VESZÉLYESEN KEDVEZŐ helyzetbe hozta magát női kézilabda-válogatottunk pénteken a debreceni olimpiai selejtezőn Svédország 28–25-ös legyőzésével. Így ugyanis vasárnap négy – a további eredmények alakulásától függően akár még öt – góllal is kikaphat Japántól, akkor is kijut Párizsba. Ezért lehetett még tegnap is nagyon örülni, ugyanezért kell ma még inkább észnél lenni. Mert aki azzal az andalító tudattal lép pályára – különösen a kamikaze kézilabdát játszó japánok ellen –, hogy négy góllal is megverhetik, azt öttel fogják megverni. És ne tévedjünk, az ázsiaiak nekünk esnek, európai léptékkel alig követhető akciókkal kezdenek majd, olykor nem a mieink, hanem ők maguk sem fogják tudni, mit tesznek a következő pillanatban, és ha lenne a mérkőzésnek olyan szakasza, amikor két-három góllal ellépnek, rajtuk és rajtunk is eluralkodna az őrület. Ezt kell hát elkerülni. Az első pillanattól érzékeltetni velük, hogy itt és most esélyük sincs. Debrecen a mi várunk, itthon vagyunk, jobbak vagyunk, elszántabbak vagyunk.
Az esélylatolgatás során is reméltük, sőt elvártuk a második helyet, mostantól nem valószínű, hogy megszerezzük. Hiszen karnyújtásnyira közel jött az első – és nem lehet belőle harmadik. Márciusban, Tatabányán a fiúk előtt még felvetődött a hősies bukás lehetősége, a lányok számára ez innentől kizárható. Vagy hősiesen kvalifikálják magukat Párizsra, vagy buknak.
Utóbbi eshetőséggel a továbbiakban nem is foglalkoznánk, nézzük inkább, honnan és hogyan jutottunk idáig! Ahogy egyesek mondják és írják, a csodáig, de én nem osztom e véleményt. Nálam az a csoda kategóriája, ha az olimpia egyenes kieséses szakaszában legyőzzük a norvégokat vagy a franciákat – minden másra igenis képesnek tartom a csapatunkat.
Most már. Nem mindig volt ez így. Négy hónapja, tavaly december 11-én este hét körül Göteborgban, a világbajnokság második körének utolsó csoportmérkőzésén a horvátok ellen, a második félidő közepén mínusz hatra, 13–19-re álltunk. Közelinek és elkerülhetetlennek tűnt a vég. Az, hogy oda a vb, az olimpia, egy generáció, talán a teljes női szakág. Ott és akkor aztán csoda történt. Valós, racionális elemekből – kapusbravúrokból, szilaj védekezésből, betörésekből, lerohanásokból, egyéni villanásokból – állt össze, de csoda volt. 10–3-ra nyertük meg az utolsó negyedórát, 23–22-re a mérkőzést, ezzel becsúsztunk tizediknek, és még éppen elcsíptük az olimpiai kvalifikációs tornát. Az addig jóravaló, tehetséges sportolónak, ugyanakkor kicsit „sült halnak” tartott lányok fékevesztett amazonok módjára küzdöttek, majd félőrült ünneplésbe fogtak.
Korábbi kiváló futsalkapitányunkkal, a debreceni Kozma Mihállyal beszélgettem pénteken, ő jelentette ki, hogy a sportban a lélek a legfontosabb. Nemcsak egyetértek vele, hanem még fokoznám is: szerintem az életben is. Női kézilabda-válogatottunk tagjaiban természetesen a horvát meccs előtt is lakozott a lélek, de abban a tizenöt percben és az azt követő eufóriában ezt meg is mutatták országnak-világnak, de legfőképpen egymásnak. És onnantól már nem volt, nem lehet visszaút. Senki sem bújhat vissza többé a saját csigaházába.
Éreztem, hogy ezzel megfordult a szél. A fiúknak kétszer, a januári Eb-n, majd márciusban, Tatabányán is a hátukba fújt, így repítette őket. (Akiket eddig támogatott, azoknak viszont mostantól a szemükbe süvít, és csíphet is rendesen, de ez most nem téma.) A lányok azóta játszottak egy-két Eurokupa-találkozót, hozták a kötelezőt a svájciak és az osztrákok ellen, szokás szerint lefagytak Norvégiában, a debreceni nyitányon pedig leiskolázták az elemista briteket. Az sem akármi, hogy a kameruniak visszalépése miatt miképpen kerültek éppen ők bele a történetbe minden észérv ellenére, de ezt hagyjuk; a nemzetközi szövetség, az IHF döntéshozóinak a vb-rangsor alapján először a románokat, másodszor a horvátokat kellett volna felkérniük, de talán úgy érezték, nem lenne korrekt egy egyszer már kiesett kemény ellenfelet ráereszteni a három alanyi jogú résztvevőre, ezért delegáltak egy szabadidőegyletet. Hadd örüljön mindenki.
