Kamikazék racionalitása – Moncz Attila publicisztikája

Amikor az ezredforduló tájékán az akkoriban éppen Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem névre hallgató műintézmény falai között próbáltam kitalálni, mi is legyen belőlem, a döntéselmélet volt azon kevés tantárgyak egyike, ami megfogott. Ennek keretében találkoztam Daniel Kahneman munkásságával, aki idővel Nobel-díjat is kapott. Ő volt az, aki a Kísérletek és kilátások című munkájában például a japán tábornokok kamikazékkal kapcsolatos döntéseit is vizsgálta. Külföldön bírálták a parancsnokokat, mert elfogadták az ilyen pilóták önfeláldozását, a biztos halálba küldték őket, ahelyett, hogy a „normális” emberi mentális modellt követve a bizonytalanságot részesítették volna előnyben. Ők úgy döntöttek, ötven kamikazéval semmisítenek meg egy amerikai hajórajt, nem pedig 300 tagú legénységgel mérnek rá légi csapást, annak tudatában, hogy ebben az esetben a legénység fele éli túl a bevetést. Ez volt a racionális döntés, hiszen így nem 150 embert hagytak meghalni a mindenképpen elkerülhetetlen 50 helyett. Itt azonban a józan ész ellentmond a valós emberi viselkedésnek, a döntéshozókra kegyetlenként, elvakultként és megszállottként tekintettek, mert a biztos halálba küldték a kamikazékat.
Amikor az ezredforduló tájékán az akkoriban éppen Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem névre hallgató műintézmény falai között próbáltam kitalálni, mi is legyen belőlem, a döntéselmélet volt azon kevés tantárgyak egyike, ami megfogott. Ennek keretében találkoztam Daniel Kahneman munkásságával, aki idővel Nobel-díjat is kapott. Ő volt az, aki a Kísérletek és kilátások című munkájában például a japán tábornokok kamikazékkal kapcsolatos döntéseit is vizsgálta. Külföldön bírálták a parancsnokokat, mert elfogadták az ilyen pilóták önfeláldozását, a biztos halálba küldték őket, ahelyett, hogy a „normális” emberi mentális modellt követve a bizonytalanságot részesítették volna előnyben. Ők úgy döntöttek, ötven kamikazéval semmisítenek meg egy amerikai hajórajt, nem pedig 300 tagú legénységgel mérnek rá légi csapást, annak tudatában, hogy ebben az esetben a legénység fele éli túl a bevetést. Ez volt a racionális döntés, hiszen így nem 150 embert hagytak meghalni a mindenképpen elkerülhetetlen 50 helyett. Itt azonban a józan ész ellentmond a valós emberi viselkedésnek, a döntéshozókra kegyetlenként, elvakultként és megszállottként tekintettek, mert a biztos halálba küldték a kamikazékat.

Ez annak kapcsán jutott az eszembe, hogy vasárnap magam is ott voltam Kölnben a férfi kézilabda Bajnokok Ligája döntőjén, amelyen Pawel Kotwica lengyel újságíró lefordult a székéről, és bár azonnal orvosi kezelésben részesítették (egészségügyi vészhelyzet lépett életbe, ahogyan a hangosbemondó fogalmazott), később a Lanxess Arena egészségügyi központjában elhunyt. Nem a Magdeburg–Kielce döntő alatt, hanem utána. Pawel Papaj, a Kielce sajtófőnöke Twitter-bejegyzése szerint ők húsz perccel a lefújást követően értesültek a tragédiáról, német tudósítások pedig egy óráról számoltak be. A meccset úgy negyedórás közjáték után folytatták, az akkor még 22–20-ra vezető Kielce ráadásban elbukta a finálét, így a Magdeburg negyedszer lett BEK-/BL-győztes.

Az össztűz pedig rázúdult az Európai Kézilabda-szövetségre (EHF), mondván, a 48. percben nem csupán időlegesen kellett volna félbeszakítani a mérkőzést, hanem le kellett volna fújni. Ahogyan Bennet Wiegert, a Magdeburg (tehát a hátrányban lévő csapat!) vezetőedzője javasolta kollégájának, Talant Dujsebajevnek, hozzátéve, a maguk részéről elfogadják végeredménynek az akkori állást, ezzel együtt a lengyelek megkoronázását. Persze akadt, aki ezt utóbb olcsó marketingfogásnak minősítette, de 1. televíziós felvétel is előkerült a beszélgetésről, 2. megtörténtét a fentebb említett Papaj is megerősítette, hozzátéve, Talant őszinte bravóval megköszönte a gesztust, de nem volt hajlandó elfogadni az ily módon kiharcolt sikert, hanem azt szerette volna, hogy győztes nélkül, két döntőssel fejezzék be az idényt. Bármi belefért volna, hiszen az évadot lezáró furcsa és nem feltétlenül következetes döntésekhez már volt időnk hozzáedződni, ugyanis például 2020-ban, a koronavírus első évében a női BL-t a negyeddöntő előtt „örökre” félbeszakították, miközben a férfiak decemberben, a karácsonyi ünnepek után, a már tartó új sorozat közepén, teljesen más kerettel, adminisztratív úton kialakított mezőnnyel, nézők nélkül megvívhatták a maguk final fourját Kölnben.

