BL, Budapest, brand – Moncz Attila publicisztikája

Magyarország a női kézilabda országa. Önálló brand. Olyan munka, amiben megtiszteltetés részt venni. Egy szakág legnagyobb eseménye, amit öröktől fogva itt rendeznek. A legnagyobb kézilabda-közvetítés az évben. A csapatok már nem azt mondják, a final fourba akarnak jutni, hanem azt, Budapestre.

Mielőtt elkezdtem írni, tartottam egy röpke közvélemény-kutatást barátaim, kollégáim és az Európai Kézilabda-szövetség (EHF) munkatársai között, hogy ha azt hallják, „női kézilabda final four, Budapest”, mi jut róla az eszükbe. Elvégre az idén már 11. alkalommal a magyar főváros, valamint a Papp László Budapest Sportarénában tartott hét F4 után negyedszer az MVM Dome látja vendégül a női kézilabda Bajnokok Ligája legjobb négy csapatát. Tizedszer úgy, hogy legalább egy magyar együttes (a most is címvédő Győr tízszer, az FTC egyszer) is felléphet rajta.

És mostanra alighanem sikerült megugrani azt a szintet, amiről korábban szinte mindenki azt hitte, sotomayori magasságban van. A budapesti final four sokkal inkább haladt azon az útvonalon, mint hajdan Szergej Bubka vagy napjainkban Armand Duplantis a rúdugrásban. Centiről centire, újabb csúcsot meghódítva. Volt persze levert léc, hiszen az egyedüliként magyar klub nélkül – a montenegrói Buducsnoszt, a norvég Larvik, a macedón Vardar Szkopje és az orosz Volgográd volt a főváros vendége – lezajlott 2015-ös F4-et nehéz sikertörténetként eladni, főképp a lelátók telítettsége (pontosabban annak hiánya) láttán. De ez az egyetlen csúcs, amit aligha szeretnének a magyar szervezők Kölnnel ellentétben megmászni: a férfi F4-en már „rutinból” hozzák a német együttesek nélküli telt házat (az elmúlt tíz évben négyszer is volt rá példa, mégis tele volt a Lanxess Arena, még ha elsőre tele is volt a gatya emiatt…), itthon viszont aligha akarnak egyszerre Győr és Ferencváros nélküli eseményt. Még ha ezzel esetleg a fejlődés újabb szintjét is sikerülne elérni.

Minden más megvan. Legfőképp a képzettársítás, amire talán a legbüszkébbek lehetünk. Hogy ha a csapatok meg akarják nyerni a női kézilabda Bajnokok Ligáját és a játékosok erről beszélnek, elsősorban már nem a final fourba akarnak jutni, hanem Budapestre. Mert ez az egy szó, a magyar főváros neve ebben a „kultúrkörben” már egyben kifejezi a női kézilabda Bajnokok Ligája négyes döntőjét. Nem kell ragozni, minek. Ami a férfiaknak Köln, az a nőknek Budapest. Egy sportág csúcsa, szimbóluma, önálló brandje. És ha már egy gazdaság vezérelte világban élünk, értékesítési záloga. Nyilván a labdarúgást vegyük ki belőle, hiszen ott teljesen mindegy, hol játsszák az első számú klubsorozat fináléját, az minden szinten siker. Az állandó változtatás kevésbé segít egy rendezvénnyel való azonosulásban, annak eladhatóságában. Higgyék el, sokkal könnyebb úgy egy eseménnyel dolgozni, ha nem kell minden idény elején a térképet és/vagy a lebonyolítási rendszert bogarászni egy-egy csúcsesemény kapcsán.

A férfi vagy a női kosárlabda Euroliga sem ­rossz példa (a Mammon oltárán való behódolásra jó példa, hogy a férfiak az idén az Arab Emírségekben randevúztak), de talán a vízilabda Bajnokok Ligája napokban zajló utolsó szakasza még inkább az. 2017-től mostanáig Budapest, Genova, Belgrád, Hannover és Gzira is vendégül látta-látja már a négy, hat vagy éppen nyolc csapatot. Kézenfekvő és építhető megoldás több is lenne, Budapest is tudna ajánlani legalább kettőt (a Duna Arénát és a sportág Wembley-jét, a Margitszigetet), de valamiért sehol sem sikerült gyökeret eresztenie a pólós BL nagydöntőjének. 