Így érkeztünk el a svédek elleni összecsapásig. A Főnix Aréna felé vezető úton csikósok, betyárok, népviseletbe öltözött leányok, nyolc lovas, valamint zászlókat lobogtató, piros, fehér, zöld füstöt eregető, sorfalba rendezett szurkolók várták a csapatbuszt. Egyesek szerint bizonyára „magyarkodtak”, én azt éreztem, amit a pekingi olimpia negyeddöntője előtt, amikor a magyar tábor nemes és szívbe markoló egyszerűséggel azt skandálta a lelátón: szeretünk benneteket! A lányok is ezt érezhették, mert nekiugrottak a svédeknek. Kuczora Csenge, aki annyi váci tündöklés után végre a válogatott ajtaját is berúgta – tudnia kell, innentől neki sincs visszaút –, és nyolc góljával a meccs emberévé választották, utólag kijelentette, vért ittak. Mellette könnyű volt észrevenni a bravúrokat halmozó Böde-Bíró Blankát, a hétgólos Klujber Katrint, a szélről hatot bevágó Győri-Lukács Viktóriát, de talán még árulkodóbb jelenet volt, ahogyan a találkozó elején Szöllősi-Schatzl Nadine védekezésben két pompás labdát szerzett, és „Nada”, aki nem a látványos érzelemkitörések embere, öklét rázva, vérben forgó szemekkel úgy ünnepelt, mintha a profiboksz-vb-döntőben most ütötte volna ki az ellenfelét.
Ezért és így sikerült eljutniuk idáig. Sokan talán nem is álmodtak egy világot maguknak, mert nem is merészelték, de most itt állnak a kapui előtt. Négy hete azt írtam a fiúkról, a tét még a párizsi kvótánál is nagyobb, az, hogy a nemzet csapatává emelkedjenek. Ez a lányokra is igaz. Annyi különbséggel, hogy ők még frissebb emlékeket hívhatnak elő, hiszen az 1990-es és a kétezres évek közepe között ők már a nemzet csapata voltak. De nem kell még ilyen mélyre sem merülni a múlt kútjába: 2018-ban, szintén Debrecenben junior-vb-aranyat ünnepeltünk, Golovin Vlagyimir volt a szövetségi kapitány (az őt ekéző kommentelők figyelmébe ajánlom, hogy a svédek felett fényes taktikai diadalt is arattunk), és az akkori bajnokokból a nagyok között játszik Klujber, Márton Gréta, Faluvégi Dorottya, Tóvizi Petra, Pásztor Noémi, Kácsor Gréta, ugyancsak hat esztendeje, augusztusban lett ifi-vb-ezüstérmes Kuczora Csenge, és egyszer még vissza kell térnie Háfra Noéminek is. Ennyit az átmenetről utánpótláskorból a felnőttválogatottba.
Végül azonban térjünk vissza a kiindulópontunkhoz. Hiszen nem a célban vagyunk, hanem útközben. Legfeljebb a célegyenesben. Az olimpiai részvétel jogát ma kell kiharcolni. Olyan riválissal szemben, amely mindent egy lapra tesz fel, és az nem kis lap. Decemberben a vb-n Herningben hatezer saját szurkolója előtt gyűrte le 27–26-ra Dániát, 22–20-ra Szerbiát, emellett csupán 31–30-ra kapott ki a németektől és 32–30-ra a lengyelektől. Pénteken Debrecenben a svédeket is az őrületbe kergette egy ideig, és a skandinávok egy félidőn belül azt is megmutatták, hogyan tilos, és azt is, hogyan kell védekezni ellene. 2008-ban, amikor az olimpiai kvalifikációs viadal záró napján ugyancsak Japánt kellett felülmúlni – igaz, nem Debrecenben, hanem Bukarestben, ami „némi” különbség –, Hajdu János szövetségi kapitány már akkor arra intett, hogy az ellenfél szélvészgyors, és miután Kiss István szövetségi elnök azt javasolta neki, lassítsa le őket, Hajdu a szokásos stílusában felelte: a videón biztos könnyen fog menni.
Ment is, és nem csak a videón – bizonyság rá a 39–29 –, és mennie kell most is. Olyan esély ez, mint amikor az emberrel egyszer csak szembejön élete nője/férfija. Tilos, örök vétek elszalasztani. Szegény kosaraslányok elszalasztották, azóta mintha nem is léteznének. A két pólósgarnitúrával együtt három magyar csapat viszont már így is ott van az olimpián, és a bizonyítvány szöveges értékelése e tekintetben, szemben az iskolával, így nézne ki: 1 csapat elégséges, 2 közepes, 3 jó, 4 kiváló.
Ezért is érdemes küzdeni. De az is elég, ha mindenki csak saját magáért, a falban tőle jobbra és balra állóért, a csapatért, a drukkerek ezreiért teszi. Ma reggel még vért kell inni. És akkor, de csak akkor, estére már lecsúszhat egy pohár bor vagy sör is.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
