözése azonban már megviselte Kobe-t, akit sajnos elkezdtek utolérni a sérülések is, ha pedig ő nem vette vállára a csapatot, a Lakers rendre szenvedett.

Két borzalmas idény után, 2016-ban döntött úgy, elég volt, és azért búcsúzóul az utolsó meccsén még dobott 60 pontot a Utah Jazznek 37 évesen és 234 naposan.

Biztosan sokan ismerik Bryant becenevét: ő volt a Fekete Mamba. A fekete mamba a világ leggyorsabb mérges kígyója, de a nevet nem a szurkolók adták Bryantnek, azt ő adta saját magának. Bármennyire is legendás volt ugyanis Bryant összeszedettsége, az NBA világa és az, hogy már 18 évesen a legnagyobbak közt volt, őt is megviselte. Ezért, akár egy szuperhős, kitalált magának egy alteregót. A hétköznapokon ő volt Kobe Bryant, szerető férj, családapa, egy átlagos srác Philadelphiából. Viszont amikor a lába megérintette a kosárpálya parkettáját, átváltozott, és ő lett a Fekete Mamba. Egy villámgyors, kegyetlen, félelmet nem ismerő „gyilkológép”, akinek egyetlen célja van: a legjobbnak lenni!

„Úgy éreztem, egyszerűen túl sok ez nekem, teljesen összezavarodtam, ezért megalkottam a Fekete Mambát. Le kellett választanom magam valahogy. Ezzel elképesztő mennyiségű feszültség felszabadult, mint egy lavina, úgy gördült le rólam a rengeteg kétely. Végre azt tudtam mondani: »Engem senki sem állíthat meg, aki pedig mégis megpróbálja, azt elpusztítom!«”

Ebből született aztán az úgynevezett „Mamba mentality”, amelyet a sportvilágban ma már mindenhol ismernek, és ami pontosan erről szól: amikor kell, hogy kizárólag a céljaid lebegjenek a szemed előtt, és bármi áron valóra tudd váltani az álmaidat. Persze, lehet rosszakat mondani Kobe Bryantre, hiszen sokan nem szerették a furcsa és egyáltalán nem megszokott stílusa miatt, vagy épp azért, mert mindig a legjobb akart lenni mindenben.Az azonban biztos, hogy a hozzáállásával milliókat inspirált, igazi példakép volt, és ha a legjobb kosárlabdázókról beszélünk, mindig meg kell említenünk az ő nevét is.

Ez az örökség az, amit maga után akart hagyni Kobe, így bármilyen tragikus és felfoghatatlan körülmények közt is távozott, a legnagyobb álmát végül valóra váltotta.

Aki pedig látta játszani, annak most, amikor olvassa ezeket a sorokat, talán éppen úgy, mint nekem, lelassul egy pillanatra a világ, és összegyűlik az a rengeteg emlék, amit kaptunk a legendától, és amiért most köszönetet kell mondanunk.

Nyugodj békében, Fekete Mamba!