Kézilabdában viszont egyre szebb az összkép. A magyar cég által vezérelt merchandising ragyogóan működik (az pedig főképp Kölnre igaz, hogy akad olyan termék, aminek utolsó darabját a helyszínen még az első mérkőzés előtt megveszik), a Budapestről magyar stáb által gyártott nemzetközi közvetítés szintén, és azért azt is hadd jegyezzem meg, itt – szemben nagyon sok külföldi csarnokkal – a szurkolás sem laboratóriumi, hanem érzelmekkel teli. Nyilván a csúcs az, ha az ETO és a Fradi egyszerre jut be a négy közé, ezt 2023-ban láttuk, akkor az aréna teteje is majdnem leszakadt, a 20 022 néző női klubmérkőzésen azóta is megdönthetetlen csúcs, csak az abszolút női rekordot kellett „átengedni” a 2024-es olimpia döntőjében 26 664 néző előtt játszott Norvégia–Franciaország találkozónak. Sikk lett Budapestre, a final fourra járni, amire a cikk írása közben kapott telefon is bizonyíték: a pénteken a magyar férfi kézilabda-bajnokság döntőjében érdekelt egyik játékos már az egyik Sport TV-s kollégámtól próbált jegyet kuncsorogni.

De mi adja Budapestnek a különleges vonzerejét? A sport szeretete, a sportág iránti hozzáértés nyilvánvaló válasz lenne, ahogyan a földrajzi fekvés is. Utóbbit az EHF munkatársai évek óta nem győzik hangsúlyozni, elvégre három főváros (Bécs és Pozsony a másik kettő) repülőteréről is könnyen elérhető a helyszín, főképp az M1-es autópálya is remek kapocs (de az a harmadik sáv nagyon kellene már, ezt tapasztalatból és a csütörtökön érkező vendégek tapasztalatai alapján mondom), ám ilyenkor hajlamosak vagyunk elfeledkezni a 2014 óta a projektbe beletett elképesztő munkába. A mag a budapesti kezdetek óta változatlan, a Sport TV 2016 óta dolgozik vele közösen, és nagyon jó érzés, hogy villámgyorsan eljutottunk odáig, nem a miért, hanem a hogyan akarjátok csinálni lett a legfontosabb kérdés. Félreértés ne essék, az F4 nem önmagában a két-két szombati és vasárnapi mérkőzést jelenti, hanem kicsit tágabbra véve egy péntek déltől vasárnap estig tartó eseményfolyamot, még szélesebbre nyitva a spektrumot pedig egyéves melót az idény csúcspontja kapcsán. 

Szándékosan a végére hagytam a csapatokat, a Győrt és a Fradit. Az ETO a budapesti final four egyik alapköve, tizenegyből tizedszer indul, hatodszor nyerhet (első BL-trófeáját még oda-vissza vágós lebonyolítási formában szerezte meg), hozza magával a bázis szurkolói tömeget. Ha pedig mindketten ott vannak, a hazai bajnoki rivalizálás olyan szintre emelkedik, ami előtt Európa is meghajol. Van kiért, kikért kimenni a csarnokba, nekünk, magyaroknak erre szükségünk van. Így lesz egy eseményből csúcsesemény, ha divatosabb szóval jobban tetszik, event. Amihez aztán a felvezető programokon át a csarnokban átélhető performanszokig minden hozzátartozik.

Ezek összessége (meg néhány garancia) kellett, kell ahhoz, hogy az EHF-nek jelenleg eszében sincs áttérni bármiféle váltógazdálkodásra. Korábban a még egy futballstadionnal is kampányoló Bukarest vagy éppen Ljubljana nekiveselkedett a magyar főváros „trónfosztásának”, de olyan összesített csomagot senki sem tudott letenni az asztalra, mint Budapest. És alighanem már nem is akar. Kölnnel szemben talán csak annyi a különbség, hogy míg a német város az első perctől vitathatatlan bajnok volt a maga súlycsoportjában, Budapestnek néhány címvédésen át vezetett az útja az „undisputed champion” címig.

Az pedig már újra közös a két fellegvárban, hogy a kihívók elfogytak. És ez talán így is van rendjén.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!