Van olyan helyzetben jó döntés, mint ami az idei fináléban kialakult? Szerintem nincs. Habitustól függően mindig lesznek, akik belekötnek a végső határozatba. Lesz, aki az emberi oldalt hiányolja a döntésből, más meg adott esetben a gyakorlatiasságot nélkülözi. Ami viszont biztos: dönteniük egy adott pillanatban, az akkor meglévő információk birtokában, általában létező protokoll alapján kell a felelős pozícióban lévőknek. Vasárnap este fél nyolc táján annyit lehetett tudni, hogy egészségügyi vészhelyzet adódott a lelátón, de akkor még senki sem hunyt el. Később sajnos igen, de a döntést még nem ennek tudatában kellett meghozni.

Most nem volt annyira egyértelmű a helyzet, mint az 1972-es müncheni játékokon, amikor a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet az olimpiai faluban fegyveres támadást intézett az izraeli küldöttség ellen, és 11 embert meggyilkolt. Avery Brundage, a NOB elnöke az összes információ birtokában, több konzultációt követően jelentette ki, hogy „A játékoknak folytatódniuk kell, és nekünk is folytatnunk kell. …és folytatnunk kell erőfeszítéseinket, hogy a játékok tiszták, tiszták és becsületesek maradjanak.” 2003-ban nem szakadt félbe a Kamerun–Kolumbia labdarúgó Konföderációs Kupa-elődöntő, midőn Marc-Vivien Foé, az afrikaiak középpályása a 71. percben összeesett és eszméletét (később pedig sajnos az életét) vesztette. Ugyanakkor 2004 januárjában a játékvezető azonnal lefújta a Guimaraes–Benfica portugál bajnokit, amikor Fehér Miklós összecsuklott, és bár még a mentőben is többször újraélesztették, szervezete feladta a harcot. A 2021-es Európa-bajnokság Dánia–Finnország csoportmeccsén Christian Eriksent a pályán kellett újraéleszteni, ugyanakkor az UEFA úgy 100 perces várakozást követően elrendelte a folytatást, mert állítólag a játékosok ezt kérték. Abban a képek láttán mondjuk erősen kételkedem, hogy ők voltak olyan állapotban, hogy kérni tudjanak.

Mindezek felvetésével csak azt akartam érzékeltetni, hogy nem csupán napjaink erősen gazdaságvezérelt sportvilágában lehet hasonló helyzetben eltérő döntést hozni, hanem akadt ilyen példa már a régmúltban is. És természetes, hogy az eltérő idősíkok önkéntelenül (vagy ha rosszabbat akarok mondani, a hatás- és klikkvadászat kedvéért) egymásra csúsztatása okozhat villámgyors vélemény- és hangulatváltozást. Ne menjünk messzebb a saját példámnál. Amikor vasárnap a kölni villamoson az internet segítségével értesültem a tragédiáról, elkezdtem azon gondolkozni, hogy ezt bizony le kellett volna fújni. Életemben először voltam úgy sporteseményen, hogy azon valaki életét veszítette. Érezhetően megfogott az egész, még másnap a reptérről is ennek hatása alatt váltottam üzeneteket a barátaimmal. Közben meg a csarnokban talán eszembe sem jutott, hogy a mérkőzést be kellett volna szüntetni. (És józanul végiggondolva ez később sem vetődött fel bennem.)

Húszezredmagammal én is megkönnyebbültem, amikor bátorító taps (és takaró leplek) közepette a kollégát hordágyon kivitték az arénából, méghozzá fejvesztett kapkodás nélkül. Senki sem tüntetett az újrakezdés miatt, még kicsit korábban az egyetlen füttyszót a lengyel tábor kapta, amely az ápolás alatt egyszer csak minden átmenet nélkül teli torokból elkezdte buzdítani az övéit.

Ez a lelátói kritika helyénvaló is volt, el is csendesedtek a lengyelek, hiszen ők is sejtették, valaki az életéért küzd, illetve alighanem mások az ő életéért küzdenek. De miután úgy tűnt, sikerül legalább stabilizálni az újságíró állapotát, az abban a pillanatban rendelkezésre álló információk, illetve az eljárásrend alapján racionális döntés született. Még egyszer mondom, biztos, hogy nem mindenki szája ízének megfelelő, mert olyan ilyen szituációban nincs. Természetesen ha már a lelátón sem lehetett volna mit tenni, akkor más a protokoll. Akkor hiába a húszezer ember a tribünön, hiába az addig szenzációs hangulat, hiába az élő televíziós közvetítés, csak egy elfogadható megoldás létezett volna. És meggyőződésem, senki sem kérte volna vissza a jegy vagy a közvetítési jogok árának egy részét. Ahogyan ez a 2020-as törölt budapesti női final four kapcsán viszont – szintén jogosan – megtörtént.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!